Szürreális képek

Hydra – Inbal Pinto & Avshalom Pollak Dance Company (Tel-Aviv)

„Előadásaink címét nem határozott útvonaljelző térképnek szánjuk, azok sokkal inkább olyan metaforák, amelyek stimulálják mind az alkotók, mind a közönség képzeletét." - írja a Hydra c. produkció ismertetőjében az izraeli rendezőpáros, Inbal Pinto és Avshalom Pollak. Következésképpen a műben csupán homályosan, utalásszerűen jelenik meg a mitológiai szörny alakja, ellenben a koreográfiák számos művészeti és kulturális utalást hordoznak magukban.

Nánay Fanni

Pinto és Pollak 1992 óta dolgozik együtt, s akárcsak korábbi alkotásaikban, a Hydrában is ketten jegyzik a koreográfiát, a rendezést, a díszlet- és jelmeztervezést, valamint a zenei szerkesztést. Az előadás nem lineárisan épül fel, hanem abban sok rövid jelenet, önálló kép követi egymást. Egyes kritikusok a lernéi hidra szüntelenül újranövő fejeinek metaforáját, mások a haiku pársoros versformáját vélik tükröződni e fragmentáltságban.

Mind az előadás ismertetője, mind a különböző kritikák kiemelik a produkcióban érvényesülő erős japán hatást és inspirációt. A Hydra próbái Japánban zajlottak, s a bemutatóra is Saitamában került sor, az eredeti verzióban pedig két japán táncos is fellépett. Ám a távolkeleti inspiráció nem annyira a külső formában (sem a zenében, sem a koreográfiákban nem találkozunk explicit japán utalásokkal), hanem sokkal inkább az előadás gondolatiságában érhető nyomon. Ugyancsak az ismertető utal Kenji Miyazawa japán geológus irodalmi munkásságára, „mentális vázlataira", amelynek alapgondolata, hogy a teremtmények egymás testvérei és az egyéni boldogság kizárólag úgy érhető el, ha más boldogságán ugyanúgy munkálkodunk, mint a sajátunkén.

A minimalista térben tizenegy táncos és egy színész. A női és férfi szereplők által közvetített világ gyökeresen különbözik egymástól. A nők mell alatt megkötött, könnyű, fehér ruhát viselnek, hajukban csipke- és művirág-díszek: megjelenésük szecessziós nőalakokat idéz. Táncukkal pedig gyakran „visszanyúlnak" a klasszikus balettig, de legalább is Martha Grahamig. A férfiak ellentétben sokkal inkább Magritte festményeit idézik: igaz, hogy egyforma fekete öltönyük alatt ing helyett újatlan póló feszül és a keménykalap is hiányzik a fejükről. Ugyanakkor az enyhén rövid, enyhén szűk nadrágok és zakók, valamint a nem kifejezetten táncos alkatú és mozgású színész beemelése a koreográfiába Joseph Nadj táncszínházát juttathatja eszünkbe.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Az üres színpadot némiképp klausztrofobikus érzést keltő, magas, szürkésfehér oldalfalak veszik körül. A teret mindvégig homogén pasztellszínek világítják meg: a kezdeti hideg zöld idővel sárgába, majd pirosba úszik át. A hátsó falon elnyújtott téglalap alakú, vízszintes nyílás, ablak a semmibe (akárcsak egy Magritte-képen), ahol időnként női fejek és kezek jelennek meg. E nyílás előtt hosszú fapad áll, amely valójából az egyetlen díszletelem az üres térben - leszámítva a magasból lógó nagyméretű zsákot, amelyből egy adott pillanatban fekete homok kezd peregni. Amellett, hogy a homok túlságosan is jól érthető időmetafora, erős vizuális hatást is kelt: amikor az idősödő színész előveszi a mindvégig a lábszárához erősített apró, ódivatú esernyőjét és a feje fölé tartja a homok ellen, az ernyőn és a földön „szétfröccsenő" homok a megvilágításnak köszönhetően megragadó látványt nyújt.

Az előadást erősen meghatározza az egyén és a csoport közötti dinamika, a táncosok találkozása, összekapcsolódása kettes, hármas vagy négyes formációkba, majd elválása. A koreográfiákat (a férfiak és nők mozgásvilága közötti különbségek ellenére) egyfajta áramlás, „folyékonyság" jellemzi (a címbeli hidra is erősítheti a vízzel kapcsolatos képzeteinket), ugyanakkor a táncosok időnként madarak vagy négylábú állatok „darabosabb" mozgását utánozzák, egyes jeleneteket pedig lónyerítés, paták kopogásának hangja, madárcsicsergés festi alá. A költői és álomszerű koreográfiákból gyakran humorral átitatott erősen szürreális képek bomlanak ki: egy menyasszonyi fátylas lánynak méteres hosszú bajsza nő, amelyeket a végeihez rögzített botokkal két „koszorúslány" mozgat, máskor két férfi táncos fejére kerül egyszerre különös katonai csákóra és állatfülekre emlékeztető fejfedő.

Sajátos szerep hárul az egyetlen színészre. Szinte mindvégig színen van, a koreográfiákba közvetlenül nem kapcsolódik be, ám a táncosok mozgásának áramlása, sodrása időnként magával ragadja pár gesztus erejéig. Színpadi jelenléte egyformán magában rejti a passzív megfigyelőnek és az események irányítójának pozícióját. A hosszúkás nyíláson keresztül női kezek előbb egy rövidebb botot, majd egy hosszú rudat adnak a kezébe - a már említett esernyő mellett csupán e két kellék bukkan fel az előadásban. A rudat a táncosok is „felfedezik maguknak", s annak segítségével a koreográfiákba szinte akrobatikus elemeket csempésznek: a két férfi által tartott rúdba kapaszkodva a nők könnyed légiességgel repülnek keresztül a színpad felett vagy a függőlegesen álló rúdra ugorva kerülnek a többi szereplő feje fölé.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A rúdra akaszkodott testek mintha akaratuk ellenére változtatnának helyet - s nem ez az egyetlen momentum, amely felidézheti bennünk a bábszínház, a marionett-játék képzetét. Időről időre visszatérő kép, amikor egy-egy szereplőt társai lábánál és kezénél fogva „mozgatnak". Többször felbukkan egy láthatatlan kéz által mozgatott piros origami-madár is - egyszer a hátsó nyílásban, máskor azon a „mozgó paravánon", amely két, egymástól pár méterre álló szereplő testére tekerve feszül ki, forgásuknak köszönhetően pedig a vászonra festett tájkép folyamatosan változik (hasonlóképpen a rajzfilmfigurák mögött „elhaladó" háttérhez).

A táncosok csupán két jelenetben mozognak „egy testként": a nyitó- és a záróképben. Az előadás teljes sötétségben kezdődik, ahol csak az amorf masszaként mozgó táncosok homlokára erősített apró lámpák világítanak, halvány fénybe borítva a csoportból kiváló szólótáncost. Az utolsó jelenetben pedig a szereplők egyszerre, összehangoltan mozognak, ám táncuk fokozatosan „szétcsúszik", a mozdulatok már egy-egy ütem eltéréssel követik egymást. E hosszan kitartott koreográfia (s vele együtt az előadás) ismét egy erős vizualitású képpel zárul: a magasból fehér könnyű tollból (dandelion seeds) készült „ejtőernyők" tucatjai hullanak a színpadra.

 

 

Hydra

 

Zene: Michael Convertino, Seigen Ono, Gavin Bryars, J. S. Bach, Lionel Belasco, Arvo Pärt,

Giya Kancheli, Gaucelm Faidit, H. Purcell

Fény: Yoaan Tivoli, Dania Zemer

Koreográfia, rendezés, díszlet, jelmez: Inbal Pinto, Avshalom Pollak

Táncosok: Einat Betsalel, Michal Almogi, Artur Astman, Ido Batash, Lazaro Godoy, Shay Haramaty,

Shir Medvetzki, Noga Harmelin, Zvi Fishzon, Ariadna Montfort Soriano, Dana Shoval, Andreas Merk,

Nir Tamir

Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál, Nemzetközi Színházi Fesztivál

 

Helyszín: Nemzeti Színház

Időpontok: 2010. március 29.

 

 

 

További írások az előadásról:

Halász Tamás: Álmok nehézbúvárai

Horeczky Krisztina: Tavaszi szél pátoszt áraszt

 

 

 

Videórészletek:

youtube

 

 

 

10. 04. 3. | Nyomtatás |