Mint kavics a cipőben

Kokan Mladenovićcsal beszélget Csomós Éva

 

Kokan Mladenović, az egyik legérdekesebb szerbiai rendező Gyarmati Kata segítségével dolgozta át Arisztophanész Béke című darabját, amit a Bárka színészeivel állított színpadra. Az eredeti pillérekre teljesen új szöveg épült, s a történet hősei már nem a Békét, hanem az Igazságot keresik. A rendezővel Csomós Éva beszélgetett színházról, igazságról s az örök értékekről.

Csomós Éva

 

– Kezdhetném azzal, mit Bérczes László is írt a Hajónapló Prológusában, hogy „nincs igazság a Földön”, mert a Nemzeti Múzeum lépcsőjére tervezett egyik előbemutatót alaposan elmosta az eső.

– Minden olyan előadás, amit szabad ég alatt mutatnak be, magában hordozza azt a rizikót, hogy meg kell küzdenünk az időjárás viszontagságaival. De ennek ellenére mégiscsak van gyönyörűsége a kinti játéknak, hisz összehoz bennünket a színháztörténelemmel. Régen is kint játszottak, ezt a darabot is először szabadtéren mutatták be Athénban. Mi a Nemzeti Múzeum előtt adtuk elő, olyan helyszínen, ami nagyon sokat hozzátett az előadás világához, mert nagyon szépen demonstrálta az istenek lakhelyét. Önmagában már az az ellentét is magában hordoz valami ironikus és nagyon szomorú tartalmat, ami a hatalmas oszlopok és az apró, sürgő-forgó emberek között feszül,.

– Változik-e az előadás azáltal, hogy szeptembertől a Bárka zárt tereibe kerül át?

– Egy kinti helyszínen zajló előadás kétségtelenül látványos, de abban reménykedem, hogy a bárkabeli sokkal izgalmasabb és sokkal „színházibb” lesz. Néha ugyanis izgalmasabb elképzelni ezeket a magasztos épületeket, mint élőben látni őket. Azonban az előadás lényege független a helyszíntől, ahol játsszuk: egy bátor lázadás a kor ellen, amiben élünk.

– Mert a problémák s az alapvető kérdések évszázadok óta, földrajzi helytől függetlenül azonosak.

– És a színház fennállása óta az igazság oldalán áll. Abban az időben, amikor az Arisztophnész-darab született – és ezen túl még kétezer évig, egészen Gutenberg és a nyomda megjelenéséig – a színház monopolhelyzetben volt. Hatalmas társadalmi szereppel bírt. Ma már azonban annyira sok médium létezik, és annyiféle információ ömlik mindenféle szelektálás nélkül az emberre, hogy paradox módon úgy fest: a színháznak ismét lehetősége nyílik arra, hogy újra a legfontosabb csatorna legyen. Sőt, azt gondolom, az egyetlen olyan, ami számít. A színház azért van, hogy az emberre zúduló rengeteg felszínes információból kihangsúlyozza azt, ami lényegében fontos, hogy fölfedje azt a hazugságot és manipulációt, amiben élünk.

– Arisztophanész darabjának alappillérei megmaradtak, a szöveg azonban teljesen új lett. Ha a lényeg változatlan, miért volt szükség a „díszlet”, a környezet cseréjére?

– Azok változnak, akik manipulálnak bennünket. Arisztophanész saját kora problémáira adott válaszokat: kegyetlenül leszámolt a háborús nyerészkedőkkel, az egész athéni demokráciával, ami csak felszínesen tűnt tökéletesnek, de valójában a tömegek manipulálásán alapult, és igazából az elit személyes jóléte volt a lényeg. A világ, amiben élünk, nagyon hasonlít Arisztophanész Athénjára. Mi olyan nemzedék sarjai vagyunk, akik újfent azt tanulják, hogy mi a demokrácia, és ennek a gyermekbetegségei még igencsak érzékelhetők.

– Arisztophanész számára aBéke keresése volt a lényeg, ebben az új szövegben viszont az Igazságé. De vajon megtalálható-e ez manapság?

– Meggyőződéses pesszimista vagyok. De az is meggyőződésem, hogy a színház a remény helye. Újra és újra meg kell kísérelnünk, hogy ráirányítsuk az emberek figyelmét a kor problémáira, reménykedvén abban, hogy valamit mégiscsak sikerül megváltoztatni. Nem hiszek abban, hogy a színház meg tudja váltani az egész világot, de biztos vagyok benne, hogy azokra az emberekre tud hatni, akik bejönnek a színházba. Mert azzal, hogy itt vannak, már kifejezik igényüket a dialógusra. Meggyőződésem, hogy a színháznak mindig méltónak kell lenni arra, hogy ilyen társadalmi jelentősége van. A mi átmeneti korunk a könnyed szórakoztatás kispolgári paradicsomát teremtette meg. A színháznak ilyenkor két lehetősége van: vagy beleolvad ebbe a szórakoztatóiparba, vagy bátran és merészen kísérleteket tesz arra, hogy lerombolja a fogyasztói társadalomról kialakult vágyképeket, és arról beszéljen, amiben élünk. Olyannak kell lennie, mint egy kavicsnak a cipőben: ne engedje, hogy jól érezd magad abban a cipőben. A mi előadásunknak nagyon erős szándéka volt, hogy érdekes legyen, de ugyanakkor kellemetlen is. Hogy nagyon bátran megvilágítsa azokat a tévutakat, amelyeket egy olyan politikai elittel járunk be, amely mindig sokkal jobban gondoskodik saját magáról, mint a népről.

– Vagyis a sziszifuszi feladat, maga a „tevés” a fontos, még ha nem is ér vele célt az ember.

– Igen, a színházban éppen ez a csodálatos, hogy benne rejlik az az őserő, hogy tenni akar valamit. Ugyanakkor benne rejlik az a bánat is, hogy nem fogja tudni megváltoztatni a világot. Arisztophanész a Békében egy olyan drámai helyzetet írt meg, ami a legszellemesebb és legizgalmasabb színházi jelenetek közé tartozik, amit valaha kitaláltak. Ürülékkel etetnek egy bogarat, hogy repülőnyi nagyságúra nőjön, és föl lehessen szállni rajta az istenekig, hogy egy kicsit az égben lakva jussanak el a megoldáshoz, hogy aztán vissza lehessen térni a földre és elvenni az istennőt. Ez a helyzet annyira fantasztikus, hogy egyszerűen berekeszti mindazt, amit az ember eleddig tudott a színházról. Úgy éreztem, hogy teljesen új eszközöket kell találni ahhoz, hogy ehhez a szellemiséghez felnőjön az ember.

– Az Újvidéki Színház művészeivel járt már nálunk, de magyarországi színészekkel most dolgozik először. Tapasztalt különbséget a szerb és a magyar színészet között?

– A magyar színészek – és ezalatt értem a vajdasági színházakat is – olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami engem lenyűgöz. Ez pedig az a hihetetlen fegyelem és odaadás, amivel a munkához állnak. A magyar színészek alázatosak és odaadók. De ugyanúgy, mint ahogy a szerb színházkultúra, a magyar színésznevelés is orosz alapokra, a Sztanyiszlavszkij-féle iskolára épül, vagyis szinte ugyanazokkal a gyökerekkel rendelkezünk, így nem volt nehéz megérteni egymás gondolkodását.

 

 

10. 12. 13. | Nyomtatás |