Az élet körhintája

Hiob – Münchner Kammerspiele, München

Johan Simons Hiob c. előadását a Münchener Kammerspielében állította színre, amelynek az elkövetkező évadtól művészeti igazgatója lesz. A színház, ahol olyan „nagyágyúk” dolgoztak és dolgoznak, mint Thomas Ostermeier, Alvis Hermanis, Luk Perceval, Stefan Kaegi, René Pollesch, programszerűen ad teret kortárs drámák ősbemutatóinak, ugyanakkor klasszikus(abb) darabok – Camus, Beckett, Handke, Kafka vagy éppen Joseph Roth – is szerepelnek a repertoárján.

Nánay Fanni

A Hiob narratív váza több szintes: a „mélyben” ott húzódik Jób bibliai példázata, amelyet az osztrák regényíró Joseph Roth egy XX. század első felében játszódó galíciai zsidó családtörténetben dolgozott fel. Az ő művét adaptálta színpadra a holland Johan Simons, aki (a Nemzetközi Színházi Fesztiválon korábban látott Luk Percevalhoz hasonlóan) rendszeresen dolgozik német nyelvterületek színházaiban.

Míg a bibliai példázat szerint Jób gazdag ember, akit Isten betegséggel sújt, megfoszt vagyonától és családjától, ám állhatatosságát látva mindezt visszaadja neki, addig Roth – mint majd’ minden regényében és novellájában – a szegénységben tengődő galíciai zsidóság életéből meríti témáját, s így hőse, Mendel Singer is vagyontalan tanító. Singer Jóbbal ellentétben a csapások hatására megtagadja istenét, fia és felesége halála, valamint lánya megtébolyodása után nem imádkozik többé, hiszen az sem adná vissza elvesztett szeretteit. Roth regényében és Simons előadásában a bibliai példázat mellett további két archetipikus szál bukkan fel. Egyrészt a család Amerikába távozásával Roth beemeli a műbe a zsidóság örök vándorlásának toposzát (Miért utaztok ti folyton? – kérdezi a galíciai földműves Mendelt.). A regény 1930-ban, a II. világháború és a holokauszt tapasztalata előtt született, s az előadásban sem válik pregnánssá e későbbi történelmi trauma. A család Amerikába távozásának oka nem a konkrét üldöztetések elől való menekülés, hanem – a főszereplő szavaival – az őseik pusztában való vándorlásának folytatása. Másrészt pedig a regényben és az előadásban rendkívül hangsúlyos a beteg gyerek motívuma – akinek a rabbi gyógyulást és fényes jövőt jósol, ám akit szülei a rabbi figyelmeztetése ellenére elhagynak, s ő csak apja legnagyobb nyomorában tér vissza, immár egészségesen és híresen. Jób állhatatosságáért visszakapja egész családját és minden vagyonát, az istenét megtagadó Mendelre viszont rátalál magára hagyott, halottnak hitt fia.

 

 

 

Az előadás díszlete leginkább cirkuszi sátorra emlékeztet: kör alaprajzú, viszonylag kis méterű  építmény, amelynek megemelt „pódiumára” egy lépcsőfok vezet fel, oldalait színes mintás drapériák takarják, tetején pedig az előadás első felében a Birth szó olvasható. A színészek időnként félrelebbentik vagy elhúzzák a függönyöket, ilyenkor egy szegényes „belsőt” látunk, amely még csak stilizálni sem igyekszik házat vagy szobát: festetlen furnérlapok előtt pár fehér műanyag szék áll. Az előadás fordulópontján, vagyis a család Amerikába költözésekor a szereplők megforgatják a cirkuszi sátrat – felvillannak az építmény oszlopait és a lépcsőket díszítő színes égősorok, s (ahogy ezt várni lehetett) a túlsó oldalon megpillantjuk a Love és Death szavakat. Az „élet körhintája” megáll, a drapériák mögül tükörrel borított belső bukkan elő, s így – az első rész furnérlapjai által sugallt „szűkösség” ellenpontjaként – a tér kitágul, megkettőződik.

Akárcsak az idei Nemzetközi Színházi Fesztivál előadásainak többségét, a Hiobot is a szinte üres tér és a színpadi eszközök hiányának köszönhetően gyakorlatilag kizárólagossá váló színészi játék határozza meg. Egy-egy színész több figurát is alakít, a szerepváltások gyakran nyílt színen történnek, a jelmez egyes darabjainak – pulóver, öv – lecserélésével és természetesen a szöveg segítségével. A színészi játék mintha az előadás során egyre jobban kiteljesedne, egyre expresszívebbé és szuggesztívebbé válik, mindenekelőtt a Mendelt alakító André Jung esetében. Az „otthoni”, galíciai jelenetekben még közönyös, nehézfejű tanító Amerikában sikeres fiának megfelelni akaró, mégis rezignált idegenné, családja elvesztése után pedig istenével és halott feleségével perelő lázadóvá válik. A betegen született Menuchimot játszó színésznő a gyógyultan híressé váló karmester darabos, „tikkelős” mozgásában visszaidézi a gyerekkori epilepsziás rohamok rángatózásait. Az előadás első részében Mendel fiait alakító szereplők később a színészi játék nüansznyi változásaival jelzik a különböző figurákat: a kozák tisztet, az amerikai barátot, az ortodox hívő szomszédokat.

Johan Simons expresszív, színészközpontú, erősen fizikai előadása azonban mindenekelőtt elidegenített lélektani dráma, ahol a távolságtartó színészi játék alól mégis előbuknak a hit és a hit elvesztése, a szeretet és felelősség mély emberi érzései.

 

 

Hiob 

Münchner Kammerspiele

 

Díszlet: Bert Neumann

Jelmez: Dorothee Curio

Fény: Max Keller

Zene: Paul Koek

Dramaturg: Koen Tachelet, Julia Lochte

Rendező: Johan Simons

Szereplők: André Jung, Hildegard Schmahl, Sylvana Krappatsch, Wiebke Puls, Edmund Telgenkämper, Steven Scharf, Walter Hess

 

Helyszín: Nemzeti Színház

Időpontok: 2010. április 2.

 

 

Más írások ugyanerről:

 

Forgách András: Egy jó színház hétköznapjai

Kovács Bálint: Genezis

Zappe László: Csapások és vigasztalódások

Tompa Andrea: Beszél hozzá

 

 

Videó:

youtube

 

 

10. 04. 9. | Nyomtatás |