Árnyék a falon, felvilágosodás a színpadon

Wayne McGregor: FAR– Random Dance

Fény és árnyék, zaj és zene, káosz és rendszer, dinamizmus és mozdulatlanság. Wayne McGregor legújabb, a Trafónak köszönhetően nálunk is gyorsan bemutatott koreográfiája ellentétpárokból építkezik. A Random Dance társulat FAR című előadása a nézőből is ellentétes reakciókat vált ki: nem tudja eldönteni, hogy vajon eszével kutakodjon jelentések iránt, vagy hagyja, hogy érzékeire, ösztöneire hasson.
Maul Ágnes

A gondolkodni, vagy érezni kérdése már csak azért is érdekes, mert a koreográfust a felvilágosodás szellemisége, az anatómiai tudás fejlődése, az emberi testet érintő tévhitek megdőlése foglalkoztatta. Munkájára nagy hatással volt a neves orvostörténésznek, Roy Porternek a lélek, az agy és a test viszonyával kapcsolatos 18. század végi nézetek alakulását vizsgáló, 2002-ben íródott könyve, a Flesh in the Age of Reason (A hús az értelem korában), melynek rövidítése alapján született az előadás címe is.

 

 

Legelőször egy férfi és egy nő szemet gyönyörködtető, intim hangulatú, vonzásokról és taszításokról mesélő pas de deux-jét látjuk. Négy fáklyát tartó táncos világítja be a színpadot és a páros mögötti mozgatható falat, melyen szabályos sorokban és oszlopokban több száz apró tüske van. A fáklyák tüskéken pásztázó fénye apró árnyékcsíkok erdejét hozza létre. A varázslatos hangulatot Vivaldi egyik operaáriája (Tamerlán – Sposa son disprezzata teszi teljessé, ha jól sejtem, Cecilia Bartoli előadásában. Néhány perc elteltével azonban már Ben Frost zajokból, morajlásokból álló,  idegszálainkat pattanásig feszítő zenéje, a színpadra berobbanó tíz táncos és a lassan magasba emelkedő tüskés falon felvillanó ledek hideg fényű villódzása sokkol minket. A meghittséget, az egység és harmónia érzését elsöpri a látvány, a zene és a mozdulatok erőszakos, lehengerlő tobzódása. A kivételes technikai tudású táncosok mintha a test képességeinek határait feszegetnék, a zene sejtelmesen surrog, élesen lüktet, tompán morajlik, az immár táncosok feje fölött függő világító táblán vibrál, úszik, áramlik a fény. Villanásokkal és az azok keltette árnyékokkal rajzol végtelenségig variálható mintákat. Az árnyékvonalkák óramutatóként járnak körbe, vagy számjegyeket formálnak, amik másodpercenként eggyel nagyobb számot mutatnak. Mintha az idő sodrában lennénk. Mintha valami elkezdődött volna.

 

 

A zene és a tánc sűrítve mutatja be, milyen földindulásszerű változást jelenthetett a felvilágosodás meglévő világnézetet minden irányból megkérdőjelező eszmerendszere – dekódolhatjuk elégedetten, s érteni véljük a látottakat. Ekkor még. Az előadás a rációt, a gondolat erejét éltető korról szól, és Wayne McGregor szokása szerint tudományos alapossággal, technikai innovációkra támaszkodva hozta létre. Mégis előbb-utóbb feladjuk, hogy a nagy dózisban adagolt élmények minden részletéhez valamilyen jelentést, racionális magyarázatot rendeljünk hozzá.  A feltételezhetően bonyolult matematikai képletek szerint üzemelő világító tábla jeleinek kibogozása helyett hagyjuk, hogy megbabonázzon minket a látvány, s annak eldönthetetlensége, hogy árnyékkal rajzol, vagy inkább fénnyel vakít a masina.

 

 

A világosság és sötétség kergetőzése a táncosokat hol anatómiai részleteiben, izomcsoport-együttesként, hol koromfekete sziluettként, stilizált alakként mutatja meg. Kontrasztokra épít a koreográfia is. Egyenes testvonalak, geometrikus építkezés és higanyszerű, hullámzó, izolált mozdulatok. Bravúros emelések, ugrások, melyek közben a magasba lendülő, átfeszített lábak spicce szinte felhasítja a levegőt. És magukat hirtelen hanyatt vágó táncosok, testük mellé szorított karokkal, teljes mozdulatlanságban. Szüntelenül változik, formálódik a szereplők közötti viszonyrendszer is. Párosok és hármasok alakulnak és bomlanak fel, majd mind a tízen egy emberként mozdulnak látványos össztáncokban. Alkatrészként illeszkednek a rendszerbe, vagy prédaként ragadják el kapálózó társukat. Míg a színpad előterében koncentrált munka folyik, a háttérben fesztelenül gesztikulálva beszél két ember. Olykor mutatóujjukkal mutatnak egymásra, mintha mindenki a másikat hibáztatná valamiért, máskor az ernyedt mozdulatlanságba dermedt alakok mindegyike másvalakire mered, így végül egyetlen tekintetpár sem találkozik. A FAR egy pár energikus táncával kezdődik, az előadás végén viszont egy magára hagyott, földön fekvő nőt látunk. Elgondolkodhatunk rajta, hogy vajon eszmék harcát, a test és lélek, az értelem és érzelem birkózását láttuk-e, vagy a (szellemi) sötétség és világosság küzdött-e meg egymással. És feltehetjük a kérdést, hogy melyik maradt fekve a végén. De maradandóbb élménnyel távozik az, aki hagyja, hogy szemét egy óra hosszan a színpadra szegezve átrobogjon rajta az előadás. Mert bár Wayne McGregor és a Random Dance munkájához a szellemi muníciót ezúttal is komoly tudományos háttércsapat szolgáltatta, és a ráció és kételkedés kora ihlette, de amit tőlük látunk, most sem szól másról, mint szenvedélyről és a vallásos hitről. Az elme és test kapcsolatának szenvedélyes kutatásáról és a táncba vetett vallásos hitről.

 

 

 

Wayne McGregor: FAR

 

Díszlet: rAndom International

Jelmez: Moritz Junge

Fény: Lucy Carter

Zene: Ben Frost

Koncepció, rendezés és koreográfia: Wayne McGregor

Előadók: Catarina Carvalho, Davide Di Pretoro, Michael-John Harper, Agnès Lopez Rio, Louis McMiller, Paolo Mangiola, Daniela Neugebauer, Anna Nowak, Alexander Whitley, Jessica Wright

 

Helyszín: Trafó

 

További írások az előadásról:

Sz. Deme László: Kíméletlen tánc

Török Ákos: A technika ördögei

Králl CSaba: Kiélezve

 

Videók:

FAR

A Sneak Preview

Official Promo Video

FAR

Trafó

 

11. 04. 29. | Nyomtatás |