Ellenfény Offline - Archívum - 2011 - 2011/3-4. - Pontfény - Andrásy Máté, Kádas József, Krisztik Csaba - Egy őrült Nap

Egy őrült nap

Eugène Labiche-Marc Antoine Michel: Egy olasz szalmakalap - József Attila Színház

Eugène Labiche és Marc Antoine Michel 1851-ben írt bohózatát mutatta be a József Attila Színház. Zsótér Sándor rendezése az Egy olasz szalmakalapból jókedvű játékot formál, s ebben remek színészek vannak segítségére, a Forte Társulat és a József Attilia Színház egységes csapatként játszó gárdája. 
Mátyás Edina

A 160 éves francia bohózat (mely egyesek szerint megújította a vaudeville műfaját) lényegében egy florentin kalapot hajszoló bugyuta kergetőzés. A darab egy őrült nap történetét meséli el. A főszereplő egy párizsi fiatalember, Fadinard (Kádas József), akinek épp ma van az esküvője. De szerencsétlenségére, amikor átkocsizott a vincenne-i erdőn, a lova belekóstolt egy szalmacsomóba, amiről kiderült, hogy egy pipacsokkal díszített firenzei kalap, amit egy hölgy akasztott a fára, amikor a szeretőjével a sűrűbe vonult. De hamarosan megjelenik a vőlegény lakásán Tavernier főhadnagy (Csórics Balázs), és követeli, hogy a fiatalember tegye jóvá bűnét, és szerezzen egy ugyanilyen kalapot Anaïs-nak (Herczeg Adrienn), mert a férje, Beauperthuis (Gieler Csaba) roppant féltékeny, és azonnal gyanakodni kezdene, ha a felesége kalap nélkül menne haza. Fadinard nem tehet mást, mint elkezd kalap után kajtatni, nyomában az egészből mit sem értő násznép – élükön a leendő mogorva apóssal, a vidéki csemetekertész Nonancourt-ral (Krisztik Csaba), a szende, szikár mennyasszonnyal, Hélène-nel (Blaskó Borbála), annak elégedetlenkedő kuzinjával, Bobinnal (Ömböli Pál), aki legszívesebben maga vezetné oltárhoz a lányt. A díszes kompániában – mely engedelmesen lohol az egyre kétségbeejtőbb fordulatoktól űzött vőlegény nyomában – ott van a süket nagybácsi, Vézinet (Andrássy Máté), akiről senki sem sejti, hogy nála van a helyzet „kulcsa”.

 

Krisztik Csaba, Blaskó Borbála, Ömböli Pál - Fotó: Sulyok László

 

Nem több ez a darab, mint mulatságos helyzetek és nehezen tisztázódó félreértések sorozata. Zsótér és csapata sem akart mást, mint jókedvűen szórakoztatni. Nem klisékből, modorból és előre gyártott színházi hatásokból dolgoztak, mint ahogy az megszokott a kommersz színházban, hanem ötletekből, játékosságból, színészi energiákból.

Az előadás stílusa már az első jelenetben megteremtődik, ahogy Félix, Fadinard háztartási alkalmazottja (Dányi Krisztián) és Virginie cselédlány (Márkó Eszter) beszélgettek. A mozdulataik csak kicsit voltak elrajzoltabbak, mint ahogy az megszokott egy pörgő párbeszédben, és az sem volt túlságosan feltűnő, hogy nem egymás felé, hanem a nézőtér felé fordultak. De ez az apró jelzés elég volt, hogy sejthető legyen a rendezői szándék: a kommersz színházban oly meghatározó kifelé játszásból – és a bohózatban oly gyakori kiszólásokból – építettek itt egy kicsit elrajzolt, kicsit stilizált, kicsit önreflexív játékmódot.

Ez az előadás egy pillanatig sem akarja a nézőkkel elhitetni azt, hogy nem színházi játékot látnak. Épp ellenkezőleg: azt hangsúlyozza, hogy mindennek, amit itt történik csak színházi játékként van értelme. Ezt a színházszerűséget hangsúlyozza Ambrus Mária díszletterve is, amely (Miksa Bálint festőművész által) festett kulisszák közé helyezi a történetet. A különböző helyszíneket jelző különféle falak engedelmesen emelkednek fel, nyílnak szét, hogy teret engedjenek egy másik helyszínnek. Mindez egy furcsa labirintussá alakítja a különféle párizsi helyszíneket. Ez is éppúgy a játék része, mint például az, hogy másfelé nyílnak az ajtók, mint ahová a fogantyújuk van festve, vagy az, hogy a szereplők a záróképben komótosan letelepednek a festett fotelokra, kanapékra, székekre (azaz olyan pózokban guggolnak a kulissza elé, hogy maguk is a festmény részévé váljanak).

A játék része volt az is, hogy időnként dalra fakadtak a szereplők. Tallér Zsófia különféle stílusokat idéző muzsikája rengeteg zenei játékot tartalmazott, amelyet a rendező és a színészcsapat további játékossággal dúsítanak (Számomra az egyik legemlékezetesebb részlet az, amikor a csalódott esküvői kompánia arról danászik föl-le kígyózva a színpadon, hogy „a magasrangú vezetőknek derogál vezetni minket”.)

 

Kádas József, Andrássy Máté, Krisztik Csaba - Fotó: Sulyok László

 

Ungár Júlia pörgő szövege azzal lepi meg a konvencionális szórakozáshoz szokott nézőket, hogy időnként káromkodásszerű töltelékszavak is elhangoznak, sőt sajátos ritmust épített belőlük az előadás, így ez is stílusalkotó elemmé vált. De a legfőbb stílus maga a színész ebben az előadásban. Alapvetően az az erő, lendület, játékosság ad értelmet a színpadon lejátszódó blőd történetnek, amelyet a színészek fektetnek bele az előadásba. Kivétel nélkül az egész társulat szépen és ízlésesen játszik, igazságtalan volna bárkit is kiemelni közülük. Kádás József vőlegénye azért érdemel említést, mert az ő felpörgetett létmódja adja meg az előadás ritmusát. Krisztik Csaba sértett, dühöngő vidéki kertésze (afféle cégérként) egy termetes facsemetét hurcol magával (amit az egyik pillanatban ügyesen áthajít a díszletfal tetején), de amikor végre egy bővebb pár cipőhöz jut, egy sztepptáncot is ellejt örömében. A legemlékezetesebb karakter a süket nagybácsit remek humorral alakító Andrássy Máté. De nagyon jó ízléssel játssza a szende mennyaszonyt Blaskó Borbála, akiről azért sejteni, hogy tüskés asszony lesz belőle. Az Ömböli Pál játszotta bamba Bobinról viszont az a gyanúnk, hogy jóval több fűzi kuzinjához, mint rokonság.

Herczeg Adrienn Anaïs-sze elég karcos ahhoz – kiegészülve a Csórics Balázs játszotta szerető erőszakosságával –, hogy beleűzzék Fadinard-t a képtelen kalandba. A Gieler Csaba játszotta férj pedig valóban dühöng, ahogy a felesége megjósolta.  Claráról, a kalaposnőről az derül ki, hogy a vőlegény „exe”, és Vándor Éva játéka világossá teszi, hogy benne még korántsincs lezárva ez a kapcsolat. (Mint ahogy más jelekből is világos, hogy Nonancourt-éknak bizony lenne okuk féltékenykedniük.) Remekül alakítja a kalaposnő tétova könyvelőjét Fila Balázs, aki ebben a felfordulásban képtelen teljesíteni egyszerű vágyát, hogy egy flanel mellényt vegyen magára, nehogy megfázzon.  De a talán kevésbé hálás szerepekben jók a többiek is: Szabó Éva, Adorjáni Bálint, Márkó Eszter, Dányi Krisztián.

Zsótér rendezése sem elvont, sem intellektuális nem akart lenni. Egyszerűen csak szórakoztatni akart. Az előadásban volt tréfa, szatíra, némi irónia is, minden mélyebb értelem nélkül. A József Attila Színház közönségének egy része azonban határozottan elutasította ezt az ízlésesen kivitelezett, látványában is konvencionális mulatságot. Talán azért, mert itt tényleges színészi energiák mozdultak meg a színpadon. Brook írja Az üres térben, hogy van olyan színház, amely bevallottan szórakoztatni akar, de még azt sem tud, mert a színészei nem egyszerűen manírosak, hanem sosem volt manírokat utánoznak. Úgy tűnik, hogy napjaink színházi „forradalma” ezt a konzerválódott nézői ízlést próbálja újból kiszolgálni. Ezért nem lehet helye és tere azoknak az előadásoknak, amelyek eleven, mai ízű szórakoztatást tűznek ki célul.

 

 

 

Eugène Labiche–Marc Antoine Michel: Egy olasz szalmakalap

 

Dramaturg-fordító: Ungár Júlia

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Zene: Tallér Zsófia

Zenei vezető: Gebora György

Tánc: Blaskó Borbála

A díszleteket festette: Miksa Bálint festőművész

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Kádas József, Krisztik Csaba, Gieler Csaba, Andrássy Máté, Fila Balázs, Ömböli Pál, Csórics Balázs, Dányi Krisztián, Adorjáni Bálint m. v., Blaskó Borbála, Herczeg Adrienn, Márkó Eszter, Jakus Szilvia, Blazsovszky Ákos 

 

További írások az előadásról:

Apáti Miklós: A francia ló és az olasz szalmakalap

Bóta Gábor: Kalamajka, zűrzavar és téboly

MGP: Egy olasz szalmakalap

Tarján Tamás: A falovacska túlsó oldala

Ugrai István: Mint a gyerekek

 

 

 

Videóajánlók:

szinhaz.tv

atv

 

Galériák:

kultura.hu

teatrumfoto

 

11. 04. 4. | Nyomtatás |