Magyar képek

Homo hungaricus - Szegedi Kortárs Balett

Egy falu életének négy évszaka jelenik meg a Szegedi Kortárs Balett új bemutatóján, ám a Homo hungaricus életképsorozata lassan a huszadik századi magyar történelemről szóló látomássá tágul. A cím azt ígéri, hogy mindez a magyar lélek természetét mutatja be, de Juronics Tamáselőadása elsősorban nem a mondanivalója miatt izgalmas, hanem azért, mert az emlékezetes koreográfiát remek táncosok adják elő.

Vazsó Vera

A Homo hungaricus - ahogy az alcíme is ígéri - táncjáték. Azaz egy átlátható, követhető dramatikus szerkezetben különféle táncetűdök jelennek meg, amelyek utalnak ugyan valamiféle szituációra, sőt még bizonyos történet is összeáll az egymásutánjukból, de a jelenetek elsősorban nem a történetmesélést szolgálják. A bennük megjelenő mozgásformák, mozdulatvariációk önálló esztétikai élvezetet is jelentenek, így elsősorban táncelőadásként teszik befogadhatóvá a Homo hungaricust.

Az előadás tere, egy szalmabálákkal körülölelt udvar azt egyértelművé teszi, hogy falusi „történetet" látunk, de az már nem jut eszembe a színpadképről, amit a műsorfüzet sugall, hogy ez a körbezárt katlan tulajdonképpen a Kárpát-medencére utal. (Ugyanakkor azt egyértelműen jelzi, hogy az alkotóktól nem idegen a szimbólumteremtés szándéka.)

 

 

A cigánylány: Szarvas Krisztina - Fotó: Révész Róbert

 

A szalmabála-fal egyik beszögellésében kap helyet a zenekar, amely élőben kíséri az előadást. A remek zenészek által autentikus népi hangszerelésben játszott népdalok külön-külön is felismerhetőek voltak, mégis egységes folyamattá szerveződött a zene. Pedig nem fogalmazták át a népi dallamokat, csak egységes stílusban játszotta el a szépen szerkesztett dalfüzért a zenekar, mégis az volt a benyomásunk, hogy kortárs muzsikát hallunk. (Sajnos a színlapból nem derül ki, hogy kinek köszönhető ez az egységes zenei szövet.)

Ezzel a zeneválasztással Juronics Tamás tulajdonképpen visszautalt a múltjára, hisz 1987-ben a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán végzett. Azonban későbbi pályáján (talán első koreográfiáját, a Szükségi táncokat leszámítva) nem igen foglalkozott a népi kultúrával, maga mögött hagyta, amit a főiskolán tanult. Most azonban - legalábbis tematikusan - visszautalt erre a világra, miközben - a remek népzenei alap ellenére - a koreográfia kerülte a néptánc mozgásformáit. Pontosabban csak az idős pár, az Apa (Tarnavölgyi Zoltán) és az Anya (Markovics Ágnes) próbálkozott egy kis csárdással, de ez az előadás ironikus rétegéhez kapcsolódott, hiszen az öregeknek már inkább csak a fejükben éltek a mozdulatok, lassan, a mozgásokat inkább csak jelezve táncoltak. És amikor egyszer-egyszer belefeledkeztek a ritmusba, annak bizony derékfájás lett a vége.

A Homo hungaricus a néptánc ritmusára alkalmazta a Juronics-előadásokból ismert kortárs formanyelvet, amelyben az eltartott és csavart mozdulatok, forgások és gurulások a leghangsúlyosabbak. Juronics és a társulat (mert az együttest a színlap „alkotótársként" jelöli meg) most rengeteg ötletet, invenciót és energiát épített bele a koreográfiába. A társulat tagjai előadóként sem kímélték magukat: repültek, pörögtek, ugrottak, zuhantak, tényleg erő és odaadás volt a mozdulataikban, egyáltalán nem akarták megúszni a táncot.

 

 

 

A katonabúcúsztató - Fotó: Révész Róbert

 

Miközben a koreográfiában ténylegesen nem jelent meg a néptánc, ennek szellemisége, szemléletmódja valamiképp mégis csak jelen volt az előadásban. Például abban, hogy alapvetően egy férfi-világ jelent meg a színpadon, amelyben a kivagyiság és a hetyke rivalizálás volt a legerősebb gesztus. Mint ahogy a néptánc férfiszólói is rendre arra az attitűdre építenek, hogy „én megmutatom, mit tudok, te is mutasd meg, hogy ki vagy!" Ilyen volt például az a jelenet, amikor az egyik háborúba induló fiút búcsúztatták: sorra mindenki bemutatta a maga táncát. Ebből a világból (már csak testi adottságaik miatt is) kiemelkedett a falu két bikája (Finta Gábor, Haller János), akik hihetetlenül energikus és egyedi mozdulatokkal uralták a teret. Magabiztosan ugrottak, forogtak, folyton ide-oda ingott az egyensúlyuk, mégis biztos testtel uralták a gravitációt.

Ebben a férfias világban a lányoknak kevésbé markáns szerep jut. (De így van ez a magyar néptáncban is, ahol a lányok inkább csak a csoporttáncokban és az eszközös táncokban tudnak magukból valamit megmutatni.) Ez alól egyetlen figura kivétel, a cigánylány (Szarvas Krisztina). Az ő jelenléte azonban másfajta zenei minőséghez, a cigányzenéhez kapcsolódott. És ez máshová helyezte a táncát is, hiszen a cigánytáncokban a lányoknak is megvan a lehetőségük, hogy kitűnjenek. Emiatt a cigánylány lett az előadás egyik központi figurája. Meg amiatt is, mert a színpadon megjelenő világban a szexualitásnak kiemelkedő szerepe van.

Pontosabban alapvetően két erő határozza meg a működését: a szexuális energiák mellett a rivalizálásból kinövő agresszió. Az az erő, amely kifelé irányul, a másik ember felé, és alapvetően erődemonstrációt jelent, státuszküzdelmekhez vezet. És ha ellenszegülést tapasztal, akkor rombol és pusztít. Ez az összkép állt össze a Homo hungaricus mozgásaiból, táncetűdjeiből, illetve a jelenetekből fokozatosan felépülő történetből, amelyből megismertük ennek a falusi világnak a figuráit, illetve erőviszonyait.

Az életképeket az idős házaspár gesztusai kötik a különböző évszakokhoz. Mind a négy részben ugyanis először ők jelentek meg a színen, és az általuk „bemutatott" eszközök egy-egy falusi szituációhoz és ezáltal évszakhoz is kapcsolódnak.

Az első jelentben az Apa egy böllérkéssel érkezik az Anya pedig egy nagy vájdlinggal, amiben a húst hozza. Tehát disznóvágás után vagyunk. Az előadás láncolatából az derül ki, hogy mindez tavasszal történik (bár a disznóvágás hagyománya inkább a hideg évszakokhoz, elsősorban a télhez kapcsolódik). Aztán sorra megjelenik a többi szereplő is: előbb az öregasszonyok, majd a gyerekek, végül a fiatalok. A történet szempontjából az a leghangsúlyosabb, hogy az egyik legény (Csetényi Vencel) meglát egy lányt (Hajszán Kitti), és a pörgős bukfencezős tánc közben egymásra is talál a két fiatal. Közben bemutatkozik a falu két bikája is, és jön a cigánylány is, akihez kicsit hozzá hasonulnak a lányok. Az évszak képeit az a szellemes, vizuálisan erős jelenet zárja, amikor a magányosan maradó fiút egy folyton alakot váltó óriási „gömböc" próbálja elnyelni. Hol női mellet, ajkat, sőt vaginát formáz a vörös jelenés (így a fiú vágyképeiről beszél), hol pedig csak valamiféle fenyegető démoni erőt sejtet, így a lefojtott agressziót is érzékelteti.

A második évszak kezdetén kaszával érkezik az idős férfi és kenyérrel a nő, így nyáron, aratás után játszódnak az életképek. Katonának indul a szerelmes legény, akit a lány búcsúztat. De amikor magára marad, megkörnyékezi az a fiú is, aki az előző rész végén a vörös „gömböccel" viaskodott. A lány azonban elutasítja. Nem sokkal később azonban a fiú visszatér elégtételt venni, egy vörös karszalag van a kabátján, és a falu két bikája kíséri, akik a hatalmát biztosítják. Megfélemlítenek maguk körül mindenkit, megerőszakolnak minden nőt – egyet kivéve.

A lányok ellen elkövetett erőszak sem csak jelzésszerűen, hanem komoly fenyegetést érzékeltetve jelenik meg az előadásban. Ugyan a tánc nyelvén történik meg, de tényleg komoly fizikai erőt szabadítanak fel a földön húzások, körbeforgatások, pörgetések, dobások. A néző most is azt érzi, hogy nem kímélik magukat a táncosok, valóságos energiákat mozgósítva ábrázolják az erőszak tombolását. Ebben a káoszban figyelünk fel ismét arra a párra, akiket a darab indításakor szinte még gyereknek láttunk: a fiú megmenti a lányt, majd el is menekülnek ebből a világból. Közben a vörös karszalagos fiú, aki megmenti az erőszaktól a katona szerelmét, dühében megrángatja a bálákat, amelyekről (ez az előadás vizuálisan egyik legizgalmasabb megoldása) hosszasan, fenyegetően hullanak alá a vasláncok, miközben hátul izzani kezd az egész világ. A részt az zárja, hogy leteszik középre a katona ruháit: a szerelmes legény meghalt a háborúban.

Az újabb rész elején a lopótök jelzi, hogy ősz van. Az elkövetkező jelenetek elsősorban az esküvő köré épülnek: a karszalagos fiú – ismét a hatalmával fenyegetőzve – elveszi feleségül az elhalt katona szerelmét, de a hatalmas esküvői felfordulás végén a „nászéjszakáját" végül a húzódozó menyasszony helyett a cigánylánnyal tölti. A hajnalban otthagyott lány dühében és megalázottságában többször nekiront a falnak, hogy lerombolja azt.

Az utolsó rész elején fejszével jelenik meg az Apa, és tuskókat hoz az Anya: tél van, tüzelni kell. A halott (vagy csak annak hitt?) katona visszajön, senki nem vesz róla tudomást, de a régi szerelme – gyönyörű megoldással – az asztalnál ülve finoman ismétli a rongyos katona táncának mozdulatait, miközben ki-kivillan nagy pocakja: gyermeket vár, bár nem egyértelmű, hogy ki a születendő gyermekének apja.

Közben visszatér a fiatal pár, akik az erőszak világából menekültek el. Ők már farmerben, mai ruhákban vannak, de amit maguk körül találnak, az még nagyon régi, zárt és mozdulatlan. A falun belül áll az idő, nem változtak a viszonyok, pedig a történelem halad. Mert miközben látszólag csak az évszakok múlnak az előadásban, néhány jelzés arra utal, hogy kint rohamléptekkel változik a világ, fut a történelmi idő. Ezt jelzik például az idős párnak a színpad jobb oldalán berendezett szobájában felbukkanó tárgyak: előbb csak rádiót hallgatnak, később tévét néznek, végül már egy villódzó műfenyő is kerül az asztalra.

Végül megszületik a gyerek. Mosolyogva, büszkén áll elöl a karszalagos Fiú, meggyötörve, véres ruhában, görnyedten áll hátul az anya. A csecsemőt felemelik, és a szalmabálákból összerakott alkalmi jászolba fektetik. Köréje gyűlnek nemcsak a falu lakói, hanem a zenekar tagjai is, és eléneklik a Betlehem városában... kezdetű dalt. Így amikor a csecsemővel összekapcsolódik az egész krisztusi történetet, az ember nemcsak arra gondol, hogy minden születő gyermek a megváltás ígéretét hozza, hanem arra is, hogy vajon várhat-e megváltás erre a közegre. Különös falsot kap a kérdés Juronics szokásos darabzáró „vicceinek" egyikével: egy táncoló műanyag télapó a Jingle bell-t kezdi énekelni, szétverve az áhítat emlékét, eszünkbe idézve, hogy milyen is az a világ, amelyben élünk.

 

 

Homo hungaricus Szegedi Kortárs Balett

 

Látvány: Juronics Tamás

Jelmez: Molnár Zsuzsa

Fény: Stadler Ferenc

Konzultáns: Bodolay Géza

Koreográfia: Juronics Tamás és a társulat

Rendező: Juronics Tamás

Szereplők: Tarnavölgyi Zoltán, Markovics Ágnes, Tóth Andrea, Zsadon Flóra, Fehér Laura, Palman Kitti, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel, Czár Gergely, Hajszán Kitti, Finta Gábor, Haller János, Szarvas Krisztina

Zenészek: Patyi Zoltán (hegedű, ritmushangszerek), Lipták Dániel (hegedű, ritmushangszerek), Nagy Gábor (brácsa, duda), Králik Gusztáv (nagybőgő, ritmushangszerek), Ivánovics Tünde (ének)

 

 

További írások az előadásról az interneten:

Magyar jellem, magyar sors - Juronics szemével (Délmagyarorzság)

IR: Táncképek a magyarságunkról

Kutszegi Csaba: Krisztus Hungaricus

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10. 01. 25. | Nyomtatás |