Görbe igazság

The truth about the Kennedys (A Kennedy-család igaz története) - Thalia Theater (Hamburg)

Luk Perceval A Kennedy-család igaz történetének mottójául Nietzsche Imígyen szóla Zarathustra c. művének egy mondatát választotta: „Minden igazság görbe, az idő maga is körvonal." A Perceval rendezéseire jellemző vizuális egyszerűségnek és koncepcionális pontosságnak köszönhetően az előadás minden szintje e mottóra rezonál.

Nánay Fanni

A produkció központi eleme az óra járásával ellentétesen mozgó színházi forgó, amely pár jelenetet leszámítva egy pillanatra sem áll meg. Hol felgyorsul, hol lelassul, de soha nem változtatja meg a mozgás irányát. A háttérben egy újságpapírkötegekből épített monumentális fal magasodik, amelynek baloldala nem összefüggő, így a tátongó lyukon keresztül látjuk, hogy az építmény nem csupán két dimenzióban igen kiterjedt, hanem jelentős mélységgel is rendelkezik. A fal jobb szélén egy aránytalanul magas létra áll, amelyre csupán pár foknyit kapaszkodik fel egy-egy szereplő (távoli képzettársításként nekem a Doctor Parnassus és a képzelet bizodalma ambíciókat jelképező, égbe vezető, megmászhatatlan lajtorjái jutottak eszembe róla). A szinte üres, ám folyamatosan mozgó térben a színészek gyakorlatilag semmiféle színpadi eszközt nem használnak, leszámítva pár széket, mikrofont és mikrofonállványt. Az egyetlen kelléket a díszletfalat alkotó papírkötegekre „rímelő" újságlapok jelentik: az első felvonásban csak pár darabot terítenek szét a színpadon, a második felvonásban azonban az egész forgót beborítják azokkal - talán a Kennedyek ismertségének, hírességének, „szenzációértékének" növekedését illusztrálandó.

Mivel az előadás egy, az 1840-es évektől szinte napjainkig ívelő sagát beszél el, a forgót viszonylag kézenfekvően és egyértelműen a történelem, mi több, a sors „kerekével", a „körvonalú idővel" azonosíthatjuk. A folyamatos mozgásban lévő üres tér ugyanakkor a színpadi kifejezőeszközökre és a dramaturgiára is erőteljes hatást gyakorol.

A rendező természetesen él a centralitás adta lehetőségekkel, sőt már a nyitójelenetben előrevetíti az előadás „körkörösségét": a szereplők a forgó peremén, egymástól egyenlő távolságra, a kör középpontja felé fordulva helyezkednek el - a középen álló színésznő viszont mindvégig szembenéz a közönséggel. A szereplők játszanak a körön kívüli és körön belüli tér ellenpontozásával, a mozgó és a statikus felület közötti átjárással, ami egyfajta látszólagos véletlenszerűséget is magában rejt, hiszen bárki a kört elhagyva egy másik szereplő mellé léphet vagy a forgón maradva elhaladhat mellette. A színészek kihasználják magát a forgást is: ha szembe mennek annak irányával, valójában egy helyben járnak, ha követik az irányát, az lendületet ad a futásnak, a forgón egy helyben álló szereplők pedig mintegy „sodródnak" az eseményekkel. Valójában a térhasználat egyfelől meghatározza az előadás sajátos koreográfiáját, másfelől fontos dramaturgiai funkciót tölt be.

 

 

 

A Kennedy-klán története nem hagyományos értelemben vett színészi játékon keresztül elevenedik meg, a szereplők ugyanis egyes szám harmadik személyben mesélik el a családtagok életét. A történet fonalát pillanatnyi megakadás, zökkenő nélkül adják át egymásnak, vagyis a mesélést ugyanolyan folyamatos, egyenletes mozgásnak érzékeljük, mint a tér szakadatlan forgását. Minden szereplő több narratív szálat is futtat, vagyis több figurával is azonosul, ám a karaktereket pszichologizáló szerepformálás helyett inkább csak jelzésszerű színészi eszközökkel (testtartás, hanghordozás) adják vissza. A szerepek kiosztása „megszólítás" útján történik: az adott pillanatban mesélő színész a történetben újonnan felbukkanó személy megnevezésekor valamelyik társához intézi szavait, aki rögtön továbbszövi a történetet, immár az új figura bőrébe bújva. Itt ismételten fontos szerepet kap a mozgás dramaturgiája, hiszen e megszólítások gyakran a forgó segítségével látszólag véletlenül egymás mellé sodródó szereplők között történnek meg.

A mesélés részét alkotja a vetítés is: a hatalmas vászonként funkcionáló újságpapírfalon legendássá vált és teljesen ismeretlen Kennedy-fotók váltják egymást. Az archív fényképek szürkés színe a színpadképet is uralja: a díszletből és a jelmezekből hiányzik a tarkaság, az öltönyök és kosztümök színében a szürke különböző árnyalatai mellett kizárólag a fekete és fehér jelenik meg. E színvilágtól élesen elüt az előadást záró filmfelvétel, amelyen Edward Kennedy élénkpiros pulóverben nyilatkozik a televízióban, s fontos megemlíteni, hogy az előadás bemutatójára a szenátor - a dinasztia utolsó legendás tagja - halála után pár héttel került sor.

 

 

 

Az előadás korabeli iratok, filmfelvételek, interjúk alapján dolgozza fel a Kennedy-család történetét, megközelítése így alapvetően dokumentaristának tekinthető, ugyanakkor a tényszerűen ismert események mögé (vagy inkább mellé) személyesebb, intimebb momentumokat is helyez (pl. Jackie visszaemlékezése férje meggyilkolásának pillanatára vagy a lobotomizált Rosemary utolsó napjainak felidézése). Perceval a család történetével mint legendával foglalkozik, rákérdez a legenda születésének és hosszan tartó hatásának mechanizmusára, s mivel a legenda éltető elemének a kollektív tudatot tartja, nem véletlen, hogy az egyénített szereplők mintegy véletlenszerűen válnak ki a csoportból. Az egyéni sorsok bonyolult összefonódódása az előadás felépítését királydrámák vagy görög tragédiák struktúrájához teszi hasonlatossá.

A legenda témája szorosan összefonódik a címben és a mottóban felvetett igazság kérdésével. Perceval a címben használt bevett irodalmi fordulattal mintegy magának vindikálja a Kennedy-család igaz történetének kizárólagos ismeretét, ugyanakkor az előadás az igazság relativizálását, a párhuzamosan létező igazságokat helyezi a középpontba. A rendező célja (ahogy egy interjúban fogalmaz), hogy a néző „ahelyett, hogy elmerülne a Kennedy-család történetében, annak segítségével belső képeket fedezzen fel magában, s rátaláljon azokra a nyomokra, amelyek elvezetik saját élete titkaihoz".

 

 

The truth about the Kennedys (A Kennedy-család igaz története)

 

Díszlet: Annette Kurz

Jelmez: Ilse Vandenbussche

Fény: Mark Van Denesse

Videó: Philip Bußmann

Zene: Lothar Müller

Dramaturg: Malte Ubenauf, Marion Tiedtke

Rendező: Luk Perceval

Közreműködik: Bibiana Beglau, Sandra Flubacher, Christina Geiße, Bernd Grawert, Hans Kremer, Lothar Müller, Nadja Schönfeldt, Rafael Stachowiak, André Szymanski, Oda Thormeyer

 

Helyszín: Nemzeti Színház

Időpontok: 2010. március 27.

 


Más írások ugyanerről:

Csáki Judit: Kész regény

Urbán Balázs: A first family igaz története

Koltai Tamás: Amerika királyi családja

 

 

Videó:

Thalia Theater

10. 04. 1. | Nyomtatás |