Feloldódás

Bábel – Artus

Az előadás kezdete előtt gyors asszociációkat pörgetek: szavak esnek egymás után emlékezetemből a felszínre, egyet feldobok, egy másik zuhan felém, néha határozottan van értelmi összefüggés, néha csak én értem, aztán mégsem. A kezdő szó bábel, ahogyan a szózuhatag is.
Szemerédi Fanni

A gondolatnak nincs menete, lánca törik. Párhuzamok, ellentétek, kiegészítések, rész-egész, kép és szó, kép és kép. Közhelyek, közjáték, sémák, sémák, sémák. Sokat, de nem sokszínűen használt témák. Kíváncsi vagyok, amit látok majd, mennyiben kapcsolódik a magán-ötletelésemhez. Hogyan formálták át a jól ismert toposzt Goda Gábor és társai Scott Wellsszel, egy másik kultúrából érkező koreográfussal kar/láböltve?

Kíváncsi vagyok, milyen szerepet kap a nyelv, a kimondott szó, a szavak értelmének szétesése, összeilleszthetősége, a nagyravágyás és bukás példája; szó és mozdulat, gondolat és érzés milyen kapcsolatba keveredik. A néhány soros ismertető szerint magának a ’bábel’ szónak is több jelentése ismeretes: nemcsak zűrzavart, hanem Isten kapuját is értik alatta. E kapu ott lehet, ahol véget ér a nyelv, ahol a szó már nem elég a kifejezésre. El tud vajon vinni arrafelé a mozdulat? Az előadás végén egy rövid időre a kifejezésen túli mellé érünk. Addig is:

 

függőleges és vízszintes párok

 

Balra metronómok várakoznak szép rendben, sorban egy alacsony polcon, jobb oldalt egy kis téglákból rakott, alig fél méter magas oszlop, a háttérben három a zenész: Philipp György, a „kórusvezető”, Goda Sára és Szombathy Anna, akik hárfáikkal képesek a szférák zenéjén keresztül az ég felé nézni, majd fals, beragadt hangküzdelmekben a földön botladozni. A táncosok tavaszi utcai ruhában: színes ingek, szoknyák, hosszú nadrágok. „Elnézést, szavakat gyűjtünk” – megszólítással halkan körbezsongják a nézőteret, és mobiltelefonjaikra meghatározott szavakat mondatnak fel a közönség tagjaival. Vajon mire használják majd? Később tudom meg: a mi szavainkból áll össze a bibliai történet: hangmozaik lesz belőlünk: egymástól elszigetelt, magányos szavakból értelmes egész épül fel, ahány szó, annyi hangszín, hangmagasság, tempó, intonáció. A sötétben ülve hallgatjuk saját hangjainkat. „Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala.” Mozaik.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Ahogyan a visszatérő motívumok is többféle irányban mozdulnak el, többféle mintát adnak az összehangzás, majd a szétcsúszás felé: megjelennek a szavak, szótagok, ritmusok, értelmetlen és értelmes foszlányok: hol kórussá állnak össze, beszéd-dallá, hol párhuzamos káromkodás-monológokká (értjük egymást, de minek?), hol teret betöltő suttogássá: mássalhangzók surrognak, pattognak, szisszennek a mikrofonon keresztül, nem állnak össze történetté, mert nem kell. Nem kell mindig a szó.

A hosszú, vékony pálcák tetején egyensúlyozó borospoharak nem a gazdájuk szájához közelítenek: egymást itatják a körben állók, a magasból szépen kiszámított pályán minden szájhoz pohár ereszkedik, s nem marad szomjan senki emberfia. Később azonban hiába állnak egymás szoros közelében ugyanazok az emberek, és társalognak, társalognak, csak üres levegőt kapnak egymástól: jártatják a szájukat, s közben észre sem veszik: mellékesen a kezükben maradt, elfelejtett poharaikból már rég kifolyt minden csepp nedű.

Szellemes kép a magasba törés és annak fordított képe: egymás mellett párhuzamos szálfákként álló emberek egy-egy mérőszalag végét próbálják egyre fentebb küzdeni, de persze a gravitáció közbeszól: a túl magasra merészkedő mérőszalagok sorra hajlanak vissza, és zuhannak alá, hogy egy csattanással visszagubózhassanak tokjukba. Később ugyanezek a szalagok kúsznak vízszintesen a levegőben, és tartják fogva a családi csoportképből kiólálkodni próbáló egyénkét. Groteszk családi tabló elevenedik meg: mintha a táncosok szájából nőnének ki a kétdimenziós álarcok: fekete-fehér fotó-fejű emberkék lépkednek kicsiket, szorosan összepréselődve, de nem egymáshoz tartozón.

Közben balra hátul egy magányos figura (Téri Gáspár) fáradhatatlanul küzd, hogy a magasból a földre érhessen. Épít, illeszt, csavaroz, fadeszkákon lógva egyre lejjebb jut, de nem éri el a földet.

Nők és férfiak egymásban bízva, egymásra figyelve ugranak, csúsznak, dobbantanak, dőlnek, forognak, lökődnek, és mindig találnak a semmiben egy tenyeret, egy bokahajlatot, ami megtartja őket. Ha az üres levegőbe vetődnek, mire a pályájuk a csúcsponton túl ért, már ott is terem alattuk az, aki a föld előtt meg fogja állítani zuhanásukat. Kockázatos az összjáték, és szerencsére a zene nem nyomja el a súrlódások, huppanások, ütődések, csikordulások zaját, így nemcsak látjuk, de halljuk is a mozdulatokban búvó erőt. Mindenkinek minden pillanatban megvan az egészben a feladata: tart, földre kísér, súlyt ad, megtámaszt, egyensúlyt keres és talál. Az összmunka-jelenethez két másik kapcsolódik: három férfi – mintha részegen – bizalom nélkül hiába gördül egymáson, hiába mozdul, sehova se tart: hiányzik az összhangzó értelem. Később Vass Imre veszedelmesen sokat esik, ütődik, forog, döng a padlón egyes-egyedül, kitör, visszahullik, már-már önkínzó módon csapódik újra és újra a földhöz, míg Debreczeni Márton szájából mintha szavak helyett csak malterdarabok hullanának.

 

Virág Melinda - Fotó: Dusa Gábor

 

Virág Melinda a téglaoszlopon hosszan lebegve egy testben bábel: nem tudni, melyik tagja honnan nő ki, összegabalyodott testrészei hullámoznak a szobortalapzaton, amit folyamatosan lebont maga alól, a lebontott téglákból a többiek a levegőben vízszintesen lebegő, semmibe tartó vonalat fognak össze, majd lassan, szeretettel visszaillesztgetik az immáron álló nőszobor alá a támasztékokat: nem az építmény, de a lebegés erőfeszítése méltó az áhítatra. Az állandó le- és felépülés áramlása. A téglák élének, érdes anyagának nyoma a meztelen talpon.

A hófehérbe öltöző nagymama (Ferencz Krisztina) a többiek talpán ülve, forogva-egyensúlyozva egy történetet mesél, talán már csak ez az egy történet maradt a fejében, amit újra és újra elmond, de a szavak szétesnek a szájában, a történet szétszakad. Párja az előadás záró képében a feketébe burkolózott öreg néni: Nagy Csilla a téglaoszlopon ülve az előadás legszebb néhány percével ajándékoz meg bennünket: óvatos, takarékos mozdulatokkal öltözik fel gondosan összehajtogatott, sártól csöpögő kabátkájába, sárbarna, nedves, csipkés kalapjába, sarat töröl szemüvegére, hogy megtisztítsa, majd féltőn óvó mozdulatokkal simogatja ki földes ujjaival az ölébe fektetett könyv betűit. Minden egyes szeretetteli, leporoló, lesimító mozdulata összeken, elfed, bepiszkol, szétmállaszt. Gyönyörűen dolgozik nagy igyekezettel maga ellen, szétfelé: egyszerre két irányba halad, és magával az idővel válik eggyé: tisztára maszatol, széttakarít, elrendezve zavar össze: szavakon túlra érkezik.

A Bábel nem vág gyomron, nem üt arcba, nem egy lineáris vonal mentén jelöl ki végpontokat, bináris ellentétpárokat. Finomabb hatással dolgozik, állandóan egymásba mozgó, szerteágazó fogalmai a görcsös érteni akarást szomorú és megértő, bölcs mosolyba oldják fel. Egyetlen zavarba ejtő momentum az előadás végét (nem) jelző, vastapsot, az egyéni ritmusok sokféleségének egy közös ütemet találó útját imitáló metronómok kattogása, mely után a nézők csak ülnek a sötétben, nem akarván tenyereikkel megismételni a szerkezetek tapsát. Inkább (bár még mindig zavarban, de már) élvezik a szótlan csöndet.

 

 

Bábel

Artus

 

Alkotó munkatársak: Bodóczky Antal, Boross Martin, Tucker András 

Fény: Kocsis Gábor

Produkciós munkatárs: Rácz Anikó

A koreográfus munkatársa: Rajendra Serber 

A rendező munkatársa: Gold Bea

Koreográfus: Scott Wells és a társulat

Rendező: Goda Gábor

Előadók: Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Ferencz Krisztina, Nagy Csilla, Téri Gáspár, Vass Imre, Virág Melinda

Hárfa: Goda Sára, Szombathy Anna

Ének: Philipp György

 

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

Bemutató: 2011. szeptember 30.

 

 


11. 10. 4. | Nyomtatás |