Kezdettől kezdetig

Kántor Kata: Origó

Gettómarimbula, kormánytilinkó, teknőkoto, fulyaratilinkó, cső, óriáscajon, négy zenész és egy táncos. „Eszmélés, ösztön, ámokfutás, fegyelem, sebezhetőség, harc, hovatartozás, magány, gyász, öröm”: ez az Origó, Kántor Kata önálló estje a Bélaműhely közreműködésével. Mozgás és zene szoros kapcsolata; sokszor szinte a zene mindenhatósága a tánc felett.

Barbarics Zsófia

Kántor Kata a darab koreográfusa és előadója is egyben. Ugyanakkor a közreműködő zenészek sem csupán a kívülálló hangkeltők szerepét töltik be, ők is szerves részei, irányítói az előadásnak. A 2007-ben alakult Bélaműhely tagjai kiselejtezett használati tárgyakból, ipari hulladékból készítenek hangkeltő eszközöket, melyeknek már az elnevezése is érdeklődést kelt, hiszen olykor szinte kiolvashatatlan szavakról van szó (főbb hangszereik: biciklidob, technoteknő, gettómarimbula, biciklikormánytilinkó, hang-burgerek, gigantocyplis, nagy sándor pajzsa, billentyűzetshaker, papírkutya). Koncertjeiken kívül közreműködnek nyilvános zenélésben, filmzenék készítésében, színházi előadásokban. Tehát a Kántor Katával való közös munka nem egyszeri, különleges alkalom, egyedülállósága abban rejlik, ahogyan részt vesznek az előadásban.

Ezt az egyediséget az előadás témaválasztásáról már kevésbé mondhatjuk el. Kiindulás és végpont, kezdet és vég, és újra kezdet – sokszor körbejárt gondolatok. Az emberi élet állandó történései, a születés, a felnőtté válás, a párkapcsolatok, a munka, az elmúlás és az ezeket kísérő érzelmek alkotják a darab tematikus gerincét. Kántor Kata annyiban lép túl ezen, hogy az origót a kezdet előttől a vég utánig értelmezi, vagyis előadása az élet előtti élettől indul, s a halál utáni életig ível. De nem ez a gondolat, hanem a különleges zene, a zene és táncos kapcsolata, a zenészek és a tánc kapcsolata lehel életet az előadásba.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A néző érkezésekor már zajlik az előadás, a táncos föl-alá mozog a körszínházszerűre berendezett teremben. A színpad közepén egy nagy teknő, melynek szimbolikus jelentése végigkíséri a darabot: ez az origó. A kezdet előtt már létezik a létezés, melyet a táncos nagy teret bejáró önfeledt mozgása jelenít meg előttünk. Tánca közben jeleket rajzol a földre, striguláz. Amikor behúzta az utolsó strigulát is, megadja a jelet a kezdet kezdetének. Elfogy a fény, magzatpózban a teknőbe helyezkedik. A teknőt a földön fekvő zenészek forgatják lábaikkal, a háttérben vízcsobogás, ami egyértelműen az anyaméhbeli állapotot idézi. Finom, nyugtató zenével érkezik az indulás, a teknőkoto hangja békét és védelmet áraszt. Maga a hangszer is, mint egy burok fekszik a táncos hátán, s kíséri annak minden mozdulatát.

A zenészek egymást váltva folyamatosan jelen vannak a „színpadon”, együtt mozognak a táncossal, irányítják őt. A kezdeti békét (mint ahogy az nyilvánvaló) újra és újra feszültség töri meg. Felváltva szól a szinte meditatív, és az inkább nyugtalanító zene. A táncos mozgása pedig követi ezt a váltakozást, az addigi lassú mozgást görcsös rángatózással szakítja meg. A váltásokkal mindig egy-egy új életszakasz, hangulat jelenik meg. A váltakozást azonban soha nem a táncos indikálja, ő csupán csak „elszenvedője” a történéseknek. A zene mint egy felsőbb irányító erő van jelen, a mozgás az, ami folyamatosan idomul hozzá. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a helyzetben: ahogyan a táncost a zene, úgy minket is csupán külső tényezők ráncigálnak át az életen.

Majd zenész és táncos közeli kapcsolatba kerül, a zenész hangszerével csavarja körbe a táncost, olykor már együtt zenélnek. Ám a következő pillanatban ismét újabb váltás következik be. A dob katonás, ellentmondást nem tűrő üteme a munka mókuskerekének kattogását idézi. A táncos mozgása megkeményedik, eltűnik az előbbi játékosság. Szaggatott, tiszta, inkább klasszikus formákat utánzó mozgás válik jellemzővé. A táncos a dob ütemét igyekszik elcsípni. Végül felveszi a megfelelő tempót, amely egyre gyorsabb és gyorsabb lesz, és a zene is egyre erőszakosabbá válik. Követel, és lassacskán megfojt. Végül a táncos fejét a dob nyílásába tüntetve botorkál keresztül a színpadon.

Elérkezett a vég, gondolnánk. A táncos mint élettelen test rogyik a földre, és saját halálát jelezvén körülrajzolja magát, akár csak a helyszínelők a halottakat. Dramaturgiailag talán a legkeményebb jelenet következik, amikor is a táncos egy-egy krétát helyez a tenyerébe és a lábfejei alá, mintegy az ember saját keze általi keresztre feszítését megjelenítve. A teljes reményvesztettség jelképe ez. A munka súlya s az élet gyötrelmei alatt összedőlt emberi élet önmegsemmisítésének ikonja. Azonban arról szó sincs, hogy ez az élet, az előadás végét jelentené. A táncos lassan föláll, a földre rajzolt önmagának szíve helyén széttapossa a krétákat, jelezvén, hogy az élet ugyan folytatódik tovább, de immár szív s érzelem nélkül, csupán kötelességből.

Az elkövetkező jeleneteket harc és küzdelem jellemzi, a mozgás zaklatott lesz, s repetitív jelleget vesz fel. A táncos zenésztől zenészig megy, hol az egyikük hangját, hol a másikukét követi. Lassan azonban visszatalál a teknőhöz, megtalálva a megnyugvást, a kiinduló- s végpontot: az origót. Az élet végét jelképezi ez a hazatalálás. Az élet végével pedig szükségszerűen együtt jár az összegzés, az elszámolás. Felgyorsult mozdulatok egymásutánisága következik, a táncos körbetáncolja a teret, s a zenészek alkotta egyre szűkülő kört. De valójában az elme utazása ez már csak, keresztül egy élet emlékein. A fények villódzóvá válnak, a zenészek gyorsan váltják egymást, ezzel, valamint a tempó növelésével pörgő képekként fogjuk fel a történéseket.

Végül a táncos eltűnik a teknő alatt – az élet véget ér. S csakúgy, mint az előadás elején, túlugrunk most a végponton, azon túlra. Az élet utáni élet rövid tánca utal a koreográfus halálon túli elképzeléseire. Ezt követően a táncos visszafekszik ismét a teknő belsejébe. A zenészek egy-egy vödör vizet hoznak, mellyel leöntik őt, a megtisztulást, az új életre való felkészülést jelképezve. Magzatpózt vesz fel a táncos, a zenészek földön fekve ezúttal kezükkel forgatják a teknőt. A kezdet találkozik a kezdettel. Az élet körforgása utoléri önmagát.

 

 

Kántor Kata: Origó

 

Jelmez: Fodor Viola

Fény: Tamás Gábor

Zene: Bélaműhely (Jávorka Ádám m. v./Kopcsik Márton, Szász Dániel m. v., Varga Merse, Rimóczi István)

Hangszerek: Terebessy Tóbiás (Medence Csoport), Rimóczi István (Bélaműhely)

Koreográfus, előadó: Kántor Kata

 

Helyszín: Szkéné Színház

10. 11. 16. | Nyomtatás |