Építkezések

Interjú Krámer Györggyel

– A Miskolci Nemzeti Színház igazgatójává választott Kiss Csaba nemrégiben váratlanul elbocsátotta Önt a színház tánctagozatának éléről. Mi van e mögött a döntés mögött? Mi történt?
Vajdai Veronika

– Olyat kérdez, ami nagyon friss sebeket tép föl. Valóban váratlanul ért ez az egész, és azt gondolom, hogy bizonyos értelemben méltánytalanság történt. Kilenc évvel ezelőtt kezdtem a miskolci tánctagozat felépítését, nem előzmények nélkül, de majdnem a nulláról indulva. Az első hat év munkája után 2009-ben a város mint fenntartó hivatalosan is elismerte az eredményeinket, és az alapító okirat módosításával alapfeladattá, hivatalos műfajjá tette a táncművészetet a miskolci színházban. Ezért is érzem úgy, hogy még lett volna ott dolgom. Az rendben van, hogy jön egy új vezetés, aki másképp képzeli el a színházat, és ehhez választ magának egy új csapatot. Nem tartom katasztrofálisnak, ha valaki valakivel nem tud, vagy nem akar együtt dolgozni. Mégis méltánytalanságnak érzem, hogy az új igazgató a munkám és a képességeim ismerete nélkül döntött úgy, hogy nem kíván velem dolgozni. Anélkül, hogy bármilyen személyes benyomása lett volna arról, hogyan és miért működtem ott kilenc évig. Különösen azért nem esik ez jól, mert az utódom személye sem indokolja ezt a döntést.

– Annak ellenére, hogy ilyen körülmények között kell távoznia Miskolcról, biztosan sok olyan sikeres előadás vagy esemény van, amire jó szívvel gondol vissza. Hogyan értékelné az ott töltött éveket?

– Erről szívesen beszélek. Amikor Halasi Imre, a színház igazgatója 2003-ban odahívott, hogy csináljuk meg a tánctagozatot, találtam ott egy tánckart, találtam ott egy idős, kulturált balettmestert, Majoros István személyében – aki az elmúlt kilenc évben szakmai mentora, atyja lett a munkámnak – és találtam ott egy fiatalembert – Kozma Attilát – koreográfusi ambíciókkal és a háta mögött két egyfelvonásos darabbal, melyeket ismertem. Az én karakteremtől idegen ez a fajta lecserélem-leváltom magatartás. Azt gondoltam, hogy nincs jogom fölszántani és sóval behinteni ezt a kis mezőt, és mindent elölről kezdeni. Miért ne köthetnénk szövetséget, és miért ne próbálhatnánk meg ezeket az ambíciókat, képességeket és szándékokat kihasználva együtt fölépíteni valamit. Halasi egyetértett ezzel a megoldással. Pedig választhattuk volna azt az utat is, hogy vendégtáncosokkal dolgozunk, és átjáróházat csinálunk nevesebb, képzettebb művészekkel. Ehelyett úgy döntöttünk, hogy a saját csapatunkat próbáljuk felépíteni, megpróbáljuk megkeresni azt a formanyelvet, azt a táncszínházi technikát, ami ezeknek az embereknek megy; megpróbálunk kialakítani egy olyan koreográfiai nyelvezetet, mozgásnyelvezetet, ami összetéveszthetetlen, és az lesz majd a miskolci stílus. Ez volt a feladat, és hogy ezt mennyire sikerült megoldani, azt másnak kéne megítélni. Először is a helyi szakközépiskolából fölvettünk egy adag táncost, és a saját fiataljainkkal kezdtünk el építkezni. Eleinte évi két bemutatóval, aztán amikor szorult a nadrágszíj, akkor csak eggyel. Itt is megszületett a táncos műfaj, annak dacára, hogy mindenki tudja, mennyire nehéz ma vidéken táncos közéletet teremteni. Minden Budapestre szorul, és miközben ott hihetetlen és gyakorlatilag kezelhetetlen túlkínálat van táncelőadásokból, addig az ország 80-90 %-ában a magyar állampolgárok nem kapnak semmit ebből a műfajból. Ezért nagyon fontos, hogy történjen ilyen.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2012/3. számában.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 495 Ft

Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

12. 10. 30. | Nyomtatás |