Táncoló árnyak, álmodó testek

Barlang - Duna Táncműhely

A tizedik évfordulóját ünneplő Duna Táncműhely egy trilógia harmadik darabjával tiszteleg saját jubileuma előtt. A hagyományos néptánc és a kortárs tánc elemeinek fúziójára épülő Barlang izgalmát ez a műfaji elegy adja.

Ádám Kata

A koreográfiákban megjelenő fúziós törekvések soha nem az egyszerűbb út választására utalnak. Komoly feladatra vállalkozik az, aki a néptánc lendületes mozgásvilágát és a kortárs tánc elemzésre hajlamos mozdulatrendszerének ötvözését tűzi ki célul.

A Barlang „beharangozó" szövege szerint Remete Szent Antal életét mutatja be. A nézőtérre érkező közönség egy félig nyitott színpaddal találja magát szembe, ahol egy magányos férfialak töprengve járkál fel-alá. Mögé vetítve a kulisszák mögött várakozó táncosok készülődését, utolsó apró gyakorló, memorizáló-melegítő mozdulatait látjuk. Fészkelődő nézők és melegítő előadók egyszerre készülnek az előadásra, miközben Szent Antal alakja mászkál magányosan a színen. A színpad hátterében zajló események kivetítése többször visszatér a darab során, amelyet időnként különböző kameratrükkök váltanak fel: a színpadon zajló eseményeket láthatjuk egy másik nézőpontból vagy megsokszorozva kivetítve.

 

 

 

Szent Antal életének epizódjait hiába próbáljuk felismerni az előadásban, a narratíva erősen az asszociációs élményszerzésre épül. A barlang képzete leginkább a táncosok ruháin, illetve a vetített képek hangulatában ismerhető fel. A Túri Erzsébet tervezte jelmezek egyszerre hatnak szürke batikolt jellegű ruháknak és koszos terepöltözetnek, jellegükben a barlang árnyakkal beszőtt, sziklás, alagutas, nedves közegét idézik. A nem feltétlenül Szent Antalt megjelenítő, de a közösségből néha kiváló táncos atlétát visel, jelezve a pőreséget, a fedetlen bőrt, a kitárulkozást, míg a többiek egyik karjukon tetoválást imitáló ruhaujjat viselnek, utalva egy testiekben ösztönösebb, gyarlóbb, inkább a természetes bujaságra, mint aszkézisre hajló férfitársadalomra. A táncosok ruházatának egyik oldalán hosszanti vörös csík fut végig, mely az aszkézis akár vérbe is forduló természetére is utalhat. A táncosok egymás mellett olyan hatást keltenek, mint a korábban összetartozók szétszakítása után maradt seb.

A megsokszorozott fekete-fehér képek kivetítései archív felvételek érzetét keltik. Az olykor végtelenségig sokszorozott képek bár felkeltik a tömeg illúzióját (a néhány színpadon lévő táncos hirtelen megsokszorozódik), az éles kontraszt mégis inkább a táncosok magányát és egyedüllétét jelzi, és nem a társas közeget. A koreográfia leginkább a közösségi kapcsolatok különböző formáira, a társasági lét feszültségeire, széthúzásaira és összeborulásaira épül. Az előadásnak egyfajta lüktető pulzálást kölcsönöz a két mozgásenergia: a néptánc határozott mozdulataiból fakadó lendület, illetve az ezt meg-megszakító lassított és elvontabb jelentéssel bíró kortárs táncelemek. Hasonló lüktetést érzékeltetnek a színpadi történések: az egyén kiválása a tömegből, majd visszailleszkedése a „társadalom" közegébe, ennek váltakozása, ismétlése, variációi.

 

 

 

Az előadás címéből óhatatlanul is adódik egyfajta párhuzam felvetése Platón barlang-hasonlatával. Ez azért is juthat a néző eszébe, mert Juhász Zsolt Szent Antal életéről szóló koreográfiája éppúgy az árnyék és emberi test, a látszat és valóság kérdéseit vizsgálja, mint amit Platón is boncolgat. A korlátolt szemléletmóddal és valóságérzékeléssel megbéklyózott emberek különös árnyékvilágban élnek a barlang belsejében, ahol a mögöttük lobogó tűz fénye által festett árnyakat vélik a valós létezőknek. Nem ismerve más valóságot, ezt képzelik az egyedüli világ alternatívájának. Az Állam című dialógus hetedik levele éppúgy arra utal, mint a Barlang című előadás, hogy az ember önnön árnyékával való találkozása mindig túlmutat saját identitásának keresésén, s a létezés társadalmi és filozófiai megfejtésére irányul.

A Duna Táncműhely előadásában a táncosok elképesztő teljesítményt nyújtanak. A koreográfus törekvése a néptánc és kortárs tánc egyesítésére kétségtelenül rendhagyó előadást eredményezett. A nézőnek mégis az az érzése, hogy a néptánc lemosta a kortársat. A két műfaj nem feltétlenül erősíti egymást, így gyakran támad az az érzésünk, hogy a néptánc robbanékony energiáit minduntalan megszakítják, feltartóztatják a kimunkált, de talán mégsem eléggé birtokolt kortárs mozdulatok. A kettő igazán se nem ellenpontozza, se nem támogatja egymást. Inkább csak egymás mellett léteznek, és még nem találták meg az egymáshoz való viszonyuk lényegét.

 

 

 

Barlang

 

Fény: Lendvai Károly

Jelmez, díszlet: Túri Erzsébet

Konzulens: Hegedűs Sándor

Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt

Előadók: Bonifert Katalin, Bednai Nikolett, Gyulai Anikó, Horváth Eszter, Pozsár Kitti, Kuzma Péter, Soós András, Szabó Csaba, Végh Tamás, Vincze Levente

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

Bemutató: 2010. február 24.

 

 

További írások az interneten:

 

Halász Tamás: Egy nagy falat

Szobolszlai Annamária: A lélekbarlang szexepilje

Vass Kata: Ne kövess engem!

 

 

Beszégetés Juhász Zsolttal

Amikor a kettő egy

 

 

 

Videóelőzetes:

Színház.tv

 

 

Képgaléria

Fotó.színház.hu

 

 

 

10. 03. 22. | Nyomtatás |