Kérdés a válaszra

Vertical Road – Akram Khan Company

A mozgásból a nyugalom felé, a külsődlegesből a lényegi felé – Akram Khan színpadán erős képi-gondolati világgá áll össze a profi előadásmód és a spirituális világlátás; társulata számára készített legfrissebb darab, a Vertical Road újabb lépés az úton.
Gálla Nóra

Az igazán egyszerű dolgok a legbonyolultabbak; egy körrel leírni egy egész életet, egész viszonyrendszereket definiálni egyetlen gesztussal. És elkapni az egyensúly kinetikus energiákkal terhes pillanatát a következő kilendülés előtt – Khan ezt a pillanatot próbálja reprodukálni, újra és újra, makacs türelemmel; a minden és semmi pillanatát. A kísérlet kudarcra van ítélve, és ez a szép benne: megszületnek pillanatok – vagy nem születnek meg. (Az inga mindenképpen továbblendül.)

A fölfelé vezető út persze sokféleképpen megnyílhat; például a derviskeringés mozdulati mantrájával, ami egyszerre szünteti meg a teret és az időt. Khan jó érzékkel választja a partnereit a játékhoz: ezúttal egy egyiptomi táncos-koreográfussal dolgozik, aki a szufi tánctól jutott el a kortárs technikákig, és aki messiásszerű külsejével a darab kulcsfigurája: az út porát taposó vándor, aki előtt lehull a lét nyersszínű burka, és feltárul – egy újabb burok, egy újabb útszakasz.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A már említett nyers színű, egész színpadot betöltő hártyafüggöny mögött-előtt játszódik a rituálé, az egyén és közösség apály-dagály tánca, az összetartozás és elhatárolódás, a vonzás és taszítás, a „dőlök és te elkapsz" (vagy nem) unásig ismert játéka, és persze visszatérő motívumként ott kísért a kör millió variációban – karral rajzolva kifulladásig vagy térformában, máskor stilizált derviskeringésként – s még több tucat jelkép: az orientális ruhából szálló fehér por, amely kísértetfiguraként követi a meglóduló táncosokat, vagy a hét-plusz-egy számmisztikája – megannyi kis külön út, ösvényecske a megvilágosulás felé. Jelképekkel és keleti áthallásokkal gazdagon csipkézett világba szippant minket a Vertical Road, ahol minden jelent valamit, ha akarjuk – és ha már belefáradunk a kódfejtésbe, egyszerűen átengedhetjük magunkat az ősi lüktetésnek, és hagyjuk, hogy sodorjon.

Csak hát olykor nem sodor; az arctalanságukban szép sémák konkrét, didaktikus történetekké tapadnak össze, szerelmi vagy éppen mester-tanítvány epizóddá (ahogy a tanító rángatja-irányítja követőjét láthatatlan szálakon, úgy irányítja őt később a Nő), és hiába a tradíció és a technika, a táncosok precíz és alázatos munkája, az előadás leglátványosabb képei – a fátyol-hártya mögött álló alakok és a vándor összeérő keze vagy a port dobbantó táncosok) nem szervülnek az előadásba; mintha egy láthatatlan fotós előtt mozdulatlanságba fagynának az élet fennkölt pillanatai.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A dinamikus tömegjelenetekbe börtönzött táncosok sem kapnak annyi lehetőséget, hogy kibontsák a mozdulatban rejlő mögöttes tartalmat, és autonóm figurákat formáljanak, mint a korábbi Khan-darabokban, a 2004-es ban vagy akár a Bahokban. A négy férfi és három nő homogén tömeget alkot, villanásszerű szólóik eltűnnek az erős sodrású érzelmi unisonóban, ami viszont – erő ide vagy oda – egy idő után elveszti a varázsát. A messiásszerű figura (Salah El Brogy) egészen más elven „működik", mint a többi szereplő; mozdulatait egzaltáltság fűti, az éteri-ősi, szélsusogással-vízcsobogással tagolt zene szüneteiben hallani ziháló levegővételét; már-már transzállapotban kering és tárja égnek a karját – ezek a mozdulatok egyébként El Brogy Adrenalin című, 2007-es szólójából köszönnek vissza, szinte egy az egyben.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Döccenők ide vagy oda, a tradíciók újraértelmezése felszabadító lehet, különösen ha mélyen átélt, őszinte üzenetként találja el a nézőt; ezért az erőért, ezért a jó fajta szakralitásért hálás az ember. Tény, hogy a szufi mozdulatköltészet, a túlpörgetéssel elért mozdulatlanság hatalmas energiákat mozgat meg; az elementáris, ősi erőkkel való játék gyönyörű pillanatokat szül, különösen a darab elején, amikor még friss a nézői élmény – majd a végső lepelhullás előtt a három nő tiszta táncában még egyszer, újra megérezzük a forma és a tartalom illékony harmóniáját.

Khan templom-színpadán új színt nyer az orientális mozdulatköltészet, s talán egy-egy pillanatra a keleti miszticizmus is. Hogy a kelet és nyugat közé szorult ember reménykedhet-e a megváltásban vagy sem – végül is mindegy. Az egyensúly lényege a múlékonyság.

 

 

Vertical Road

 

Díszlet: Akram Khan, Kimie Nakano, Jesper Kongshaug

Jelmez: Kimie Nakano

Fény: Jesper Kongshaug

Zene: Nitin Sawhney

Technikai vezető: Fabiana Piccioli

Művészeti vezető és koreográfus: Akram Khan

Társalkotók, előadók: Eulalia Ayguade Farro, Konstandina Efthymiadou, Salah El Brogy, Ahmed Khemis, Yen-Ching Lin, Andrej Petrovic, Elias Lazaridis, Sung Hoon Ki

Dramaturg: Ruth Little

Kutató: Jess Gormley

 

 

Helyszín: Trafó

 

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 395 Ft
Az adott évfolyam számai: 345 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft



 

11. 11. 8. | Nyomtatás |