Ellenfény Offline - Archívum - 2011 - 2011/8. - Nagyítás - Pina Bausch: Sweet Mambo - A Nevem Pina Bausch, Nem Elfelejteni!

A nevem Pina Bausch, nem elfelejteni!

Pina Bausch: Sweet Mambo - Wuppertali Táncszínház

Finom szőttese táncnak, játéknak, szónak, érzelemnek, gondolatnak és a társas magánynak a júniusban hazánkban vendégszereplő Wuppertali Táncszínház Sweet Mambo című előadása. Mintha szárnyak suhognának, úgy tűnnek fel és el Pina Bausch koreográfiájában a könnyű testek, megfoghatatlan súlyokkal megrakodva. Mintha mindannyiunk súlyait lennének hivatottak cipelni, vonszolni és lerakni egy váratlan pillanatban. Knuth Barbara írása.
Knuth Barbara

Az előadás az utolsó előtti közös munkája a társulatnak és Bauschnak. A tíz táncos, akik közül többen közel húsz-harminc évet dolgoztak Wuppertalban mesterükkel, őrzik a közös munkában megszerzett tudást, minden porcikájukban benne van az a zsigeri szándék, hogy a formák, illedelmesség és napi rutin mögött megbújó lényeget keressék, őszinték legyenek magukhoz és aztán hozzánk. Így a velük töltött két óra olyan, mintha önmagunkkal lennénk bezárva egy csöndes szobába, ahol fellapozhatjuk belső naplónkat, és a még soha le nem írt szavakat kezdenénk olvasni, betűről betűre, mint a kisiskolások.

A Nemzeti Színház ormótlan, nehezen bejátszható monumentális tere egyszeriben változik át a könnyűlengésű selymek és a csöndes, eleven testek érintésétől, utat engedve a törékeny szépségnek, a fojtogató őszinteségnek, a bilincsbe záró szenvedélynek, a Sweet Mambonak, Pina Bauschnak, és önmagunknak. A hatalmas fátylak között megjelenő táncosok olyanok, mint egy fuvallat, amely néha viharrá változva elsöpör mindent, majd megnyugszik, és hűsítő szelével ismét simogat. Könnyed eleganciájuk, az örök női báj – mert ezen az estén a nőké a főszerep – nemcsak a táncosokból sugárzik, hanem az őket körülölelő ruhákból is. A Marion Cito tervezte kollekció már-már nem is ruhákból áll, költemények ezek, amelyek átölelve a testet életre kelnek. Virágmintás, gyűrt selymek lebbennek, mint a sóhaj, a kisestélyik határozott ívei pedig némi gőggel vegyülő fegyelmezettséget és méltóságot sugároznak, még sokszínűbben kifejezve a hölgyek jellemvonásait.

 

Julie Anne Stanzak - Fotó: Dusa Gábor

 

És hogy mi van belső naplónk rejtett lapjai közé zárva? A titok a női lét maga. Minden küzdelmével, kiszolgáltatottságával, kitörési kísérleteivel, szenvedélyes ragaszkodásokkal, és azzal a vággyal, hogy erre a törékeny kis létünkre, amely olyan szép és mulandó, mint a virágzó cseresznyefaág a lágy szélben – amely kép egyébként több alkalommal is megjelenik a táncosok mögött kivetítve –, emlékezzenek. Ez az emlékezés markáns motívuma az előadásnak. Elsőként Regina (Regina Advento) hívja föl a figyelmünket arra, hogy el ne felejtsük a nevét, de az est folyamán többször megismétlődik, ki-kiszólnak, néha már-már egzaltáltan igyekeznek elérni, hogy emlékezetünkbe véssük őket. És ahogy ezekben a pillanatokban szavakkal próbálnak jelenlétükből egyfajta örökkévalót, mementót faragni, úgy mozdulataikkal is folyamatosan erre törekszenek: kijutni a jelenből, a pillanat kalitkájából, a körülmények zsongó forgatagából, és önmaguk lenni.

Menekülési utak, kitörési kísérletek. Folyamatos harc, amelyben csak pillanatokra teremtődik meg a béke és az egyensúly. A körülményeket pedig mi tudná jobban megmutatni, mint maga a férfi, a kizsákmányoló, a hatalmaskodó, az elnyomó… És valóban, az est során a férfiak szinte csak ebben a szerepben mutatkoznak meg. Mégsem objektív kép ez, látjuk és érezzük, hogy mindez most a nők szemével van végiggondolva, az ő érzékenységüknek lehetünk tanúi minden pillanatban. Lemérhető ez abból is, hogy a négy férfi ritkán jelenik meg a színpadon a hölgyektől függetlenül, viszont amikor erre két alkalommal sor kerül, táncuk dinamizmusával egy egész más világot teremtenek. Nem elnyomók ezekben a táncokban, hanem életerős, vonzó férfiak. A női-férfi játszmákban tehát a hangsúly itt a nőn van, az ő szenvedéstörténete kerül középpontba, ezért egy idő után azon vesszük észre magunkat, hogy nem is kell ahhoz egy külső hatalom – jelen esetben a férfi –, hogy kiszolgáltatottá, megalázottá váljon egy nő. Ők magunk megteszik ezt.

Ez a kiszolgáló kiszolgáltatottság és az állapot elleni küzdelem, vagy éppen a beletörődés ölt formát valamennyi táncetűdben. A nő mindig pulzáló üstökösként jelenik meg, és várja, hogy szeressék, simogassák, dédelgessék. És amit kap? Hajánál és ruhájánál fogva ráncigálják, körbe-körbe futtatják, mint a lovat a karámban. Vagy a ruháját kissé lecipzárazva bábuként mozgatják, elvéve tőle minden lehetőséget az önállóságra. A legmegrázóbb jelenetekben pedig a teljes enyészet határáig jut el a nő: elindulna egy irányba, de ketten mindig megragadják, és visszarángatják a kiindulóponthoz. Ugyanez az előrejutási, kitörési szándék a második felvonásban is megjelenik motívumként, azzal a különbséggel, hogy egy asztalt állítanak az eltökélt nő útjába. És ez ismétlődik, fokozódik addig, hogy már el sem lehet indulni, már egy lépést sem lehet megtenni. Egy másik etűdben férfiak fognak közre egy nőt, mindegyiküknél egy-egy vödör víz. A közös tánc után azonban valamennyien lelépnek, kielégülten és büszkén, a nő pedig nem tehet mást, magára önti a vizet. A végén egyedül maradva lefekszik a földre, és magára borítja az utolsó vödör vizet. Teljesen megsemmisült, átmentek, áttapostak rajta, majd cserbenhagyták.

 

Julie Shanahan - Fotó: Dusa Gábor

 

De hogy árnyaltabb képet kapjunk ezekről a játszmákról, az előadásban érzékletesen megmutatják a táncosok a másik pólust is, amikor a nők ugratják a másik nemet, amikor ők kacérkodnak és játszadoznak komolyabb szándék nélkül. Teszik ezt például folyton elejtett téglákkal, rákényszerítve ezzel a férfit arra, hogy ha komolyan gondolja közeledési szándékát, legyen mindig éber és készséges, kapja el és adja vissza azokat. Vagy az egyik közös tánc alkalmával a földre döntik a férfit, és amikor kiterült, tűsarkú cipőjükkel jól leszorítják, fogságba ejtik, és kéjesen hahotáznak. De ugyanígy a férfiak semmibevételének, erőfeszítéseik degradálásának jele az is, amikor intim helyzetbe kerülve a férfi végre ölében tudhatja kedvesét, igyekszik kedvére tenni és kielégíteni, a nő azonban kukkerével kifelé bámulva csak kommentálja a történéseket, közben kéjesen ugrál és vihorászik. És ugyanilyen keserédes nevetésre fakaszt az a jelenet is, amelyben az egyik táncosnő az estélyi forgatagában elmeséli nekünk, hogyan próbált közeledni felé az egyik férfi, méghozzá nemcsak az egyik oldalt mutatva, hanem a férfi udvarló szavait és gesztusait is egy az egyben utánozva. Teszi mindezt olyan hitelességgel, hogy nemcsak elhisszük neki, hogy férfit játszik, hanem ténylegesen megjelenik előttünk a szerencsétlen, kezét-lábát tördelve udvarló erősebbik nem képviselője. (Talán azért is maradt ilyen emlékezetes ez a jelenet, mert ez idáig egyszer láttam ilyen átlényegülő, egyik nemként a másik nemet megmutató játékot. Nevezetesen Brook Beckett Töredékek vendégjátékában, a Trafóban. A három férfi színész egyik pillanatról a másikra átváltozott nővé, és mivel a másik nem lényegi jegyeit ragadták meg, nem külsőségeket utánoztak, ezért ott abban a néhány percben tényleg nők voltak, ahogyan itt a táncosnő igazán férfi). Ezek a jelenetek még jobban növelik a távolságot a két nem között. Mintha lehetetlen lenne az átjárás, a valódi kapcsolat megteremtése.

És hogy hogyan lehet mindezt elkendőzni, eltusolni még önmagunk előtt is? A hölgyek válasza teljesen evidens. Amikor bármi nyomja a szívünket, nem érezzük jól magunkat, vagy bántottak minket, mondjuk csak azt, hogy brush… Elég csak ennyit mondani, és máris jobb kedvre derülünk. Nem fantasztikus? A hölgyi csoport ezt egy pezsgős estélyi összejövetelen javasolja nekünk, amelyen szemmel láthatólag mindenki valóban igyekszik megfeledkezni a gondjairól. Illedelmesen mosolyognak, bűbájosan csevegnek egymással, és folyamatosan koccintgatnak. Eleganciájuk lenyűgöző, mégis elsőre értetlenül nézzük őket, mit akarnak beadni nekünk? De ahogy egyre többször ismétlődik meg a jelenet, ahogy a mély és őszinte etűdök után ismét szembetaláljuk magunkat ezzel a képmutató pózzal, már nevetnünk kell, rajtuk és magunkon egyszerre. Mert hát valóban, ha a felszínen akarunk maradni, és látszólag mindent rendben akarunk tudni magunk körül, akkor ennél hasznosabb tanácsot nem is kaphattunk volna.

 

Julie Shanahan, Andrey Berezin - Fotó: Dusa Gábor

 

 

Az egyes jelenetek őszinteségén túl, amelyekben a személyesség élménye mindvégig táplálja és erővel telíti a színpadi alakokat, aminek köszönhetően olyan kisugárzásuk lesz a táncosoknak, mintha démoni lények járnák táncukat, az előadás másik ereje a szerkesztésben, az ívek megteremtésében rejlik. Egyensúlyban van a szó és a tánc, ahogy az emelkedettség – nem patetikusság – és a humor. Egyfelől folyamatosan beszélnek. Angolul és magyarul – nem tört, hanyagul megtanult magyarsággal – egyaránt. Lebeszélnek, kibeszélnek és elbeszélnek. Hol cinkostársukká avatnak minket ezzel, hol az együttérzésünket kérik, másutt pedig velünk akarnak együttérezni például azzal, hogy az első sorban ülő nézőket megkérdezik legféltettebb titkukról. Vágyaikat és keserűségüket öntik szavakba, dühkitörést produkálnak, vagy éppen fogadják a férfiak udvarlását, akik a mézes puszedlitől kezdve a rozmaringon át mindennek nevezik kedvesüket. Ezek a szavak azonban nem különülnek el a tánctól, nem szerkezetileg vannak csupán „beemelve”, hanem valamennyi helyen azt a hangulatot, azt a témát erősítik, amelyekbe a táncetűdök is belemennek. Ugyanúgy, ahogy a humor sem járulékos elem, hanem lényegében az önreflexió, a kívül-belül lét eredménye. Nem is elsőre hat, nem önmagában nevettet egy-egy jelenet, hanem annyira eltúlzott, hogy karikatúraszerűvé válik, így azon nevetünk, amin sírnunk kéne. Ennek a két pólusnak a folyamatos és érzékeny váltogatásából, egymásra épüléséből következik, hogy nemcsak megyünk az előadással, hanem belemegyünk, egy idő után mintha bennünk történne meg.

Honnan hová? A kezdőképben egyetlen táncost látunk, aki napsárga selyemruhában líraian szólítja meg táncával a közönséget, és ugyanígy vele találkozunk a záróképben is. Mintha nem történt volna semmi, mintha újra a kezdetekhez térnénk vissza. A köztes időben azonban világok sokaságát járhattuk be. Az első felvonás végletekig fokozta a kiszolgálás és kiszolgáltatottság belső küzdelmének apró helyzetekből, mozdulatokból felépülő jeleneteit, hogy aztán a második egységben ugyanezeket az etűdöket repetitív módon ismételve lecsendesítsen, megnyugtasson, elringasson. És ahogyan az életben sincs megszakítólagos vég az egyes helyzetek, történések után, úgy ennek az előadásnak sincs vége. A tánc tovább lüktet, hömpölyög, beleúszik a sötétségbe.

Hiába az eltelt két év a mester halála óta, a táncosok megőrizték Pina Bausch lényegét, a jelenbeli lét egyszeri és megismételhetetlen varázsát. Azt az állapotot, amelynek csodájáról a színház is szól. Amit egy másik „színházi guru”, Peter Brook így fogalmazott meg egyik szereplője, Krisna szájába adva a szavakat: a teljesség pillanata olyan, mint amikor a tengerparton sétálsz, felnézel az égboltra, és azt érzed, hogy eggyé válsz a csillagokkal, a világmindenséggel, önmagaddal. Mintha ennek a pillanatnak, ennek az örökkévalóságnak az íze, illata és szépsége lengte volna be ezt az estét is.


11. 09. 29. | Nyomtatás |