Nyugi! Minden rendben.

Beszélgetés Nigel Charnock-kal

A Forte Társulat új előadása – melynek péntek este lesz a bemutatója a Trafóban – ’56 apropóján készült. A címe Revolution, alkotója a provokatív témafelvetéseiről és csípős humoráról ismert angol koreográfus-előadó, Nigel Charnock, aki november óta próbál a társulattal.

Gálla Nóra

 

– Először arra lennék kíváncsi, miért éppen Magyarország, miért 1956? Milyen úton jutottál ehhez a témához?

– A személyes kötődés az én esetemben nem annyira a korszakhoz fűződik, sokkal inkább Magyarországhoz. Tartottam itt kurzusokat, többször fel is léptem.

– 1999-ben a Human Being című szólódat, majd 2006-ban a Franket láthatta a magyar közönség. Hogy jutottál el ’56-hoz?

– Kaptam egy felkérést, aztán hónapokkal azelőtt, hogy elkezdtünk volna próbálni, kértek tőlem egy címet; azt akarták, hogy mondjak valamit az akkor még koncepciószinten sem létező darabról. Abban az időben a változás tematikája foglalkoztatott, az átalakulásé, a fejlődésé, a forrongásé… A saját utamat kerestem. Aztán arra gondoltam, ha az emberek azt hallják, forradalom, rögtön a politikára asszociálnak, nem pedig a téma személyes, szexuális vagy bármilyen más vonatkozására. Így jutottam el a magyar történelemig. Utána olvastam a dolognak, és láttam, mi történt Magyarországon 1956-ban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mivel 1960-ban születtem, mindig is közel állt hozzám az 50-es, 60-as évek világa. Mostanra kicsit változott a koncepció, eltolódtak a hangsúlyok; nem hiszem, hogy aki megnézi a Revolutiont, azonnal ’56-ra asszociál. A próbák alatt fellazult, általánosabb érvényűvé vált a darab.

 

Nigel Charnock - Fotó: Dusa Gábor

 

– A táncosaidnak sincsenek személyes emlékeik erről az időszakról. Ez nem nehezíti meg a munkát?

– A legkevésbé sem, hiszen végső soron a darab az én reakcióm az ő személyiségükre. Akárkikkel dolgozom együtt, azzal kezdem, hogy megfigyelem őket, és nemcsak munka közben; figyelem, hogyan öltözködnek, milyen a viszony köztük. Összegyűjtöm az információmorzsákat, és hozzárakom mindahhoz, amit Magyarországról, a nyelvről, a történelemről tudok, aztán az egészet visszavetítem a táncosokra. Valahogy így áll össze a darab.

– Előre kitalált anyaggal érkezel a próbaterembe, vagy a táncosokkal együtt rakod össze a kombinációkat? Szólóidban és kurzusaidon is előszeretettel használod az improvizációt – mennyire vagy improvizatív a darab betanításánál?

– Nagyon jól ismerem a zenét, amit használok, de nem szoktam lépésekkel dominózni a nappalimban. Bemegyek a próbaterembe, és bizonyos értelemben… igen, mondhatjuk úgy is, hogy improvizálok. Csakhogy ez az improvizáció egy sajátos fajtája, ugyanis pontosan tudatában kell lennem, mit csinálok, később pedig tudnom kell reprodukálni ugyanazt a mozdulatsort. A rutin sokat segít, és persze tisztán kell dolgozni, hogy a dolog tanulható és követhető legyen. Ha az ember nem emlékszik, melyik kezét emelte, vagy mi volt öt-hat-hét-nyolcra, káoszba fullad az egész.

 

A Revolution próbája a SÍN-ben - Fotó: Dusa Gábor

 

– Ez a fajta tudatosság a tanítás során is hasznos lehet. Másképpen koreografálsz, amióta kurzusokat tartasz? Mennyiben hat a tanítás a színpadi darabjaidra?

– A tanítás teljesen más lapra tartozik. Néhány évvel ezelőtt tartottam egy kurzust Lengyelországban, aztán néhány hónappal később visszamentem, hogy készítsek egy koreográfiát ugyanazzal a társasággal. Amikor dolgozni kezdtünk, nagyon meg voltak lepve. Arra számítottak, hogy ugyanazt fogjuk csinálni, mint a kurzuson. De ha darabot készítek, egészen máshogy dolgozom. Ilyenkor is improvizálunk, de csak azért, hogy a darab olyan legyen, amilyennek lennie kell: ezzel készítem fel a táncosokat a színpadi feladatokra, amikkel később szembesülniük kell. Ha valaki megtanul szabadon improvizálni, jobban tudok vele dolgozni, mint ha egyszerűen betanítom neki a lépéseket.

– Vagyis meg kell tanulnunk felrúgni a szabályokat ahhoz, hogy be tudjuk tartani őket?

– Azt hiszem, igen. Ha az ember igazán szabad akar lenni, először fegyelmeznie kell önmagát. És fordítva. Ehhez hatalmas tudatosság kell. Amikor a színpadra lépek, tökéletesen ura vagyok a testemnek, de ezzel egy időben tökéletesen szabad is vagyok. A két dolog, a szabadság és az önkontroll valahol összeér.

– És ha a táncosaid nem tudják visszaadni ezt az érzést? Nem érzel csalódást, ha mást látsz viszont, mint amit megálmodtál?

– Egy kicsit mindig mást látok, és ez így van jól. Nem várhatom el, hogy ugyanúgy csinálják: borzalmas lenne tíz Nigel a színpadon, te jó ég… Hiszen más a személyiségük, más a testük, mást tapasztaltak az életből. Ami viszont tényleg frusztráló, és szerintem ezzel minden koreográfusnak szembe kell néznie, hogy az ember elképzel valamit, esetleg a tükör előtt is elpróbálja, aztán amikor betanítja, elvész belőle valami; egyszerűen nem működik. Nem a lépések átadása a nehéz, sokkal inkább az érzésé, amiből a mozgás született. Az ilyesmit borzasztó nehéz szavakba önteni.

– Különösen egy idegen nyelven.

– Ez is nehezíti a dolgot, igen. Az utóbbi években többnyire olyanokkal dolgoztam, akiknek nem anyanyelve az angol. Igyekszem fékezni a tempót, és egyszerűen, érthetően fejezni ki magam. Amikor tanítok, vagy előadok, hangos vagyok és robbanékony; tele van velem a terem. A kommunikáció a munkám, így nem csoda, hogy baráti társaságban hallgatag és visszahúzódó vagyok. Amikor hazamegyek, magamra csukom az ajtót, és élvezem a csöndet.

 

Nigel Charncok a Revolution próbáján - Fotó: Dusa Gábor

 

– A mozdulatok is egyfajta beszéddé állnak össze az előadásaidban; szinte elbeszéled az előadásaidban megszólaló dalok szövegét. Lehet pantomimként értelmezni ezeket a mozdulatsorokat?

– Eredetileg színésznek készültem, szóval az én kiindulási alapom mindig is a szöveg volt. Imádom a könyveket, magam is írogatok. A dalokban minden megvan, ami fontos: szöveg és a zene együtt, egységben. Koreográfusként is gyakran támaszkodom a dalszövegekre; inspirációt merítek belőlük. Valóban egyfajta pantomimet illesztek rájuk, egy felnagyított, absztrakt gesztus-sort; ebből lesz a tánc. De általában kudarcot vallok, mert a beszéd és a mozgás két külön világ. Az ember az agyának másik részét használja, ha szöveget hallgat, mint amikor táncot vagy mozgást figyel. Nem szerencsés a kettőt egyszerre csinálni, mert az összezavarja a befogadót.

– Mégis pontosan ezt csinálod a nézőkkel és a táncosaiddal. Feszegeted a határokat.

– Remélem, nem! Szándékoltan egyszerű prózát választok, a dalszövegek és a zene sem igazán komplikált. A mozgássorok gesztusszerűek. A táncosoktól sokoldalúságot követel ez a fajta munka, a közönséget viszont egyáltalán nem szándékom megizzasztani. Persze jó, ha elgondolkoznak, de nem akarok olyasmit eléjük tálalni, mint amilyen a free jazz, vagy az absztrakt tánc. Azt szeretném, hogy jól érezzék magukat; lazítsanak, nevessenek. Abban hiszek, hogy ellazult állapotban nyitottabbá válik az ember, és több mindent be tud fogadni, mintha azon görcsölne, hogy istenem, nekem most föl kell fognom, mi folyik a színpadon. Azt akarom üzenni, hogy nyugi, minden rendben van, itt nincs semmi mögöttes tartalom, amit hosszas bányászmunkával kellene előkaparni az intellektuális bazaltrétegek alól. Úgyis mindenki mást lát bele egy darabba; minden az egyéniségen és az élettapasztalaton múlik.

– Eljutottunk a művészet kontra szórakoztatás kérdéséig: sokan gondolják úgy, hogy ha valamin nevetni lehet, az nem művészet.

– Elszomorítónak találom, hogy a kritikusok egy része úgy ül be a darabjaimra, hogy nem érdekli őket a színház, csak az, hogy valaki bezárta-e az ötödik pozíciót, vagy sem. Abban a pillanatban, ahogy a közönség elneveti magát, leírnak engem, hiszen a nevetés nem elég intellektuális. Hogy is lehetne az? A komoly művészet elvont, a nézők faarccal ülnek a nézőtéren, hangosan kattognak a kerekeik. A szórakoztatás szitokszónak számít sok kritikus szemében, komolytalannak. Én a magam részéről szeretem a szórakoztatást, megveregetem a saját vállam, ha a közönség nevet. Olyan dolgokat akarok színpadra állítani, amik engem jó kedvre derítenek, lévén ember vagyok, és feltételezem, hogy zömében a nézőtéren ülők is azok.

 

Charnok: Revolution (Forte Társulat) -  Fotó: Dusa Gábor

 

– Sokfelé megfordultál Európában, tanítottál és felléptél. Hogyan látod a magyarokat?

– Őszinte leszek: a magyarok nem egyszerűen szomorúak és lehangoltak, de egészen elképesztően pesszimisták. Először azt hittem, ez valamiféle kollektív depresszió… Három napos kurzust tartottam itt, és a második napon kiakadtam. Meg is mondtam nekik: ti vagytok a legenerváltabb társaság, akikkel valaha találkoztam. Beszéltem erről a magyar ismerőseimmel, és egyikük azt mondta: tudod, mi ilyenek vagyunk. Mindig a dolgok rossz oldalát látjuk. Amikor felszállok a metróra, olyan, mintha a harmincas évekbe csöppennék. Szürke arcok, szürke ruhák... Legszívesebben felpofoznék mindenkit: hé, azért ennyire nem rossz a helyzet!

– És belefűzted ezt az életérzést a darabodba?

– Igen. Lehet, hogy közhelyesnek hangzik, de tükröt akarok tartani a magyarok elé.

– Szerinted magunkra ismerünk majd?

– Tudom, hogy görbe az a tükör, hiszen az enyém. Úgy látom, hogy a magyarokban a felszín alatt fortyognak az indulatok. Az egyik pillanatban nevetnek, a másikban sírnak. Ezt a fajta végletességet igyekeztem megjeleníteni a darabban.

– És mik a jövőbeli terveid?

– A múlt héten Londonban voltam, hogy tárgyaljak egy darabról, amit már három-négy éve szeretnék megcsinálni. A témája a homoszexualitás: tíz meleg férfi a színpadon, akik énekelnek, táncolnak, beszélgetnek. Nemrég dolgoztam egy jazz trióval, ez lényegében szabad improvizáció volt. Múlt novemberben volt egy előadásom velük, ami fantasztikusan sikerült, úgyhogy szeretnék turnézni ezzel a darabbal. A tavalyi szólómat is felújítanám, amelyet a gyerekkori élményeim ihlettek. Ezen kívül írtam egy monológot, amolyan James Joyce-féle szabad gondolatfolyamot, ezt szeretném felolvasni, miközben ketten táncolnak. Most helyet keresek ennek az előadásnak, mert nem színpadra álmodtam, hanem egy könyvtárba. Szívesen folytatnám az éneklést is, a jazz improvizációt, de hát ez teljesen külön téma, mert egy éjszakai klubba képzelem el, nagyon jó zenészek közreműködésével.

– Hosszú és izgalmas utat jártál be a DV8 fizikai színház 1986-os alapításától a 2011-es  Revolutionig. Hogyan tovább?

– Lehetek patetikus? Szerintem semmit sem kell tenni, sehová sem kell eljutni. Ott vagyunk, ahol. Nem kell loholni, csak kinyitni a szemünket és tudomásul venni, hogy minden rendben van. Megérkeztünk.


 



 


 


 

 

 

 

11. 02. 18. | Nyomtatás |