Cigány Superman és a fekete autó

Szóról szóra - PanoDráma

A PanoDráma Szóról szóra című előadásával kapcsolatban két némiképp elcsépeltnek hangzó, ám ez esetben maximálisan helytálló jelző jut eszembe: (Magyarországon) úttörő jellegű és hiánypótló. A magát az első hazai Verbatim előadásként hirdető produkció valóban élen jár a dokumentumszínház magyarországi meggyökereztetésében, s szinte példanélküli módon vállalja fel egy adott társadalmi, politikai problémáról való beszédet, ugyanakkor formai, metodológiai szempontból is újítónak számít. Az előadást Nánay Fanni elemzi.

Nánay Fanni

 A dokumentumszínház társadalmi problémákat visz színre oly módon, hogy a tényszerű információkat az esztétikai elvárások elé helyezi. Az alkotó vagy a drámaíró az esemény pszichológiai és interperszonális aspektusaira helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor az alapvető színpadi feszültség a valós esemény és a művészi bemutatás fikcionalitása közötti ellentétben rejlik. A Verbatim színház a dokumentumszínház azon formája, ahol a darabok az adott eseményről vagy témáról kérdezett interjúalanyok szó szerint idézett nyilatkozataiból épülnek fel, azokban egyetlen kitalált szó sem lehet. A Verbatim írástechnika gyökerei a ’30-as évek amerikai drámaírásáig nyúlnak vissza, Európában a műfaj a londoni Royal Court Theatre-ből indult útjára, a kelet-európai régióban pedig olyan társulatok előadásain keresztül vált ismert, mint a moszkvai teatr.doc vagy a gdański Teatr Wybrzeże. A Verbatim nyelve – hiszen az előadások szövege interjúk alapján készül, szereplői és eseményei valósak – az élő köznyelv; az alaphelyzetek, konfliktusok jellegzetesen ateatrálisak, az alkotók azonban azok formába öntésekor a dramatizálásra, a színházivá tételre törekednek. Az előadások nem titkolt célja, hogy a közönséget nagyobb társadalmi tudatosságra ébresszék. A színpadi cselekmény lehet tisztán szövegközpontú, máskor az alkotók törekedhetnek az elmesélt történetek eljátszására is.

 

Bánki Gergely, Urbanovits Krisztina - Fotó: Dusa Gábor

 

A PanoDráma előadása két szakaszban született meg. 2010. decemberében zajlott az a nemzetközi workshop, amelynek keretében – elsősorban a dokumentumszínház műfajában nagy tapasztalattal rendelkező külföldi alkotók vezetésével, segítségével – a résztvevők lefektették a módszertani alapokat, ugyanakkor igyekeztek előzetes tudást felhalmozni a vizsgálandó jelenségről, körüljárták a téma médiában és sajtóban való megjelenését.

A workshop-bemutatóval zárult műhelymunkát a Szóról szóra projektet kiötlő és irányító Lengyel Anna, valamint Sebastian Brünger, a Rimini Protokoll dramaturgja vezette. A svájci társulat az elmúlt évtizedekben méltán vívott ki magának jelentős hívnevet a dokumentumszínház területén, munkamódszerük azonban egészen sajátos és csak rájuk jellemző: a szereplők elbeszéléseiből, élettörténeteiből születő „szövegkönyveket” maguk az adatközlők adják elő, ezt az autenticitást az előadások szimbólumkészletének és többszörösen áttételes utalásrendszerének színpadiassága ellenpontozza. Ugyancsak a workshop külföldi résztvevői közé tartozott a brit Michael Bhim,, a magát a dokumentumszínház és társadalmi dráma londoni „fellegváraiban”, a Royal Court Theatre-ben, a Soho Theatre-ben, a The Tricycle-ben és a Paines Plough-ban kipróbált fiatal drámaíró, aki jelenleg a Talawában, az angliai fekete színjátszás legfontosabb társulatában dolgozik. Mihaela Michailov és David Schwarz, a bukaresti tangaProjekt két alkotója egészítette ki a nemzetközi csapatot: a drámaíró-dramaturg Michailov és a rendező Schwarz hosszabb ideje foglalkoznak dokumentumszínházzal (pl. Forró fejek. 1990. július 13-15. c. előadásuk a „bányászjárásnak” nevezett bukaresti eseményeket dolgozza fel), illetve közösségi színházzal (a román főváros egy ambivalens negyedében élő romákkal vagy a kulturális vérkeringésből teljes mértékben kieső kis falvak lakóival közösen hoznak létre a közösség mindennapi problémáira reflektáló előadásokat). Végül a workshop – s a megszülető előadás – magyar résztvevői között is szerepeltek olyan alkotók, akik nem először „kóstoltak bele” a társadalmilag érzékeny színház műfajába: Feuer Yvette színész, drámapedagógus hosszabb ideje dolgozik együtt a roma Karaván Színházzal, Schermann Márta pedig 2010. novemberében mutatta be hajléktalanokkal készített előadását.

 

Orsós Róbert - Fotó: Dusa Gábor

 

A decemberi, alapvetően metodológiai kérdésekre és háttéradatgyűjtésre fókuszáló workshopot követte januárban az interjúzások szakasza, amellyel az alkotófolyamat valójában saját lábára állt, megtalálta határozott irányát, a fontosabb fókuszokat és bemutatandó szempontokat. A helyszínen végzett kutatásban a később az előadást is végső formába öntő, dramaturgokból (Bíró Dénes, Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna) és színészekből (Bánki Gergely, Feuer Yvette, Hárs Anna, Orsós Róbert, Ördög Tamás, Schermann Márta, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina) álló magyar alkotócsapat vett részt.

„Interjúztunk Tatárszentgyörgyön, Egerben, Nyíradony-Tamásipusztán, Piricsén, Debrecenben, Tomoron, Lakon, Sajóbábonyban, Galgagyörkön, Tarnabodon.” „Beszéltünk áldozatokkal, hozzátartozóikkal, ügyvédekkel, jogvédőkkel, polgármesterekkel, Laki-szurkolókkal, a Perényi1 szervezőjével” – tudható meg az előadást ajánló kisfilmből. A többszáz oldalnyi anyagot a színészek és a dramaturgok csapatmunkában gyúrták színpadi monológokká és párbeszédekké. Különösen izgalmas helyzetet teremtett, amikor a beszélgetések során a szereplők rátaláltak egy-egy olyan momentumra (mint Urbanovits Krisztina az egyik elkövető barátnője, Nyafi figurájára vagy Hárs Anna a szőke kékszemű cigánylány történetére), amelyen aztán „sajátjukként” dolgoztak.

 

Szamosi Zsófia - Fotó: Dusa Gábor

 

Az „első magyar nyelvű Verbatim-előadás” azonban – műfajából fakadóan – nem csupán formailag, hanem tartalmilag is új, a magyar színházban szinte járatlan utat mutatott. Lengyel Anna már korábban tanúságát adta a társadalmilag érzékeny színház iránti elkötelezettségének, amikor 2010 márciusában megrendezte A szembenézés három napja Elfriede Jelinekkel c. rendezvényét. „Sosem szerettem a direkt politikai színházat. De azt még kevésbé szeretném, hogy szó nélkül hagyjuk mindazt, ami ma Magyarországon történik. Hogy úgy játszunk Csehovot és Feydeau-t, mintha nem tombolna gyilkos rasszizmus az utcán, és nem olvashatnánk nap mint nap a harmincas évek lózungjait a falakon és az újságokban. (...) S tekintve, hogy a magyar drámaírók egyelőre nem akarnak írni arról, ami körülvesz bennünket, mi Elfriede Jelinekkel próbáljuk feltárni az okokat, az ő műveinek apropóján szeretnénk beszélgetni a lehetséges megoldásokról” – így vezette fel a háromnapos eseménysorozatot Lengyel Anna. A Jelinek-projekthez képest (amely egyaránt foglalkozott a holokauszttal és a roma kirekesztéssel) a Szóról szóra szűkebb témára koncentrál, amelyet „kölcsönvett” drámák helyett valós interjúk szerkesztett anyagán keresztül közelít meg.

Az előadás elsősorban a 2008–2009-es romatámadásokról kíván szólni, az alkotók ugyanakkor azonnal reagáltak a közelmúlt eseményeire is: szó esik a 2011 januárjában állítólag négy roma tizenéves által bántalmazott és meggyilkolt idős laki asszony ügyéről is.

 

Urbanovits Krisztina, Hárs Anna - Fotó: Dusa Gábor

 

A dokumentum- vagy Verbatim színház esetében előfordulhat, hogy az adott eseményeket egy jellemző (az alkotók által képviselt) szemszögből mutatják be, ám a Szóról szóra – akárcsak a Rimini Protokoll vagy a tangaProjekt előadásai ­– több oldalról vizsgálja meg a felvetett kérdést, különböző („mindkét fél” részéről megszólaló) adatközlők szövegeit is felhasználja. A megkérdezettek között egyaránt voltak túlélők (Piricse), megfélemlítettek (Sajóbábony), áldozatok hozzátartozói (Tatárszentgyörgy) vagy feltételezett gyanúsítottak szülei (Lak), másfelől viszont készült interjú a támadások egyik elkövetőjének barátnőjével, és „megszólal” Molnár Oszkár edelényi polgármester is. A lerövidített, ám a megfogalmazást, illetve a mondatok és szavak sorrendjét változatlanul hagyó monológok mozaikszerűen kapcsolódnak egymáshoz, egy-egy megszólalás többé-kevésbé zárt szekvenciában idézi fel a konkrét eseményeket. Az előadás azonban nem korlátozódik a támadások Verbatim módszerrel való rekonstruálására, hanem színházi eszközök segítségével igyekszik bemutatni a többségi társadalomnak a romákról, illetve a romáknak önmagukról alkotott képének egy szeletét is.

Az előadáson végigvonul a nevelőszülőkhöz került, s szőkére festett hajjal, a bőrszínénél három árnyalattal világosabb alapozóval és kék kontaktlencsével roma kinézetét leplező, ám egy cigánygyűlölő fiúba beleszerető tinédzserlány több részletben elmesélt „történetszála”. Ugyancsak újra és újra felbukkan az „utca emberének” hangja, akiknek az alkotók minden esetben ugyanazokat a kérdéseket tették fel (mi jó és mi rossz Magyarországon, melyik az országban élő legnépesebb kisebbség, mikor lesz Magyarországnak roma miniszterelnöke), ám értelemszerűen a lehető legkülönbözőbb válaszokat kapták. A színpadon felidéződnek a média által sulykolt sztereotípiák (pl. az edelényi polgármester hírhedt nyilatkozata a megszületendő gyermeküket gumikalapáccsal ütögető terhes anyákról), másfelől viszont egy újfajta folklór is (a Cigány Superman kivágott újságképekből megalkotott legyőzhetetlen figurája).

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Az előadás – a Verbatim műfajának megfelelően – nem azzal kíván el célt érni, hogy a politikai korrektség szabályait betartva beszél a színpadon egy adott kérdésről, hanem néha akár igen élesen, szókimondóan szembesíti a nézőket a problémával. A roma kirekesztést és gyűlöletet csak úgy lehet érzékletessé tenni, ha a gyűlölet szavai el is hangzanak a színpadon – ennek „elemelt” változatát jelenti, amikor a szereplők kara válogatott cigányszitkok ritmikus kántálásából összeálló „kórusművet” ad elő.

A monológok és párbeszédek megelevenítésekor az előadók minimálisra redukálják a színpadi eszközök használatát, nem „játsszák el” az eseményeket. Kivételt jelent ezalól a „fekete autó” útja (többen azt állították, hogy a támadások végrehajtói azzal érkeztek a helyszínekre), amely matchbox képében hajt végig Schermann Márta Magyarország-térképből „készült” dzsekijén, illetve a színésznő arcán, nyakán, száján. A szereplők nem „színészkednek”, igyekeznek az eseményeket felelevenítő személy hanglejtését, beszédmódját visszaadni, mégis saját hangjukon megszólalni. Az adatközlő képét ezalatt gyakran a háttérben kivetítve, valamint az üres színpadon álló nyolc műanyagszék mellett, a földön elhelyezett televíziókészüléken láthatjuk. Máskor a szereplőknek önmagukról vagy társaikról élőben készített felvétele jelenik meg ugyanitt, ami a felidézett eseményeknek és nagyobb általánosságban a körüljárt jelenségnek a média által közvetített értelmezésére, a média által formált közvélekedésre utalhat (amellyel ugyancsak harcba száll a Verbatim). Valószínűleg nem véletlen, hogy az előadás az előzetes letartóztatásban lévő sajóbábonyi romák szüleinek hosszú szóáradatát követő kérdésével zárul: „Ez melyik újságban vagy tévében fog megjelenni?”.

 

 

 

Szóról szóra

 

Koncepció és kreatív producer: Lengyel Anna

Videó: Bíró Dénes, Korán Gabriella

Hang: Keresztes Zoltán

Fény: Vida Zoltán

Dramaturgia: Bíró Dénes, Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna

Előadók: Bánki Gergely, Feuer Yvette, Hárs Anna, Orsós Róbert, Ördög Tamás, Schermann Márta, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina

Helyszín: Trafó


 

 


11. 04. 24. | Nyomtatás |