Ellenfény Offline - Archívum - 2010 - 2010/5. - Fókuszban - Istenkeresők, Istentagadók - Ha Elindulsz Az úton

Ha elindulsz az úton

Téboly Thébában – Stúdió „K”

Április elején mutatta be a Stúdió „K” Színház (a Békés Megyei Jókai Színházzal közös produkcióban) Szeredás András új darabját Téboly Thébában címmel. A szöveg Euripidész Bakkhánsnők című tragédiája nyomán készült. Fodor Tamás rendezésének alapkérdése, hogy egy változás előtt álló frusztrált politikai helyzetben miként tud beszélni a változásról. Az előadást Szűcs Mónika elemzi.
Szűcs Mónika

 „Valaki megérkezik a városba. Előtte híre, mögötte hívei.” Az előadást megelőlegező szöveg és a bemutató időzítése óhatatlanul fokozott várakozást keltett: vajon mit mond nekünk, rólunk ebben a pillanatban, a változások előestéjén Fodor Tamás és Szeredás András. Mintha ebben az aktuálpolitikai várakozásukban csalódtak volna az előadás első recenzensei, amikor többen az erősebb politikai szatírát hiányolták a látottakból. Az aktualizálás kérdéséről többnyire Spiró György jut az eszembe, az, amit erről a problémáról mintegy tíz éve (még a régi Stúdió „K”-ban) mondott egy kerekasztal-beszélgetésen: azzal, hogy színpadra tesszük, olyan mértékben emeljük meg a politikai szereplőket, amit azok nem érdemelnek meg. A „politikusok ... nem valók a színpadra. Egy olyan szent térbe helyeztem volna őket, mert a színpad szent, ami nem illeti meg őket. Ez csak a színészeket illeti meg.” (Ellenfény 2000/3–4.)

Fodor Tamás és színészei nem a konkrét megfeleléseket erősítik meg a Bakkhánsnők szereplői és korunk hősei között (hiszen hogyan is tudnák überelni azt a Plutarkhosz által megörökített gesztust, ahogy a parthus királyi udvarban a színész Pentheusz maszkját a legyőzött Crassus levágott fejére cseréli fel az Agaué-jelenetben). Ehelyett a téboly természetrajzát kutatják, ebben mutatnak fel valami megrendítően ismerőset. A Stúdió „K”[1] előadásának főszereplője számomra a kar: Dionüszosz követői (Hannus Zoltán, Horváth Zsuzsa, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Spilák Lajos). Mindvégig színen vannak, aktív részesei a történéseknek. Szeredás András adaptációja kihagyja a hosszú kardalokat, a kar reflexiói nem elkülönülten artikulálódnak, hanem a thébaiakkal folytatott állandó ütközésekben. De ugyanígy a többi szereplő Euripidésznél még hosszas monológjait is a kar beszólásai, ugratásai, füttyei és dobogásai tördelik feszült dialógussá. Dionüszosz messziről érkezett hívei nem őrjöngenek: pimaszul, kaján mosollyal szájuk szögletében, a győzelem biztos tudatában figyelnek, vagy gúnyosan kontráznak. Nem veszítik el a fejüket, nem hitük, hanem meggyőződésük van. Tudják, hogy ami jön, az elől úgysem lehet kitérni. De meg minek is tenné ezt valaki? Ki akarná visszautasítani a jót? A szabadságot? Halvány mosoly az arcukon. S mikor megtörténik a fordulat, kaján mosollyá szélesedik. Nincs bennük közösségvállalás a thébaiakkal, illetve csak lassan ébred fel bennük valami homályos érzet, hogy közük van ahhoz, ami a jelenlétükben megtörténik.

Először szinte észrevétlenek, fokozatosan bukkannak elő a homályból, mozdulnak meg, adnak hangot. Csuklyás, köpenyes alakok: vándorok. Ahova istenük megy, oda mennek ők is – most épp Thébába. Kezükben bot, nyakukban síp, övükön bádogpohár, lábukon bakancs. Hol itt, hol ott villan meg öltözékükön Dionüszosz ingének borvöröse. Vérvöröse. Minden megmozdulásuk mélyén fenyegetés sejlik. Dionüszosz Pentheusz kérdésére – hogy hová való – azt válaszolja: „Az én országom éppen az, ahol vagyok.” Dionüszosz követői nem tudni, honnan érkeztek, de itt, Thébában: idegenek. Múltnélküliek, emlékezet nélküliek. Számukra a jelen az egyetlen létező, és egy állítás van: „Dionüszosz is-ten király!” Nem számít már, honnan származik istenük, és mi köti a thébai királyokhoz. A feledésbe vesző genezis (Dionüszosz származása és születése) már csak a színház előterében, az előadás előtt bemutatott komikus bábjátékban idéződik fel. A múlt amortizálása épp most történik, ahogy például Teiresziászt ugratják: „Jo Hannus: Én idegen vagyok itt. Jobban mondva, te idegen vagy. Nekem. – Danilosz: Kadmosz? Ki az?” Idegenségük tükrében idegenné válik mindenki, aki nem közülük való.

Kollektivitásukban fenyegető erő mutatkozik: csörgős botjukat rázva, lábukkal dobogva, skandálva, bögrét, hordót s a térben mindenfelé elhelyezett ki tudja még miféle vasdarabokat ütve zajokból és mozgásból támasztanak kavargó örvényt. A téboly nem bennük tombol, hanem kifelé irányul: nem pusztán az élményt keresik, hanem hatni akarnak. „Népedet most a közös mámor élteti” – győzködi Teiresziász (Fodor Tamás) Pentheuszt, de Dionüszosz követőin nem ezt a mámort látjuk, hanem valami hidegebb, s ettől még fenyegetőbb rajongást. A királyi palota előtt tanyáznak, elszenesedett romok, egymásra hányt lomok közt, Szemelé, Dionüszosz anyjának sírja mellett. Innen indul az út – a nézőtéren át – ki a városból, fel Kithairón hegyére, ahol a féktelen tombolás, a megszállottság, a magáról mit sem tudó rajongás az úr. Ezen az úton indítják el Pentheusz anyját, Agauét (Nyakó Júlia) is, miután táncukkal és borukkal, hitük kinyilatkoztatásával megszédítették, magából kivetkőztették. Ez a jelenet nem szerepel Euripidész tragédiájában, ott csak hallunk a magukat, természetüket megtagadó asszonyokról. A Stúdió „K” előadásában láthatjuk is a téboly születését, az önfeladás magától értetődő egyszerűségét. „Nem vagy az övé, / míg magadé vagy” – skandálják a kar tagjai Szabó Lőrincet parafrazeálva, és Agaué üdvözült mosollyal születik újjá a szerelmi extázisként megélt hitben. „Megrázott szent irtózatod, / még benne jár a villám mennydörögve…” – dadogja (Verlaine-től kölcsönvett szavakkal), öntudatlanul is felidézve Szemelé végzetét.

Dionüszosz (Nagypál Gábor) mindezt érdeklődve figyeli a nézőtérről. „Okos vagy és rideg” – rója fel Kadmosz (Kézdy György) Pentheusznak, de ez valójában Dionüszoszt jellemzi. Pentheusz (Gulyás Attila) ezzel szemben indulatos, és lassan kontrollját veszti. Dionüszosznak semmit sem kellene tennie, hogy nevetségessé váljon ez az indulat, csak várni és figyelni. Ám Dionüszosz rendez egy színjátékot: Pentheusz kezére adja magát, majd a palotát romba döntve kiszabadul a rabságából, amivel – cinkosságot és isteni csodát kínálva nekik – követőit megerősíti hitükben, Pentheuszt pedig kibillenti addigi szerepeiből. A játékban van némi kockázat. Azt még viszonylag hamar megértik hívei, hogy vállalják magukra az elfogását, ám amikor Pentheusz a karra pisztolyt fog, és lábánál fogva vonszolni kezdi kifelé Dionüszoszt, az isten megnyugtatónak szánt gesztusa hívei felé éppen hogy arról árulkodik, hogy tehetetlensége nem csak látszat. A következmény: zavar és rettegés, de a kételkedőt dühödten összerugdossák.

Pentheuszt minden cselekedete közelebb viszi végzetéhez. „Nem tudod, mit beszélsz, cselekszel, és ki vagy” – figyelmezteti őt Dionüszosz. Míg Dionüszosz egy pillanatra sem engedi ki a kezéből a szálakat, addig a király döntései csak látszólag szabadok. Ugyanúgy az isten eltökélte végzethez visznek közelebb, mint Oidipuszéi, csak az így bejárt út épp a fordítottja Oidipuszénak: nem önmaga megismeréséhez vezeti el Pentheuszt, hanem önnön nem ismert mélységeinek feltárulásához. Dionüszosz nem döntési helyzetet kínál, mint Apollón, hanem csábít: a tudattalan világába vezeti el, és hagyja magára Pentheuszt. Théba uralkodója számára Kithairón hegye az undorítóan vonzó titok, a nem ismert tartomány saját lelkében, s hogy ehhez közelebb kerüljön, a konszolidált külsejű, öltönyös király Dionüszosz segédkezésével parókás, combig érő csizmás, alig szoknyás transzvesztita prostituálttá vetkőzik át. Így indul el az úton Dionüszosz titkát kifürkészni.

A szabadság minden szinten mint romboló, pusztító élethelyzet jelenik meg ebben a világban. Szabad a hódolat, az odaadás, az elragadtatottság. Vagyis mindenki szabadon átadhatja magát egy felettes énnek, miközben szabadon megélheti ösztönei tudatalatti, sőt tudattalan mélységeit. E két szféra között azonban, az integrált személyiség helyén űr tátong. Aki Dionüszosz híve lesz, nem tudja, mit beszél, cselekszik, és kicsoda valójában.

Teiresziasz sem tudja, mi mellé is szegődik valójában. Ő egyszerűen pragmatikus: ennek most így kell lennie, mert nem tehetünk mást, hisz Pentheusz királysága befuccsolni látszik. „Mitől félsz? Hogy komor városunk életre kel? / Ahol ő megjelent, a kő is eleven!” – győzködi Kadmoszt. Ő nem az Oidipusz király elvonuló, a világtól mogorván elforduló jósa, hanem a világban magát feltaláló, helyét megtaláló „tanácsadó”: „Bölcselkednünk kár az istenek felől. / Amit eldöntöttek ott fenn, egymás között, / azon nem változtathat soha emberész.” Össze nem roppan belé, ő, aki mindig ismerte az istenek szándékait, most is cinizmus nélkül tudja az utat, és – a hívek csuklyás köpenyét öltve öltönye fölé – el is indul rajta.

Régi harcostársa, Kadmosz hagyja rábeszélni magát, és az agg jóssal tart. Köpönyeget vált, de józanságát megőrzi: képes még átlátni háza pusztulását. Keserűen gyönyörű jelenet, ahogy az agg városalapító felnyitja Agaué szemét, aki nem tudja, hogy a Kithairón hegyén széttépett Pentheusz fejét hordozza a köpenye alatt.

Mert ez a vég: látni a pusztulást, és fejet hajtani az istennek. Beállni a doboló, éneklő hívek közé. S hogy mi kezdődik a szétrombolt, szétszaggatott káoszba hulló világban ezután? Az isten hallgat, és szivarra gyújt Szemelé halotti mécseséről.

 

 

 

 

Szeredás András: Téboly Thébában

 

Euripidész Bakkhánsnők c. tragédiája után, Lukianosz, Nonnosz és más költők szövegeinek felhasználásával

Díszlet: Szegő György

Jelmez: Németh Ilona

Fény, hang: Fodor Gergely

Zene: Spilák Lajos

Rendező: Fodor Tamás

Szereplők: Kézdy György m. v., Nyakó Júlia, Gulyás Attila, Fodor Tamás, Nagypál Gábor, Hannus Zoltán, Horváth Zsuzsa, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Spilák Lajos

 

 

Lábjegyzet:

[1] Az előadás a Stúdió „K” és a Békés megyei Jókai Színház együttműködésével jött létre, a bemutató a Ráday utcában volt, majd Békéscsabán is játszották.

 


[1] Az előadás a Stúdió „K” és a Békés megyei Jókai Színház együttműködésével jött létre, a bemutató a Ráday utcában volt, majd Békéscsabán is játszották.

10. 05. 22. | Nyomtatás |