Mi hárman én

Nádas Péter: Szirénének – Katona József Színház

Nádas Péter 2010-ben megjelent „szatírjátéka” a Ruhr-vidéki Európa Kulturális Főváros-program egyik projektjének felkérésére készült. Hat különböző nemzetiségű drámaíró írta újra Odüsszeusz történetét „Európa Odüsszeiája” címmel, mindegyikük a gazdag anyag más-más oldalát kapta drámája témájául.
Szemerédi Fanni

A szerző a Szirénének alapjául mintha a korok és ének közti bolyongást; egy konkrét, történelembe ágyazott és a soha véget nem érő, mindenkori háború (a háború ideája?) közti (szögesdrót alatti) kúszást, a lét és nemlét peremén való egyensúlyozást választotta volna. Európa történelmét, Európa tébolyult bolyongását énekli ez az ének, az apját kereső, kutató, megtaláló, ám soha nem találó, saját magát soha el nem érő fiú célirányos és mégis célhiányos útját, a (csere)férjet haza (nem) váró megtépázott/érzékeny/kötélidegzetű anya várakozását, mindennapjait, munkába indulását, harcait. Egymásra mosódnak stílusok: valamikor egy meghatározhatatlan mitológiai időben a rózsásujjú hajnal lassúbbnál is lassúdabban kél ki a ködből, de a nappali eget már a második világháború torkolattüzei festik vörösre, a mindenkori leleményes (nem-)apa ugyanúgy harcol Trója alatt, mint Voronyezsnél vagy Sztálingrádban, s míg ő nem gondol semmire, csak túlél, addig fiai „eszik a ropit, isszák a kólát. Hasuk, faruk egyre zsírosabb. Befizettek egy olcsó nyári utazásra.” A folyamatos háborúban és keresésben a lelkek csak „elátkozott lelkek” lehetnek. Nádas szereplői – kevés kivételtől eltekintve – kórusokba verődve, egymáshoz láncolva tébolyognak, megnevezésük is többes szám vagy gyűjtőnév (fiak, leányok, hadurak, ölebnyi döglegyek), nincsenek egyéni határaik, minden énük több. Szavuk egy, csak sejteni, kikövetkeztetni lehet, melyik szó kinek a szájából hangzik. Szavaikat – ahogy énjeik határait is – összemossa a tenger hullámzásának zaja (vagyis a néreiszek csacsogása).

 

Szirtes Ági - Fotó: Dusa Gábor

 

Dömötör András e hullámzásból kiemel néhány szólamot, majd óvatosan visszaejti őket a mélybe. A Földényi F. László szerint a pusztulás állandóságáról, a semmi szüntelen újratermelődéséről szóló illúziótlan, végképp pesszimista művet a fiatal rendező remegő energiákkal, intelligens humorral és élénk színekkel telíti. Nádas szövege kihívás a rendezőnek, a színésznek és a nézőnek egyaránt. Megerőltető. Megfeszített figyelmet kíván, erős koncentrációt, és túllépést az a fölött érzett kudarcon, amelyet a megfeszített figyelem kénytelen beismerni, miután hiába próbálja összerakni a történet linearitását, hiába keres értelmet minden mozzanatban, logikát, egyszerű oksági viszonyt a történet egymást követő lépései között. Ez a történet nem történet, nem lépésekben halad; szálai összefonódnak, hol ez tűnik ki a moszatszövetből, hol az.

A rendező a legcsekélyebb mértékben sem tartja elsőrangúnak a történet értelmes egésszé való összerakását, azonban – ahogy Nádas Péter is megjegyezte az előadás utáni beszélgetésen – az emberekben megvan a vágy az értelmezésre, a rend(szer) alkotására, az egésszé gyúrásra – ami során azonban óhatatlanul kidobódnak azok a fontos részletek, melyek nem illenek bele a választott rendszerbe. A befogadás mikéntje talán éppen ezért inkább egy zenei mű befogadásához válik hasonlatossá. Összhangzat, szólamok, (disz)harmóniák. S elménk, törekedvén a történet megkonstruálására, összerakhat egy történetvázat, ha kedve tartja: a fiú apját és önnönmagát kereséséről, anyjához fűződő kapcsolatáról, sikertelen párkapcsolatáról (ami az utolsó reménye lehetett volna arra, hogy eggyé forrhasson önmagával), apjához fűződő kapcsolata kudarcáról, apagyilkosságáról, soha véget nem érő harcairól, öndefiniálásra tett kísérleteiről. S közben a történelem csak nyeli a tengerbe halt holtak húsát. Évezredek telnek, s a fiú még mindig keres.

 

Lengyel Ferenc, Kovács Lehel - Fotó: Dusa Gábor

 

Három ajtó, három gumicsónak, három kapucnis pulóveres, farmeres fiú, három kapucnis pulóveres, farmeres lány, három elegáns anya (a hatvanas évekből talán), de apa csak egy(!). Három narrátor, három halászok, három falfelületen ugyanaz a kép három különböző kameraállásból. Egy helyzet három verziója szimultán: a szavak egymásba fonódnak, a fiúk egymás helyett és mellett beszélnek, néha kánonban, néha szavanként váltva egymást mondanak hárman egy mondatot, néha egyes szám harmadik személyben csak elbeszélik magukat és egymást. A hármakat egyetlen személyiség különböző oldalaiként is értelmezhetnénk, ha a szöveg nem tisztázná nyomorult helyzetüket: az elátkozott lelkek egymáshoz vannak láncolva „lefoszlott róluk egyéniségük minden trükkös látszata”. Mégis, karakterekhez, emberi jellemekhez szokott agyunk meg akarja őket különböztetni, s nem csak testük körvonalaival: Hajduk Károly a finom értelmiségi Télemakhos érteni, magyarázni próbál, Dankó István Télegonosa mindig ugrásra kész, de nem mozdul, indulatai bőre alatt cikáznak, Kovács Lehel Hyakhintosa robban helyette is. A három anya is egy, bár három nevük van: Odüsszeusz három elhagyott asszonya: Pénelopé, Kirké és Kalypsó. Pelsőczy Réka a hétköznapi mártír, Borbély Alexandra a gyenge idegzetű milliomosnő, Pálmai Anna a csendes, mosolygós hajthatatlan. S három szirén (akikkel a fiak keresztbe-kasul szerelmesek, hogy aztán mindannyian magányosak maradjanak): Aglaopé (Pálmai Anna), Thelxiopé (Pálos Hanna), Peisinoé (Borbély Alexandra), három csábító, szenvedő, kétkedő szépség.

 

Pálmai Anna, Borbély Alexandra, Pálos Hanna - Fotó: Dusa Gábor

 

Egyik oldalon a keserű Persephoné (Szirtes Ági) figyeli, kommentálja az eseményeket rácsos babaágyából, ahol kislány kora óta tartja fogva Hádész. Másik oldalon a néreiszek (a jóságos tengeri istennők, akik a mitológiában tánccal és zenével szórakoztatták az isteneket, ők maguk voltak a hullámok, s beszédük a tenger hangja) – testüket műanyag tasakokban lötyögő víz borítja – dizőzökként döngik-dongják-narrálják-reflektálják-jazzelik-áriázzák az eseményeket. Ahogy a tenger, oly állandó a jelenlétük, ahogy a tenger, oly változékony a daluk (Sáry László, Zombola Péter és Kákonyi Árpád zeneszerzők munkája). Lengyel Ferenc keményfejű túlélő, kevésbé leleményes, inkább sokat tűrt, aki fiának kisautót ad ajándékba, merev tekintettel bámulva annak felnőtt arcába. Rajkai Zoltán, Kovács Gergely, Szacsvay László és Kun Vilmos négyen kétszer három szólamokat és történet-szálakat húzogató narrátor(ok), de ők a háborúk eszmei atyjai is: Robespierre, Martinovics Ignác és Bakunyin. Majd a sós tengertől áztatott félholt embereket halhúsként eladni akaró halászok is. A szépre és nagyra törő fiakból konzerv lesz. Niké (a magabiztos Huzella Júlia) menti meg őket, de valószínűleg csak azért, mert „az ember olyan állat, aki legalábbis a színházi reményt soha nem adja fel, mert neki, meg a leghatalmasabb főrendezőnek így kényelmesebb előkészíteni következő gonosztetteit.” Az elátkozottak és az istenek ránk néznek, mi vagyunk a tébolygó lelkek, a halottak, és a halottak fölött köröző döglegyek is. Most és akkor és holnap és mindig.

 

 

Nádas Péter: Szirénének

 

 

Díszlet: Horgas Péter

Jelmez: Bujdosó Nóra

Zene: Sáry László, Zombola Péter m. v.

Rendező: Dömötör András

Szereplők: Szacsvay László, Rajkai Zoltán, Pálmai Anna, Szirtes Ági, Pelsőczy Réka, Kovács Gergely e. h., Lengyel Ferenc, Hajduk Károly, Dankó István, Kun Vilmos, Kovács Lehel, Herczeg Adrienn m. v., Huzella Juli e. h., Jéger Dorottya m. v., Gál Gabi m. v., Tóth Eszter e. h., Borbély Alexandra e. h., Pálos Hanna e. h.

 

Helyszín: Katona József Színház, Kamra

 

Más is látta:

 

MGP: Szirénének

Ugray István: Sehonnan sehova

Kovács Dezső: Odüsszeusz gyermekei

Tarján Tamás: Ontológiai esztrád

 

 


Képgaléria:

Katona

 

11. 02. 24. | Nyomtatás |