Figyeld a nőt!

Children; A few minutes of Lock – Louise Lecavalier

Mármint Louise Lecavalier-t. Csak őt és senki mást. Bár készséggel elismerem: Elijah Brown sem akárki, ahogy az est második felében úri eleganciával egyengeti e csupatánc nőnemű energiabomba útját a mindenható kanadai koreográfuszseni, Édouard Lock fergeteges tempójú táncidézeteiben – de az igazi csoda mégiscsak a NŐ.

Králl Csaba

A pankrátor múzsa – ha a La La La Human Stepben Lockkal töltött tizennyolc alkotó év szimbiózisára gondolunk. A „platinaszőke tornádó” – aki belopta a rockszínpadra a kortárs táncot David Bowie és Frank Zappa oldalán. A hűtlen – aki 1999-ben, majd’ két évtizednyi közös munka után, nem kevés embert próbáló szólószereppel a háta mögött továbbállt a La La La Human Stepből. Végül a szabadúszó – aki azóta is a Lock utáni lét (ön)igazolását keresi, hajtja rendületlenül. Annyi bizonyos, nincs könnyű helyzetben persze. Az azonban igen sokat elárul a szakítás utáni évek útkeresésének eredményességéről, hogy Lecavalier legújabb – majdnem azt írtam: önálló – estjén, ami a BŐF és Trafó jóvoltából ezúttal Budapestre is eljutott, visszatért Lockhoz s egykori önazonosságához, hacsak tizenhárom perc erejéig is.

Pedig az a bizonyos bő tíz év sem múlt el nyomtalanul: nemzetközileg jegyzett koreográfusokkal dolgozott azon, hogy megtalálja új, hiteles arcát. 2003-ban Lula and the sailer címmel Tedd Robinson koreografált számára egy duót, majd a 2006-ban általa alapított Fou Glorieux formáció égisze alatt született projektekben Crystal Pite (Lone epic – szóló), illetve 2006-ban és 2008-ban Benoît Lechambre („I” is memory – szóló, Is you me – trió) műveit mutatta be. S feltehetően nem szorul bemutatásra Nigel Charnock, a DV8 alapítója sem, akinek 2009-ben készült Children című koreográfiáját az est első felében láthattuk.

Nigel Charnock munkája azonban kellő számú tiszteletkör lefutása mellett is csupán jó szándékú tévedés; pedig jó okunk lenne a bizalomra, hiszen a sokszorosan kipróbált színházi zseni télen a Forte társulatával hozza tető alá soron következő produkcióját. Lecavalier viszont kicsúszik a keze közül. Charnock ugyanis jócskán tudásszintje alatti, vérmérsékletéhez nem illő, tánc helyett jobbára színészi képességeket előhívó feladattal kínálja meg. Bár el kell ismerni, hogy Lecavalier reprodukálhatatlan egyéniségének és színpadi jelenlétének köszönhetően még így is tartogat meglepetésperceket az előadás. Egyébként nincs könnyű dolga: mert a negyvenes, jóképű, de mackós mozgású zenész, Patrick Lemoth személyében nem kap maga mellé olyan kísérőt, akire egy középerős technikai felkészültséget igénylő koreográfiát építeni lehetne.

A lineárisan nem megfejthető, egyszer szimplán technikai jellegű (botostánc), másszor inkább érzelmi, hangulati, esetenként kifejezetten teátrális (mozgás)képeket soroló előadást sztroboszkópfény és fülsértő géphang zilálja szét. S bár a koreográfus szándéka önmagáért beszél: átvibráltatni a gyereklét játékosságát, szertelenségét és megtapasztalásait egy felnőtt párkapcsolat érzelmi terébe, a jelenetek találékonysága, kidolgozásának minősége esetenként alig-alig haladja meg a jobbfajta diákszínjátszókörös előadásokét. A koreográfus mintha tréninget tartana: helyzetgyakorlatszerű epizódok sorát sajtolja ki az előadókból, s közben megfeledkezik arról, hogy egy szerethető előadáshoz sokkal több kell sármos lazaságnál és a szereplők közti bensőséges felebaráti (?) kapcsolatnál. Hangulatjelentések, történet nélküli történetek, a gyermeki lelkület megnyilvánulásai, érzelmi (alap)állapotokat mintázó közjátékok sorjáznak. De minden túlságosan is konkrét és egysíkú ahhoz (a párnacsata az párnacsata, a botostánc az botostánc stb.), hogy a dolgok átlényegüljenek, és igazi poézis szülessen. A kevéske reflexió nem a belső tartalmat veszi célba, hanem csupán magára a színházi helyzetre vonatkozik. A reflektálatlan érzelmi túlhabzás egyes jelenetekben szinte kicsordul a színpadról, szenvedő-szenvelgő arckifejezésekből fotósorozatot lehetne nagyítani a Trafó falaira. És noha a befejezés, az egyfajta végtelenített Rómeó és Júlia történetzárlattal, amikor a halott(nak hitt) mindig feltámad az élő karjaiban, túljátszása ellenére is sokatmondóan szép, az előadás valószínűleg nem lesz mérföldkő a kiváló táncosnő pályáján.

És ekkor jön Lock, s mindent visz. A maga szerény tizenhárom percével (A few minutes of Lock) lazán kenterbe veri Nigel Charnock ötvenpercesét, pedig csak három aprócska részletről van szó a 2 és a Salt című híres darabokból. Itt és most éppen mellékes, hogy kiragadott epizódok, hiszen bármelyikük kerek egész, apró gyöngyszem önmagában is. A duók egyetlenegyszer egészülnek ki tercetté, ekkor Patrick Lemoth rövid időre újra színre lép.

A férfitáncos – mint Lock munkáiban általában – masszív háttérember, unterman, ebből a szempontból tehát a klasszikus felállás érvényesül. Mégsem valamiféle nőies, kecsességben, bájban feloldódó figura, hanem erős, határozott, mindazonáltal elegáns és szépen faragott tartóoszlop, akinek egyetlen pillanatnyi kihagyása, kés(leked)ése végzetes lehet a partner számára. Merthogy a nő ideje jelentős részét a levegőben repülve, vetődve, zuhanva, forogva (a híres vízszintes piruett!) tölti – így aztán nem is nagyon tehet mást, mint vakon megbízik a társában. Olyannyira a stabilitást jelentő függőleges tengelyből kifordulva táncol, hogy szinte minden mozdulata támasztékot keres. Időleges kapaszkodókat, amely megtartja, majd továbblendíti. Ám amíg a klasszikus balettben a férfi puhul a nőhöz, Locknál a nő keményedik a férfihez. Ez az elszántságtól szikrázó keménység párosul aztán egy józan ésszel alig felfogható dinamikával, amely szinte szétveti a teret. Elég csak a férfinak lágyan, de vasmarokkal megragadnia a nő derekát, hogy az a lábával épp csak érintve a talajt derékban megtörjön, végtagjait szétdobálja, s szabadulni vágyó ragadozóként felszabdalja a levegőt maga körül. A keménység, a tempó, a sebesség, a tánc vibrálása, rohamszerű kitörései, majd levegővételnyi kimerevedései semmihez nem hasonlítható érzéki élménnyel szolgálnak.

Lecavalier-ról nehéz lenne dicsérőleg olyat írni, amit korábban még senki sem fogalmazott meg. Tudom, illetlenség kort kibeszélni, de azért mégiscsak: agyban, testben, vitalitásban harminc körülinek látszani ötvenkét évesen kivételes tudás és/vagy adottság; s bizonyára a test feltétlen tiszteletén és karbantartásán múlik. Arra mindenesetre nyugodtan mérget vehetünk, hogy ő még hatvannégy, hetvenöt és nyolcvanhat évesen is táncolni fog. Mint a legnagyobb buthótáncosok. Ne tévedjek.

Louis Lecavalier – a mindhalálig tánc.

 

 

 

Gyerekek (Children)

 

Jelmez: Carré Vert

Fény: Alain Lortie

Zene: Puccini, Leonard Cohan, Yasar Akpence, Janis Joplin, Michael Nyman

Koreográfus: Nigel Charnock

Előadók: Louise Lecavalier, Patrick Lemothe

 

 

Néhány percnyi Lock

 

Jelmez: Vandal

Fény: Alain Lortie

Zene: Iggy Pop

Keverés: Normand-Pierre Bilodeau

További elektronikus gitárok: Sylvian Provost

Koreográfus: Édouard Lock

Előadók: Louis Lecavalier, Elijah Brown

Közreműködik: Patrick Lamothe


10. 11. 15. | Nyomtatás |