Átruházva

Fehér Ferenc: Tao Te

A Tao Te Fehér Ferenc első olyan munkája, melyben ténylegesen is táncos-koreográfusként mutatkozik be. Az előadásból kiderül, hogy Fehér képes az általa használt sajátos mozdulatokat más testére is varrni, úgy, hogy az önálló táncnyelvvé váljon.

Barta Edit

Az előadás közben több apró részlet is elveszi a figyelmemet a mozgásról, helyesebben mondva másra irányítja azt. Az egyik, hogy most először látom Fehér Ferencet ingben-öltönyben a színpadon, s ez a látvány erősen eltér az eddig tapasztaltaktól. Korábbi darabjaiban – mind a Juhász Anikóval közösen készített, mind az önálló előadásaiban – Fehér állandó jelmezei a rövidnadrág-póló kombináció, a katonai vagy koldusok szakadt ruházatát imitáló öltözék, vagy épp a ruházat teljes hiánya: a mezítelenség. Ezek éppúgy védjegyei a Fehér-előadásoknak, mint hajmeresztő vicsorgásai és gesztusai – mintha minden egyes darab ugyanannak a világnak és személyiségnek lenne a variációja.

De más elterelő elem is akad a Tao Te-ben: Dózsa Ákos bekötözött keze miatt nem „teljes” az előadás. (A táncosnak az áprilisi bemutatón sérült meg a keze, ezért a mostani előadás tulajdonképpen az áprilisi pótlása.) Vannak a koreográfiában – láthatóan – nem szándékos elcsúszások, ugyanakkor több olyan elem és jelenet is beépül az előadásba, ami Dózsa jelenlegi testi állapotára reagál. Ezek közül a legszebb és legintimebb az, amikor a táncosok az egyik jelenet után visszaveszik ingüket, s az alacsonyabb Fehér segít begombolkozni törött kezű társának. Olyan ez, mint amikor az idősebb fiútestvér segít öccsének az öltözködésben – de ez a mozzanat is leginkább a koreográfia előzményeitől válik kivételessé.

 

 

 

A Tao Te negyvenpercnyi tánca ugyanis két hallgatag férfi néma kötelékét mutatja be – az ellentétek dinamizmusára épülve. Az alapvetően kontakttánc bázisú, finom testi reflexiók százával tűzdelt jelenetek lendülete is ezen alapul – s talán ez az, ami Lao Ce címadó művével (Tao Te, Út és Erény könyve) összeköti a koreográfiát. Bár igazából ez a szál paradox módon láthatatlan és lényegtelen is az előadás szempontjából. A két előadó közti különbség kívül-belül megmutatkozik: a bozontos szakállú Dózsa Ákos befelé forduló, zárkózott figura, aki folyton összekócolt haja mögé rejti tekintetét (érdekes, hogy a Buddha szomorú-ban is hasonlóan visszahúzódó karaktert alakít); Fehér kopasz fejű, nyílt tekintetű alak, bátran a szemébe néz bárkinek; sok esetben ő az indukátor, aki elindítja az eseményeket.

Öröm megfigyelni a két táncos mozgásbéli különbségeit, eltérő testi adottságaikat, élvezni az előadás finom humorát, s látni, hogy a Fehérre jellemző mozgás (görbített hát – behajlított láb – ruganyos mozgás – kombináció) hogyan válik önálló táncnyelvvé Dózsa Ákos testén.

Dózsa Ákos ugyan már a Dűnék-ben is együtt dolgozott Fehérrel, de az inkább csak érdekes kísérlet volt arra, hogyan ültethető át más testére a fehér-i testhasználat. A Tao Te-ben megtörténik az áttörés: bebizonyosodik, hogy a Fehér által használt, saját világában jól működő médium autentikus mozgásforma – de ehhez kell egy olyan partnertáncos, mint Dózsa Ákos. A Tao Te Fehér első olyan munkája, melyben ténylegesen is táncos-koreográfusként mutatkozik be, mert a darabból kiderül, hogy Fehér képes az általa használt, sajátos mozdulatokat mások testére varrni.

Nem lehet nem észrevenni a változást Fehér színpadi jelenlétében sem. A korábbi önkínzó, önmagát kereső fiatalember helyett egy érett férfi tekintetét érezzük magunkon, aki megtalálta önmagát: „meglett ember” – hogy magam is egy irodalmi párhuzammal éljek.

 

Tao Te

 

Alkotók: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos

Táncosok: Fehér Ferenc, Dózsa Ákos

Fénytervező: Bánki Gabi

Zene: Fehér Ferenc

Zenei technikus: Kovácsovics Dávid

Jelmez: Simon Judit

Koreográfia: Fehér Ferenc

 

További írások az előadásról:

Horeczky krisztina: Járom az utam

Králl Csaba: Úton álló útonállók

Szoboszlai Annamária: Tao Tevel, kevés cukorral

Tóth Ágnes Veronika: Felhőpárbaj

 

 

 

Fotógaléria:

kni

 

10. 05. 13. | Nyomtatás |