Csupán a tánc öröme maradt meg

Beszélgetés Juronics Tamással

Juronics Tamás (1969) a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatának elvégzése után Imre Zoltán hívására szegődött a Szegedi Baletthez. 1991-től jelentkezik önálló koreográfiákkal. 1993-tól a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője. Nevéhez több mint 50 koreográfia fűződik. 2004-től színházi rendezéseket is készít. 2008. július 1-je óta a Szegedi Nemzeti Színház művészeti igazgatója. Ménesi Gábor interjújában Juronics Tamás alkotói szemléletmódja mellett arról a krízisről is beszél, amely ma meghatározza a táncművészet, egyáltalán a művészeti élet helyzetét.

Ménesi Gábor

– Nem tudom, mennyire követed az előadásaidról megjelent recenziókat, de azt bizonyára tudod, hogy kritikusaid gyakran tették szóvá, hogy koreográfiáid sok esetben aknázzák ki a populáris nyelv lehetőségeit. Jómagam azt vettem észre, hogy jó érzékkel próbálsz egyensúlyozni a populáris és az intellektuális kifejezési formák között. Mennyire tudatos ez, és mennyiben függ össze azzal, hogy Szegeden különböző igényekre kell tekintettel lenni?

– Bevallom, nem nagyon olvasok kritikát. Ha azt mondják, populáris, dicséretnek veszem, a popularista már rosszabb lenne. Rendszeresen tapasztaljuk, hogy népszerűek az előadásaink, sok néző előtt játszunk, ami a működésünk szempontjából nélkülözhetetlen, hiszen nem tagadhatjuk, hogy ebből élünk. A Szegedi Kortárs Balett fennmaradásának alapvető feltétele, hogy forgalmazni tudja a darabjait. Ha nem tudnánk évente 80-100 előadást létrehozni ezzel a 14 fős társulattal, akkor a működésünk kerülne veszélybe, mert nem lenne meg a financiális háttér. Az is igaz, amit mondasz, hogy egy vidéki társulatnak többféle igényt kell kielégítenie, miközben meg kell felelni a budapesti közönség elvárásainak is. Bár a Művészetek Palotája nem az a játszóhely, ahol kizárólag egy jól behatárolható, szűk réteg látogatja az előadásainkat, ott is nagy sikerrel mennek a darabjaink. Szegeden viszont valóban mindenkinek el kell tudni adni magunkat. Nagyon izgalmas balansz-játék, hogy melyik évben hogyan pozicionálom a társulat működését és hogyan alakítom ki a repertoárt. Ami a saját rendezéseimet illeti, ha merészebb prózai előadást csinálok, akkor mellette populárisabb balettet hozok létre. Amikor azonban a West Side Storyt rendezem, ugyanabban az évadban bátrabban kísérletezek és nyúlok mai zeneszerzők műveihez. Valóban arról van szó, hogy pengeélen kell táncolni, és megtalálni az egyensúlyt a populárisabb és az intellektuális nyelvhasználat tekintetében. A fennmaradásunk függ ettől.

 

Juronics Tamás - Fotó: Révész Róbert

 

– Márpedig egyre nehezebb lehet a fennmaradáshoz szükséges költségeket előteremteni. Ha viszont előremenekültök, és a lehető legtöbb előadást hozzátok létre és tartjátok repertoáron, az maximálisan igénybe veszi a társulatot.

– A társulat egyik legnagyobb értéke – amellett, hogy fontos gondolatokat közöl a nézővel – éppen az, hogy talpon van, és lassan huszonöt éve működik. Nagyon kevés olyan társulat van, amely ennyire konzekvensen tud életben maradni, és folyamatosan bizonyítja, hogy képes megújulni, újabb témákat, új energiákat és frissebb szemléletet felmutatni.

– Nemrégiben módosították a 2008-ban elfogadott előadóművészeti törvényt. Arról van szó, hogy a korábbi hat helyett három nyilvántartási-finanszírozási kategóriába sorolják a társulatokat, ennek megfelelően lesznek nemzeti, kiemelt, valamint az egyéb kategóriába sorolható együttesek. Pataki András nyilatkozta, hogy éppen ezért ez az évad vízválasztó lehet a társulat életében. Hogyan látod, mennyiben hathat mindez a ti működésetekre?

– Nem tudok erről objektíven, indulatok nélkül beszélni, mert alapvető problémák vannak. A rendszerváltás óta semmilyen rendszer nem került kialakításra a táncművészet területén. Éppen ezért most nem lehet hirtelen kategorizálni a társulatokat. Tarthatatlan, hogy a pécsi, a győri és a szegedi balett, vagyis a három legjelentősebb együttes vidéken, sőt, országosan is, jelentéktelen pénzekből tengődik. És akkor nem szóltunk a sok szempontból értékes és figyelemre méltó kisebb együttesekről, amelyek már alig tudnak működni. Ráadásul az éves pénzek csak az évad végén érkeznek meg. Teljes létbizonytalanságban vannak a szakképzett táncosok, mert nem tudják, hogy a következő hónapban kapnak-e fizetést. Ideális lenne, ha több évre tudnánk szerződtetni őket, ehhez képest csupán hónapokra, jó esetben félévre köthetünk szerződést. A miénk az egyik legprofibb társulat az országban és az Európai Uniós elnökség idején is számos országban képviseltük a magyar kultúrát, mégis egyik napról a másikra élünk. Ennek következtében nincs a táncosoknak jövőképük – egyébként személyesen nekem sincs –, csupán a tánc öröme maradt meg. Úgy vélem, kevés szakma van, amely ennyire kilátástalan helyzetben lenne. Egyáltalán nem látok olyan törekvést, amely a probléma megoldására irányulna. A szakmai szervezetek semmit sem érnek – én már kiléptem az összesből –, semmilyen hatásuk nincs, pedig fontos feladatuk lenne. A tanácsadó testületek nagy része már-már gittegyletként működik, mert a döntések nem ott születnek. Hosszú távon kellene gondolkodni, és megoldást csak beszélgetés közben lehetne találni. Jelenleg azonban nincs beszélgetőpartnerünk.

– Több mint tíz éve száműzték a társulatot a szegedi színházból, és kénytelenek voltatok függetlenné válni. 2008-ban visszakerültél a teátrumba, ahol azóta is művészeti igazgatóként tevékenykedsz. Az nem merült fel sohasem, hogy a társulat a Szegedi Nemzeti Színház tagozataként működjön?

– Éppen abból menekültünk ki annak idején. Én egy dologban hiszek: a függetlenségben. Minél kisebb egységekben, saját hatáskörben és saját felelősségre dolgozunk, annál hatékonyabban működhetünk. Ha kevés is a pénz, tudjuk, hogyan osszuk be. Nem a progresszivitást segíti, ha egy sok szempontból nehézkesen működő állami intézménybe tagozódunk be.

– Ugyanakkor arra több alkalommal is törekedtetek, hogy bekerüljetek az önkormányzati fenntartású intézmények közé, ám ez meghiúsult.

– A balett Szegeden az egyik legkurrensebb kulturális érték, és nemzetközi szempontból is a legtöbb figyelmet hozza a kajak-kenu vagy a kézilabda mellett. Miért nem tudjuk egyszer csak azt mondani, hogy nagyobbak leszünk, mint a Győri Balett? Az infrastruktúrát tekintve sok szempontból adottak a feltételek – ami a legfontosabb, van egy gyönyörű balett-termünk –, valami mégis meggátolja a fejlődést. Természetesen tisztában vagyok a gazdasági helyzettel, és azzal, hogy jelenleg nem a kultúra – különösen nem annak viszonylag hátul álló szegmense, a táncművészet – kerül kiemelt pozícióba. Ráadásul olyan összegről van szó, amely a kulturális büdzsé és az egyetemi város költségvetése szempontjából kis tétel, nekünk viszont akár életmentő lehet, és komoly fejlődést eredményezhet. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a Szegedi Nemzeti Színház az egyik legstabilabb színház az országban financiálisan is, valamint a műsorrend és a nézőszám tekintetében is. Miközben más városokban erősen politikai színezetűvé vált a színház működése, a szegedi színház nem átpolitizált semmilyen szempontból, és ez valamennyi politikai oldalnak egyaránt köszönhető. Ebből a szempontból nagyon szerencsések vagyunk, s így Szeged nyugodt, kiegyensúlyozott színházi működést tudhat magáénak.

– Végül beszéljünk a te személyes évadodról is, hiszen beszélgetésünk idején is zajlik legújabb bemutatód, a Bosszúállók próbafolyamata. Hogyan közelíted meg Szophoklész drámáit?

– Most két Szophoklész-darabot rendezek, az Élektrát és a Trakhiszi nőket. Lesz egy harmadik darab is, Euripidész Médeája, melyet egy portugál koreográfus, Pedro Goucha Gomes állít színpadra. Nem az a szándékom, hogy magát a drámát dolgozzam fel, sokkal inkább reflektálni akarok a görög hősnők sorstragédiájára. Az Élektra esetében sem a történet újramondása érdekel, hanem azok a pszichés állapotok, amelyek a címszereplőt mozgatják. A Trakhiszi nők pedig a női szerelem, féltékenység és megcsalatás tragédiája. Mindkét darabot egy kortárs angol zeneszerző, Thomas Adés csodálatos zenéjére koreografálom.

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2011/11. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.
 
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 395 Ft
Az adott évfolyam számai: 345 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft



11. 12. 20. | Nyomtatás |