A gyűlöletről

Shakespeare: A velencei kalmár – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

VII. Shakespeare Fesztivál, Gyula

Hogy olyan sok szín van a bolygónkon – az abszintzöldtől a korallkéken és a ringlólilán át a zsírfehérig –, voltaképpen sehogy sem áll összhangban az emberi természettel: minden sokkal egyszerűbb, könnyebb, kényelmesebb lenne, ha csak a fekete és a fehér létezne.
Kovács Bálint

Mert ha két fél vitázik, mindenképpen szeretnénk igazat adni az egyiknek; ha ketten gyűlölik egymást, az egyikükkel szeretnénk szimpatizálni, az egyiknek meghallgatni az érveit, és erősebbként elfogadni a másikkal szemben. Sokkal nehezebb, tanácstalanabb, elfogadhatatlanabb helyzet, ha nincs kinek a véleményével azonosulni, ha a két egymásnak feszülő gyűlölet egyként megvetendő­. Amikor senkinek nincs igaza, a világ mindig egy kicsit rosszabb helynek tűnik.

Ebben a világban játszódik Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi rendezése, A velencei kalmár. Ahol a gyűlölet, az utálkozás, a kirekesztés ellenében a viszont-gyűlölet, a bosszú áll, és ahol nem a békére törekszenek, nem arra, hogy mindenkinek jobb legyen, hanem arra, hogy csak az egyiknek legyen, lehessen jó. Ismerős világ ez számunkra is – legyen szó akár etnikai konfliktusról, akár politikai elszámoltatásról, akár csak egy kocsmai vitáról.

 

Forrás: shakespearefesztival.hu

 

Az előadásban éppenséggel nem ezekről van szó; itt Shakespeare zsidó uzsorása áll szemben Velence keresztény „őslakosságával”. A zsidó őrületig, gyilkolásvágyig gyűlöli a keresztény kereskedőt, Antoniót – nem csak, mert az zsidóságáért gyűlöli őt, de azért is, mert más elveket vall. Antonio pedig mélységesen megveti, rúgnivaló kutyának tartja a zsidót, nem csak, mert az is gyűlöli őt, de azért is, mert más elveket vall, mint ő. Bocsárdinál nem is a részben elfogadható, részben viszont elfogadhatatlan indokok számítanak – a valós, megvetettségből származó keserűség vagy a zsigeri, alátámaszthatatlan antiszemitizmus –, hanem maga az utálat. Talán ezért figyelmeztet az Antoniót játszó színész (még nem Antonio, hanem Mátray László) az első, Géher Istvántól kölcsönzött mondataival, hogy Shakespeare e drámáját félni szokás, mert zsidóznak benne, márpedig a zsidózás ma már mást jelent, mint négyszáz éve: hogy a nézőt ne vigyék el haszontalan irányokba a felszín, azaz a konkrét történet, a cselekmény szavai. Talán ezért játsszák az előadást – az eredeti, sepsiszentgyörgyi helyszínen – díszlet nélkül, a színház különféle tereit, folyosóit használó környezetben: hogy ne hagyjon eltéríteni bennünket a lényegtől a pompázatos színházi díszlet. (Gyulán az előadás a hatszáz éves Várban került színre, amely önmagában is díszletet adott neki, így itt ez a réteg gyengült.) Talán ezért a mindvégig és mindenkire jellemző teátrális játékmód is: hogy értsük, előadást látunk valamiről, és nem csak egy régi történetet próbálnak meg elhitetni velünk. És talán ezért idézi újból Géhert a dózsét játszó színész (Nemes Levente) a tárgyalás-jelenet előtt, beavatva az uzsora és a velencei társadalom viszonyába: hogy ne az ilyesfajta „érdekességeken” rágódjunk; hogy értsük, ez csak illusztráció a valódi probléma mellé.

 

Forrás: shakespearefesztival.hu

 

Az igazi kérdés itt a gyűlölködés természetrajza: nem a zsidó- vagy kereszténygyűlöleté, hanem az előtagok nélküli gyűlöleté. Arról beszélnek Bocsárdiék, hogy ahol gyűlölet van, ott mennyire könnyen születik viszont-gyűlölet; hogy az egyik ember teljes tönkretétele (mondjuk Antonio szívének kivágása) semmivel sem magasztosabb a másik ember teljes tönkretételénél (mondjuk Shylock nyilvános megalázásánál, kisemmizésénél, identitásától való megfosztásánál), legyen akármi is a mögöttes indok. Arról is beszél az előadás, hogy két ellentétes utálat közül mennyire könnyű beállni az egyik mögé; talán ezért jön be a Tamási Áron Színház teljes műszakja és minden színésze az egyik jelenetben a színpadra arctalanul, velencei maszkokban: talán a Karinthy-féle Barabbás-tömeg ők, amelynek minden tagja egyesével „a Názáretit” mondott arra, hogy kinek kegyelmezzenek meg, a tömegből mégis a Barabbás szó szállt fel Pilátus tornácára.

Nemcsak maga a rendezés, hanem a színészek együttműködése is mond valamit a gyűlölködés természetrajzáról: a legélesebben azok a jelenetek maradnak meg, amelyekben az egyén nem egyénként, hanem egy tömeg részeként viselkedik – például a tárgyalás végén, amikor Shylockot teszi tönkre a visszájára fordított gyűlölet. Mert végül nincs egy sem, aki túlzást kiáltana, akiben felhorgadna az emberség. Ebben is ismerős Bocsárdi világa: ha teheti, az ember mindig a csak feketét vagy csak fehéret választja – ez a könnyebb, az egyértelműbb megoldás. Így lesz a rosszból újra, legfeljebb máshogyan rossz.

 

Részletek egy hosszabb elemzésből, melyet teljes terjedelmében az Ellenfény 2011/8.    számában olvasható, jelenleg csak nyomtatott formában.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

Shakespeare: A velencei kalmár 

 

Dramaturgiai munkatárs: Czegő Csongor

Zenei vezető: Incze G. Katalin

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Dobre Kóthay Judit

Rendező: Bocsárdi László

 

Szereplők: Nemes Levente, Mátray László, Kolcsár József, Diószegi Attila, Márton Lóránt, Nagy Kopeczky Kálmán, Nagy Alfréd, Erdei Gábor, Kőmíves Mihály, Szakács László, Nagy Lázár József, Kicsid Gizella, Gajzágó Zsuzsa, Szalma Hajnalka, Pálffy Tibor

Közreműködik: Szilágyi Zsolt (ének), Boldizsár Szabolcs (fuvola)

 

Helyszín: Gyulai Várszínház

11. 07. 16. | Nyomtatás |