Belecsöppenve

Kalmár Attila–Mészáros Máté: Egyszemélyes tömeg

A Kalmár Attila–Mészáros Máté páros bemutatójára apró késéssel érkező barátom kérte, már a Nemzeti Táncszínházból távoztunkban, ugyan két szóban mondjam már el, miről maradhatott le, hogyan indult a darab, hogyan vázoltatott fel négy szereplőjének viszonya?

Halász Tamás

Egy alapvető dolgot idézett fel az emlékezetem: az érkezésünkkor a szín szélén álldogálva beszélgető táncosok képét. Az alig háromnegyedórás táncmű játékosai ezzel az eleven, erős gesztussal vezetik fel a négyszemélyes játék intenzív világát. Az érkező nézőt eleve nem üres színpad fogadja. Míg elhelyezkedünk, civil helyzetben figyelhetjük meg az előadókat, akik köszönnek például a velük szemkontaktusba kerülő ismerősöknek, de alapvetően egymás felé fordul a figyelmük.

A Szegedi Kortárs Balett két, de inkább két és fél generációját felvonultató előadás erős hatású, de nem valamiféle szigorú szerkezet, sorvezető mentén bomlik ki: nem állítható, hogy a „készbe” csöppenünk bele, de mégis, valami olyanba, ami már zajlik, ami már van – ha úgy vesszük, akár „öröktől fogva”. Négy ember világa rajzolódik, nyílik meg előttünk részleteiben, szájbarágós megmutatkozások, erőltetett magyarázat, sallangok nélkül, amint a „történet” is bátran továbbgondolható. Negyvenöt percnyi atmoszféra, helyzetjelentés, táncban megragadott életkép négy remekül teljesítő előadótól, vagy, ha úgy tetszik, előadóról.

 

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Kalmár Attila és Mészáros Máté az előadás színlapján a leleményes címhez ad bővebb hátteret. Az ezutánná váló eddigről, kizökkenésről, szembenézésről, az egyén által – olykor egymással éles ellentétben álló, de egy, adott dologra adott – válaszokról olvashatunk. Az Egyszemélyes tömeg a psziché finom rezdüléseit igyekszik letapogatni: ingoványos terepen halad, de biztonsággal és lényeglátón. Megingás nélkül.

A játék tere üres, csupán a háttérfüggönyön lógó tizenegy függőleges neoncső képe ad hozzá a Nemzeti Táncszínház műemléki teréhez. A táncról, a mozgó emberi testekről, a feszes háromnegyed órányi táncanyagról semmi nem tereli el a figyelmet. Az utcai viseletnek lazán elmenő ruhákban fellépő táncosok Stadler Ferenc szikár, lényegmutató fényeiben az alig kifejezhetőt ostromolják. Olykor szürreális elemekkel, halvány iróniával, valamelyes erőszakkal élezett jelenéseikben egy nő és három férfi játszmáit, négy lélek apró pendüléseit vagy drámai kitöréseit figyelhetjük meg, biztos kézzel összeválogatott zenei anyagra, olykor pedig nyomasztó csendre.

Izgalmas és eredeti figurákat láthatunk, akik szándékoltan visszafogott mimikával, táncukra, a mozdulat (kifejező) erejére koncentrálón emelnek elénk többé-kevésbé azonosítható létezés-szilánkokat. A világhírű Ultima Vezzel dolgozó (a társulattal a pompás budapesti vendégjátékon is fellépett) Mészáros Máté, a Szegedi Balettel (majd Szegedi Kortárs Balettel) közel két évtizedet dolgozott Kalmár Attila, a Juronics Tamás vezette csapatban 1994 óta dolgozó Markovics Ágnes társa az a Horváth M. Gergő, aki Markovics pályakezdése idején mindössze öt éves volt, s Kalmár táncosi indulásakor még meg sem született. Mégis: a korkülönbség, az életkorok különbözősége az, ami az előadást figyelve egyáltalán nem merülhetett fel bennünk.

A mozdulatok áradó gazdagsága és kifejezőereje adja az Egyszemélyes tömeg igazi erejét. Ritka alkalom leírhatnom: eredeti és felkavaró gesztusok, emlékezetes elemek egész sorával találkozhattam a Kalmár–Mészáros produkcióban, kiváló előadók tolmácsolásában. A hintalóként billegve, ragacsos erőszakossággal a földön heverő másik testét maga előtt görgető alak, a különös, lidérces, szinte a gravitációra fittyet hányó emelkedések, zuhanások és hirtelen talpra állások egyszerre bravúrosak és nyugtalanítók. Említettem: az alkotópáros kevés teret enged a mimikának, annál többet a tekintetnek. A táncosi szempárok olykor pengeélességgel szegeződnek ránk: kifejezőn érzékeltetnek magabiztosságot, esendőséget, sóvárgást vagy éppen szomorúságot. Mészáros Máté pólóját, Horváth M. Gergő ropogós fehér ingét veti le, hogy azzal üsse a földön hempergő Kalmár Attilát: brutális álomképet vagy ijesztően ismerős élőképet látunk? Markovics Ágnes hosszú barna parókát, egyúttal új személyiséget ölt magára. Kiront a közönség soraiba, és beül valaki ölébe. Kalmár Attila leharapja róla póthaját, melyet a fogai közt lóbálva egy pillanatra szakállas, ijesztő lidérccé válik. Könnyen megfejthető szimbólumrendszer jegyei, nyugtalanító, különös álomképek és a hétköznapok gesztusai keverednek egymással. Az egyszerű a virtuózzal, a nyugalmas a sokkolóval váltakozik.

Aprólékos, feszes és igen sűrű atmoszférájú előadás az Egyszemélyes tömeg. A válaszok sokrétűségével, a sokrétűségre adott – vagy éppen adhatatlan – válaszokkal operáló játék az emberi viszonyok sokféleségét tárja elénk egy szigorúan nyesett, vibráló jelenetsorban.

Teszi mindezt figyelmünket rabul ejtve, izgalmas és okos tánccal, jól kitalált mozgásnyelven megszólalón. Olyan jól meglelt hősökkel, akiknek monológjaira, összhangzatára szívesen figyelünk. Az olykor – jobbára a hangminőség miatt – nehezen követhető, szöveges monológokkal megtámogatott játék alaposan megérint, legjobb pillanataiban pedig lever a lábunkról. Világába belecsöppenve nehéz elkerülnünk a gyors bevonódást.

 

 

Egyszemélyes tömeg


Szöveg: Mészáros Máté
Fény:  Stadler Ferenc
Zene: Falucskai Adrián, montázs
Koreográfus: Kalmár Attila, Mészáros Máté

Alkotók, előadók:  Mészáros Máté, Markovics Ágnes, Horváth M. Gergő, Kalmár Attila

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium

 

 

Galéria:

Maszk

 

10. 10. 12. | Nyomtatás |