Identitásjáték avagy hogyan told jobbra a bajt

Gergye Krisztián: Adaptáció Trikolor

Gergye Krisztián szokatlant és újszerűt alkotott. Megelevenedett mozifilmben ülünk, ahol személyes élettörténeti tablóképeket láthatunk, aktuálpolitikai utalásokkal vegyítve.
Csigó Katalin

A mozi élményének minden elemét megjeleníti a rendező (dolby hangzás, stáblista, beköszönők, szinkronhangok), az első pillanattól máris játszva az identitás témájával. A főszereplő Gergye Krisztián kívülről nézi a saját moziját, majd hirtelen berántja a mozi valós, jelen idejű játéktere, és olyan érzetünk lehet, mintha egy emlékezési folyamat indulna el benne és bennünk is. Élettörténetének jelentős eseményei, identitását alakító traumái, emlékei, vágyai jelennek meg. Temetés, alkoholista anya, úttörőcsapat, kokárda, német altatódal, az első szerelem. Felvonulnak az emlékekhez kapcsolódó szereplők is: az apa, az anyák, a gyermekkori játszópajtások, az első közösségek, a szerelem első tárgyai. Intenzív jelenetek peregnek, hirtelen váltásokkal, a képi megoldások, a koreográfiák a szabad asszociációt segítik. Személyes és társadalmi traumák emlékképeit látjuk egyszerre. Nézőként hol ezt, hol azt érezhetjük erősebbnek, nem kell ismernünk és értenünk Gergye Krisztián élettörténetét, a közös történetünkre, közös múltunkra is asszociálhatunk. (az induló temetés jelenetben trikolór rózsát temet). Egyszerre személyes a narratíva, és egyszerre dolgozik mindannyiunk közös szimbólumrendszerével. Kihallhatjuk a jelen aktualitását is, de a darab mégsem aktuálpolitikai darab. Múltidejű és jelen idejű egyszerre. Szinkronszínészek hangjai kísérik élőben a táncosokat, tovább feszegetve az identitás témáját: időnként narráció zajlik, időnként a szinkonhangok a hangjukat vesztett vagy elhallgattatott táncosok belső hangjai, időnként okoskodás, tudálékos magyarázás, népnevelés, (nemzettudatnevelés) zajlik, gyomorszorító aktuális kultúrpolitikai utalásokkal telien.

A díszlet – a mozi szélesvásznát megjelenítő mozgatható paravánok – az idősíkokban mozgást segítik elő. Mi nézők kívül ülünk – vagyis a jelen időben – együtt az élőben zenélő, improvizáló zenészekkel (ACCORD Quartet), a szinkonszínészek is a nézőtér szintjén kapnak helyet. A zenészek és színészek is időnként bemennek a darab játékterébe. Mindez a nézőben azt az érzést segíti, hogy egy-egy élmény részesévé válhat, beléphet, befolyhat a zenével, zenészekkel együtt; a játéktér a mi  terünk is, vagyis azonosulási felület. A belső tér a múlt tere. A hátsó vetített tér, ahol a táncosok is árnyékként, stilizáltan jelennek meg, a távolított tér, a derealizált, a szimbolikus, a lélektani terheltség okán távolított tér. Egyedül Gergye Krisztián nem lép ki a belső térből a darab utolsó pillanatáig: addig, amíg az emlékezés és identitáskeresés zajlik, saját filmjének részese, végig belül maradva, belső kereséseinek narratíváját alkotja. A darab utolsó 20 perce szóló improvizáció. A darab összes kellékét paraván mögül benyújtják a szereplők, Gergye szabadon reagál, időnként elfogadja a kellékeket, szerepekbe bújik, játszik velük, időnként elutasítja a felkínált tárgyakat. Olyan, mintha összegezve látnánk, ami eddig történt: a szereplők – élete identitásformáló alakjainak megszemélyesítői – a paraván mögött, árnyakként látszanak, a tárgyak beáramlásának szabad össze-visszaságban identifikációra kényszerítik őt: ki vagy valójában? Milyen szerepet formálsz? Kivel azonosulsz? Gergye szerepekbe bújik, mindent kipróbál, tombol, őrjöng, játszik saját énjének részeivel – de kollektív szinten sztereotípiáinkkal is szembesít (ha álarcban látok valakit, terrorista? De az álarcos zsemlét majszolva kicsoda?) A tárgyak szétdobálva hevernek mindenütt, szabad projekiós felületet kínálva számunkra. Bármiről bármit gondolhatunk. Aztán lecsendesedik minden, Gergye Krisztián visszaveszi azt a ruháját, amiben a szólót elkezdte, és kilép a mozifilmből. Összecsukódik a múltba tekintés, az énfejlődés útját szimbolizáló paraván, és csak a trikolór színeit látjuk.

A darabnak két lélektani csúcspontja van: az egyik az, amikor Philip György hajlított fűrészlapon elfűrészeli a Himnusz hangjait: fülelnünk kell, kényszerítve vagyunk, hogy egyáltalán felismerjük, hogy mi történik. Látjuk-e, érezzük-e azt, ami elméletileg a sejtjeinkbe van íródva (hangolva). A másik lélektani csúcspont a zárókép. Az összecsukódó mozivászon. És Krisztián arca: érzésekkel teli önazonosság, csendes büszkeség. Magyarnak lenni evidens létezés.

Mit látunk a színpadon? Társadalomkritikát? Politikai pamfletet? Ironikus hangvételű komédiát? Provokációt? Protestációt? Identitásjátékot?

Induljunk ki abból, hogy mi az identitás. Ha a lélektan oldaláról tesszük fel a kérdést, az identitás témáját több oldalról is megközelíthetjük. Én és identitás, személyes identitás és társadalmi – kollektív identitás stb. Az identitást ugyan részben azonosíthatjuk az én fogalmával (az én és az identitás azonos fogalmát feltételezve), de ebben az esetben elveszítjük az identitás tágabb jelentését, a közösségi, társadalmi identitás jelentéskörét. Így érdemes az identitás személyes oldalával – ezt nevezhetjük én-nek –és az identitás társas oldalával is foglalkoznunk. Az identitást a lélektan részben helyzeti módon is definiálja: vagyis azt állapítja meg, hogy egy éppen zajló interakcióban alakul az identitásunk, bizonyos helyzetekbe kerülve, muszáj a szituatív interakcióban az identitás érzését kialakítanunk, definiálnunk, akár megerősítenünk. Ehhez kapcsolódnak az ún. strukturális elméletek is, melyek arról szólnak, hogy az identitást a környező társadalmi-kulturális struktúra és szerepminta alakítja, és az ezzel való azonosulásunknak van kiemelt szerepe. Míg az én mindig az önállóságra, autonómiára törekszik, szabadon akar létezni és megnyilvánulni, az identitás mindig azonosulási lehetőseket keres, igazodni törekszik. Vagyis az én egy fejlődési folyamatban alakul, kialakul az énhatékonyság, az ágencia, a cselekvőképesség érzete, ezzel szemben az identitást a csoport, a környező közeg és a csoporttal való azonosulás alakítja. A személyes identitás – én kialakulása egy fejlődési feladat: fejlődési témákat (autonómia, érzelem, vágyak) dolgozunk ki magunkban, vagy éppen elakadunk ezek kidolgozásában; a társadalmi identitás kialakítása ehhez képest szükséglet. Meg kell határoznunk társas identitásunkat, mert a pozitív önértékelésünket, önbecsülésünket a csoport hovatartozás révén tudjuk kielégíteni. Az identitás nem fejlődési feladat, hanem szükséglet. Csak identitással lehet részt venni az itt és most cselekvéseiben, csak identitással lehet jelen lenni, ha nem jelenítjük meg magunkat, nem identifikáljuk magunkat, nem ábrázoljuk magunkat, akkor nem is fejezzük ki magunkat, nem foglalunk állást, lemondunk arról, hogy ténylegesen jelen legyünk.

Gergye Krisztián darabja mind a két témát megjeleníti: a személyes identitás kialakulásának keretében jelenik meg társadalmi identitásának megfogalmazása. Hogyan lehet ma magyarnak lenni, hogyan lehet nemzeti identitással alkotóművészként megjelenni, milyen csoporttal (nemzet? magyarság?) lehet azonosulni. Darabja, az identitásjáték olyan, mint egy folyamatosan újraszerkesztett élettörténet. Mint egy forgatókönyv, amiben dinamikus, képlékeny, eleven történetként alakulnak az események, elemei az identitástörténetnek: lényeges epizódok, traumák, példaképek (adaptációs lehetőségeket adó ikonok), vágyak, a múlt és jelen valóságkonstruáló elemei.

 

 

 

Gergye Krisztián: Adaptáció Trikolor

 

Látvány-konzultáns:  Árvai György

Videó:  Lenz Tünde

Videotechnika:  Szirtes Attila

Jelmez:  Béres Móni

Smink:  Károlyi Balázs,  Gerő Szandra

Fény:  Fejes Ádám

Hang:  Boudny Ferenc

Zene: Philipp György

Dramaturg:  Miklós Melánia

Rendező, koreográfus, látványtervező, forgatókönyvíró:  Gergye Krisztián

Szereplők:  Gergye Krisztián,  Ágens,  Tárnok Marica,  Lőrinc Katalin,  Bánfalvi Eszter,  Madák Zsuzsanna,  Barsi Márton,  Frigy Ádám,  Hoffmann Adrienn,  Bocsi Eszter
Zenei előadók:  Szakács Ildikó,  Philipp György,  ACCORD Quartet

 

Helyszín: MU Színház

10. 12. 13. | Nyomtatás |