Rombolni könnyű

Beszélgetés Mohácsi Istvánnal

Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2011

Mohácsi István állandó szerzőtársa, fordítója, dramaturgja Mohácsi Jánosnak. Olyan sikerek kapcsolódnak közösen a nevükhöz, mint a  Megbombáztuk Kaposvárt!, a Csak egy szög, a Sárga liliom, A képzelt beteg, Az elveszett levél. Szintén közösen írták a Nemzeti Színház bemutatóját, az Egyszer élünk című darabot.
Sándor L. István

– Kezdjük az elejénél! Ki találta az Egyszer élünkben feldolgozott  történetet?

– A bátyám találta. Általában ő hozza a témákat. De ha jól emlékszem, neki is mesélte valaki, hogy volt egy ilyen eset, amikor a János vitéz előadásáról elvitték Szibériába a falusi színjátszókat. Van erről egy könyv is, de az alapötlet már megvolt előtte is, hogy elolvastuk volna. Tudtuk, hogy miképp fogjuk a történetet feldolgozni. Tudtuk, hogy három felvonásos lesz a darab, és hasonlítani fog a János vitézre. Aztán amikor Alföldi Robi meghívta Janót rendezni a Nemzetibe, és a Csárdáskirálynő, amit eredetileg akart csinálni, nem jött össze, mert az Operettszínháznál van a játszási jog, akkor a bátyám feldobta ezt az ötletet, ami nagyon tetszett Robinak.

– Mivel győzött meg a bátyád, hogy ebből a történetből érdemes darabot írni?

– Semmivel. Minden sztoriban ott fekszik egy jó darab lehetősége. Ezt ki kell ásni. Munka volt ez is, mint bármi más, de soha ennyire még nem fáradtam el a munkában.

– Azt mondtad, hogy most neked kellett volna megírnod a darabot.

– Igen. Úgy volt, hogy egyedül írom meg, de nem sikerült. Ennek több oka volt. Egyrészt nem volt könnyű a téma, és ahogy ástam magam bele, egyre kevésbé találtam szimpatikusnak. Nagyon zavart a történetből áradó erőszak és reménytelenség. Nehezen találtam fogást a témán. Egészen pontosan, gyűlöltem. A bátyámon is vettem észre hasonlót, de kérdezd meg tőle. Arra gondoltam, hogy a darab után megbeszélem vele, hogy ezután csak vígjátékot vagyok hajlandó. Nem tudom. Eddig még nem forszíroztam ezt a beszélgetést.

 

Mohácsi János, Mohácsi István, Kovács Márton

 

– Mielőtt belekezdtél volna a darabba, kialakítottatok valamiféle közös tervet, csináltatok együtt szinopszist?

– Nem, nem volt ilyen. Sajnos előtte nem nagyon tudtunk beszélni a darabról, mert a bátyám egyik előadásból a másikba esett. Tényleg úgy volt, hogy pénteken volt a Játék a kastélyban bemutatója Kaposvárott, vasárnap meg az Egyszer élünk olvasópróbája a Nemzetiben. A szinopszis végül csak novemberre készült el, és a darabból is csak az első felvonás kétharmadát írtam meg. Sőt az elkészült rész sem volt rendes darab, inkább csak a szereplők voltak fölpakolva… Úgyhogy amikor az olvasópróba előtt Janó belenézett a szövegbe, akkor szívrohamot kapott. De gyorsan belefirkálgatott néhány dolgot, amivel már a színészek elé tudtunk állni. Aztán elkezdtünk próbálni, és elkezdett menni a darab egy olyan irányba, aminek az eredményét most látod.

– Ettől kezdve ketten dolgoztatok rajta?

– Igen. Elkezdtünk dolgozni a második felvonáson. Janónak támadt az az ötlete, hogy mivel a második felvonásban ott van a barguzini tábornok, csináljunk Kulkának az első felvonásban is egy hasonló szerepet. Ebből logikusan következett, hogy a harmadikban is legyen egy hasonló figurája. Így születtek a Lenin-ikrek… Leültünk, és Janó elkezdte mondani, hogy mit gondol a darabról, és elkezdte építeni a második felvonást, hogy milyen jelenetek, milyen ötletek kerüljenek bele. Mivel nem tudtunk előtte kommunikálni, így most is munka közben kellett egymásra hangolódnunk. A bátyámnak reagálnia kellett arra, amit leírtam a szinopszisban, mert az elég erős volt, nekem meg arra kellett ráhangolódnom, ahogy ő gondolkodik. Időbe telt, mire ráéreztem, hogy milyen irányba megy az Egyszer élünk, mit kell nekem csinálnom…

– Elég sokat dolgoztatok már együtt, miért van szükség újból és újból az egymásra való ráhangolódásra?

– Mert rengeteg mindenben mások vagyunk. Ez most is kiderült. De ez egyáltalán nem baj, mert segítette a darabot. Lehet, hogy megcáfolna, de szerintem ő sokkal életszagúbbra akarta a darabot. Én kevésbé… De aztán kiderült nekem, hogy a szörnyűségeket nem lehet megkerülni, a Janónak meg talán az, hogy mindez működhet szinte durvaság nélkül.

– Az első felvonás lényegében egy életkép.

– A bátyám is ezt a szót használta. De ezt én is így gondoltam, hogy az első felvonásban semmi másról nem lehet szó, mint hogy él egy falu. Ebben nincs igazán dramatikus mozzanat. Ezért is akadtam el. Nem tudtam kitalálni olyan dramatikus szálat, ami keresztül visz húsz éven, és még hihető is. A szerelmeket még valahogy keresztül lehet vinni, de igazából más nem akadt.

– Az életképszerűség és az életszagúság leginkább az első felvonásra jellemző, aztán a második-harmadik felvonás eléggé elszáll.

– Igen, de ennek részben az is az oka, hogy a bátyám is beleszeretett abba, amire én eredetileg gondoltam.

– Melyik az a réteg a darabból, ami a te eredeti szándékodat tükrözi?

– Nem akartam semmit. Túl akartam élni. De nem érdemes ezeket szétválasztani. A végeredmény fontos. Az a jó darab, ami beindítja a rendező a fantáziáját, ugyanakkor a színészek is szívesen dolgoznak vele. Szerintem most ez történt. A bátyámnak volt az az ötlete, hogy fűzzünk meséket a történetbe, és ezzel tegyük teljesen éterivé az egész ügyet. Ez nagyot dobott a darabon.

– Melyikőtök ismer ennyi mesét?

– Hárman raktuk össze. Mi ketten és Perczel Enikő, aki nagyon keményen és nagyon szépen melózott a darabon, csomó ötlete van benne. Ha ő nincsen, nem ilyen lesz az Egyszer élünk – vagy talán nem is lesz.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2011/5. számában.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 


11. 06. 13. | Nyomtatás |