Krétapor a falon

Antigoné – Szputnyik Hajózási Társaság

Első közös munkájukban Gigor Attila és a Szputnyik csapata egy mindannyiuk számára újszerű feladatra vállalkozott: középiskolások számára, a saját tantermükben megvalósítható előadást készítettek Szophoklész Antigonéjából. 

Szűcs Mónika

A középiskolai kötelező olvasmányok hosszú listáján elsőként szereplő antik tragédia régóta kanonizálódott klasszikus érték. Ám – ahogy erre például Karsai György (az előadás alkotóinak egyik konzulense) is felhívja a figyelmet – Szophoklész természetesen nem olvasmányélménynek szánta művét, hanem arra, hogy egy meghatározott időben és egy konkrét nézőközönséghez szóljon. Gigor Attila és alkotótársai azáltal, hogy egy osztálynyi diákra szűkítik közönségüket, és az ő mindennapjaik életterét avatják színházi térré, éppen ezt a jelen idejűséget, ezt az itt és most és éppen nektek élményt próbálják újrateremteni. Ezért is tekintik az előadás szerves részének (nem pedig fakultatív szolgáltatásnak) az előadást követő drámafoglalkozást.

Az osztályterem mint helyszín jelentésképző módon épül be a Szputnyik előadásába. Amikor májusban először (és akkor még egyszeri alkalomként hirdetve) mutatták meg felnőtt érdeklődőknek a Bálint Házban az előadást, azt lehetett hinni, hogy az bármely térben ugyanúgy működik. Ám amikor októberben egy „eredeti helyszínen”, a MU Színházhoz közeli Bárdos Lajos Gimnázium kémia termében (ahol azóta is havi rendszerességgel játsszák felnőtteknek) újranéztem az előadást, pontosan érzékelhető volt az a plusz jelentésréteg, amit az iskolai közeg adott a produkcióhoz. Gigor Attila lényegesen nem rendezi át az osztálytermet, szinte minden berendezési tárgy a saját helyén és eredeti funkciójában lép be a játékba. A falon a táblára a mindenkinek szóló tudnivalók kerülnek: itt látható Oidipusz házának története piktogramokban megjelenítve, és ide rója fel Kreón első (és egyetlen) törvényét. A táblával szemben, megszokott helyükön, a padokban ülnek a diákok, néznek, próbálják követni a történéseket, mint minden nap. Közéjük ül majd le a végén a karvezető funkcióját betöltő szereplő (Jankovics Péter). A kettő közt, a tanári asztal mögött, mellett foglal helyet Kreón, a város ura (Fábián Gábor). A térformákban (ahogy az asztal mögé áll, rátámaszkodik, olykor nyomatékosan előre hajol, később visszaegyenesedik, ráül az asztalra) egyrészt pontosan tükröződik a hatalmat erőből gyakorló király és a vele szemben álló dacos (Antigoné) vagy megfélemlített (Hírnök, Haimón) alattvalók egyenlőtlen viszonya, ugyanakkor ismerősek lehetnek ezek a képek az iskolai mindennapokban kiéleződő tanár-diák konfliktusokból is.

Az iskolának mint élethelyzetnek és hierarchikus viszonyrendszernek a tudatos beépítése az előadás jelrendszerébe csak egy azon elemek sorában, amivel a rendező és alkotótársai maivá kívánják hangolni az antik tragédiát. Feltételezhetően eleven élményt, tapasztalatot mozgósít a tévésorozatokra való utalás is. „Az előző rész tartalmából...” – kezdi az előadást Jankovics Péter, és elsorolja a thébai mondakör addig történt főbb eseményeit. Ez az összefoglaló kiteszi az előadás fő hangsúlyait is: a családról beszél és a hatalomváltások körüli átmeneti helyzetekről. (És felhívja a figyelmet egy olyan tényre, ami a darabértelmezésekben többnyire elsikkad: Kreónnak csak két gyámkirályság után sikerül végre saját jogon királlyá lennie.)

A tévésorozatok nyelvi világához közelít az elhangzó szöveg is (Máthé Zsolt átigazításában). Egyértelműség, hétköznapi nyelvhasználat jellemzi többnyire a szereplők beszédmódját, a helyzetek indulati telítettsége olykor fakó, jellegtelen, közhelyes mondatokban nyer nyelvi formát. „Jó, nekem elegem van. Vége. Elég volt” – fordul Antigoné Iszménéhez. „Figyelj, szerintem nekünk ezekre a dolgokra nincsen rálátásunk...” – próbál érvelni Iszméné. Mintha egy szappanopera szereplői próbálnának reflektálni szűkre mért világukra. Pedig Hay Anna (Antigoné) intonációja mögött ott van az a feszültség, az a sok összetorlódott indulat, ami megérdemelt volna egy jobb mondatot. Éppen a színészi játék intenzitása, gazdagsága leplezi le számtalan helyen ennek a szövegnek a sivárságát. Természetesen érthető és méltánylandó az alkotói szándék, hogy követhetővé tegyék a diákok számára a klasszikus szöveget, de van azért invenciózusabb megoldás is, mint a szappanopera, és erre is mutat példát Máthé Zsolt: „A te törvényed csak krétapor a falon...” – vágja oda keserűen Antigoné Kreónnak, és ebben az egyszerű metaforában számos képzet villan össze. Egyrészt szó szerint is érthető: Kreón a táblára krétával jegyzi föl első törvényét. Másrészt a lerakódó por, mint az enyészet, lassan befed mindent, és ami volt, elszáll, elmúlik, semmivé lesz. Elporlik.

Minden antik tragédia színrevitelének egyik legnehezebb kérdése, hogyan jelenítse meg az előadás a kart, és hogyan szólaltassa meg a kardalokat. A Szputnyik előadásában a thébai vének kara helyett egyetlen szereplőt (Jankovics Péter) látunk, ő kezdi és fejezi is be a történetet egy-egy dallal, közben végig jelen van Kreón körül. Szophoklész véneihez képest Jankovics fanyarul figyelő figurája egyértelműbben helyezkedik szembe Kreón végletes döntéseivel, még ha nyílt konfliktusba nem is bocsátkozik vele. Ő mondja ki a döntő tanácsot, amit végre meg is hall a király: „engedd el a lányt, és temesd el a halottakat!”

Szophoklész eredeti kardalait Gigor Attila (Róbert Júlia és Matkó Tamás segítségével) mai dalokkal váltotta fel, és a dalok eredeti funkcióját is megváltoztatta. A gitárra, harmonikára, fuvolára, dobra hangszerelt dalok olyan érzelmileg telített helyzeteket nagyítanak ki, amilyet az iskolai közeg prózában gyaníthatóan nehezen viselne el. A zene a legjobb pillanatokban megérezteti a szavakkal elmondhatatlant, a szövegek pedig újabb asszociációkat nyithatnak a helyzetek megértéséhez. Tantermi előadásokban szokatlan (hang)erővel és intenzitással szólaltatják meg a színészek a dalokat, és felejthetetlen élmény, ahogy Szabó Emília (Iszméné) szárnyaló éneke a vegyszerszagú termet néhány pillanatra katedrálissá tágítja.

A Szputnyik előadásában a történet metafizikai tartalmai helyett annak politikuma helyeződik előtérbe. Kreón új időszámítást hirdet Thébában: alapja az a törvény, amely egyszerre számol le a múlttal, és határozza meg a jövő vitathatatlannak ítélt értékeit. Ám Fábián Gábor nem egyszerűen egy despotát mutat meg Kreónban, hanem egy olyan középszerű, frusztrált figurát, aki a kifelé mutatott, magabiztosan cselekvő városvezető képével (állandó attribútuma egy képkeret) leginkább azt a kínzó egzisztenciális kérdést palástolja, hogy „ki vagyok én mint saját jogán király?” Első uralkodói törvénye lényegében ennek az önmeghatározásnak a kísérlete, ezért is ragaszkodik hozzá a végső tanácstalanságig. Hay Anna Antigonéját ezzel szemben szilárd belső törvények irányítják. Összeszorított ajkú, mindenre elszánt, minden pillanatban megfeszülő, zsigeri lázadó ő, bár a figura keménysége a bemutató óta eltelt időben észrevehetően megenyhült, árnyalódott. A hősnő éles, jól kivehető kontúrjai megmaradtak, de az azt kitöltő, mindennél erősebben érezhető düh mellé beszivárgott figurájába az életet halálnak látó melankólia. (A formálódást talán az a változás is előmozdította, hogy ősztől Iszméné szerepét Pető Katától Szabó Emília vette át. Míg Pető Kata egy enerváltabb, sodródóbb Iszménét mutatott, addig Szabó Emília figurájában több az elevenség, természetesebb a testvére iránti kötődés, ezért kevésbé meglepő a vállalása: osztozni Antigoné sorsában.)

Kreón és Antigoné szembenállása mellett erős hangsúllyal vetődik föl Gigor Attila rendezésében a nép magatartásának kérdése egy-egy döntéshelyzetben. És nemcsak beszélnek ezekről  a dilemmákról, hanem apró gesztusokkal finoman bele is keverik a nézőket. A halottakra emlékezve például néma felállásra szólítják a padokban ülőket, hogy aztán az azonosulásnak ebből a pillanatnyi helyzetéből ki-ki megtapasztalhassa saját viszonyulását a Kreónt köszöntő forszírozott tapshoz. Azért is fontosak ezek a gesztusok, mert azt ellenpontozzák, hogy a népre, a közösségre, a városra hivatkozván minden szereplő valami egynemű akaratot, gondolkodást tételez fel.

A nyilvános szférában való hatalomgyakorlás kérdései mellett a családon belüli döntéshelyzetekben érvényesülő hierarchikus mechanizmusokra, gondolkodási sémákra is rákérdez az előadás. Haimón (Szabó Zoltán) és Kreón vitája nemcsak Antigonéról és a város érdekéről folyik, hanem azt is feszegeti, meddig tartanak a családi (szülő–gyermek) kötelékek, mit bír ki egy ilyen kapcsolat, és hogyan befolyásolják döntéseinket a családi kötődéseink.

„Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kivánsz?” – veti Haimón Kreón szemére Szophoklésznél. A Szputnyik Antigonéja nemcsak beszélni kíván, hanem alkalmat teremt a másik meghallgatására is: az előadást minden esetben (még ha felnőtteknek játsszák, akkor is) drámafoglalkozás követi Róbert Júlia koordinálásával és a színészek részvételével. A foglalkozás három nagyobb egységből áll. Először egy tablót mutatnak a színészek, amely egy képbe sűrítve jelzi a szereplők közti viszonyokat, utal szándékokra, lelkiállapotokra. A tablóhoz kapcsolódó kérdések (mi lehet a kép címe? ki hiányzik róla? hol lenne a helye?) segítik elindítani a gondolkodást a látottakról, a hiányzó szereplő helyének megtalálása pedig már kifejezetten színházi gondolkodásmódra készteti a közönséget.

A foglalkozás második része öt kiscsoportban zajlik egy-egy színész vezetésével. A feladat: mondjunk tulajdonságokat az adott színész játszotta szereplőről, ill. jellemezzük egy-két szóval a hatalomhoz való viszonyulását. Ezzel a feladattal az egyik baj az, hogy nem elmélyültebb vizsgálódást, hanem egyszerűsítő címkézést vár el a csoport tagjaitól. Fogalmakat keresgélünk, még akár különböző vélemények is artikulálódhatnak, de végül mégis csak egyetlen szót kell (lehet) felíratni a táblára a szereplők neve mellé. A másik problémája ennek a helyzetnek, hogy ugyanaz történik benne, mint egy normál műelemző irodalomórán: ülünk és beszélgetünk. A színészek ennek a feladatnak különbözőképpen tudnak megfelelni. Szabó Emília született drámatanárként tartja kézben a beszélgetést, nagyon jól kérdez, nyitottan és figyelmesen fogadja a javaslatokat, tökéletesen ki tud lépni Iszméné szerepéből, és kívülállóként képes a figurára tekinteni. Hay Anna (a májusi foglalkozáson) nemcsak gyűjtötte a felvetéseket, hanem maga is olyan élő kérdéseket fogalmazott meg, amelyek számára is végiggondolandóak voltak. Nem moderátorként, hanem kereső, töprengő félként vett részt a beszélgetésben. Éppen ezért ebben a helyzetben meglehetősen visszásnak tűnt, hogy végül mégis fogalmakkal próbáljuk skatulyába gyűrni azt a figurát, aki szinte eleven valóságként jelent meg köztünk. Szerencsésebb lett volna egy másik drámaformát találni, ami a kérdésekre helyezte volna a hangsúlyt.

A foglalkozás harmadik egységében tapasztalataim szerint változhatnak a feladatok, megajánlott játékok. A látottaktól meglehetősen messzire visznek azok a kérdések, hogy mi lesz például Iszménével 1–5 év múlva, vagy meddig menne el az őr Kreón parancsainak teljesítésében. Ráadásul itt újra csak megbeszélést kíván a feladat, és nem társít hozzá olyan munkaformát, amiben az eredmény a verbalitáson túl is összegződhetne. Érdekesebbek azok a feladatok, amelyek nem puszta megbeszélést, hanem az előadáshoz kötődő fiktív helyzetek elképzelését (például Antigoné éjszakája a két temetés közt) kívánják. Igazán emlékezetesek mégis azok a feladatok, amelyek megoldását bemutatva a csoporttal dolgozó színész is hozzáteheti a maga tudását a vizsgált figuráról. Ilyen igazi színházi pillanatokat teremtett például Fábián Gábor, aki Kreón másnapi beszédét felolvasva meg is jelenítette a pillanat hevében új erőre kapó uralkodót.

Az Antigonéval való találkozást titkos szavazás zárja (ki melyik szereplőt érzi közel magához?), hogy az eredmény bizonyítékot szolgáltasson arra, a látott attitűdök ma is léteznek. Pedig az előadásnak nem kell bizonyíték: magáért beszél és beszélgetni hív.

 

 

Antigoné

 

Átdolgozta: Máthé Zsolt

Zenei vezető: Matkó Tamás

Dramaturg: Róbert Júlia

Rendező: Gigor Attila

Szereplők: Hay Anna, Pető Kata/Szabó Emília, Fábián Gábor, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Lajos András

 


12. 01. 2. | Nyomtatás |