Egyes szám negyedik személy

Lars von Trier: Dogville - Bárka Színház

Maga szerint milyen lény az ember? - kérdezi Kálid Artúr színész az egyik embert a nézőtéren. Vagyis: nem egy Kálid Artúr által eljátszott szerep, hanem maga K. A. magyar színész az, aki a közösség fontosságáról is beszél. „Neveztek már büdös cigánynak is" - mondja. Be is mutatkozik. A neve: Nagy Barna.

Székely Szabolcs

Ahogy Kálid Artúr ezzel a gesztussal átcsúszik játékbeli szerepébe, úgy halad lassan és biztosan az egész előadás a konkréttól az absztrakció felé. A színpad kezdőképe még egyesíti a szcenikai, a dramaturgiai, a szociológiai valóság aktualitását, míg a zárójelenetek elvontságukban is szerteágazók. A végkifejlet mesésen szürreális, feketén abszurd, horrorisztikusan példabeszédszerű; az egyes értelmezések nem kioltják, sokkal inkább segítik egymást. Itt és most ugyanis nem a humorban bővelkedő lineáris történetvezetés, az ok-okozati pszichologizálás az érdekes. A Bárka előadása nem (csak) fejlődéstörténet. Nem (csak) egy élettel teli, civakodó, szerető társasház mindennapjaiba becsöppenő lány története, aki közösséggé varázsolja a lakókat, hogy végül szándéka ellenére előcsalogassa belőlük az állatot. Anger Zsolt rendezésében ez a ház a lehetőségek háza, a közönyé, az idegenségé, az egymásrautaltságé, a szépségé, a pokolé, az állatiasságé, a kegyetlenségé, a hazugságé. Ez a ház mindannyiunk mindenkori lakóhelye. Még csak nem is feltétlenül Angelika ítélete, a lakók kiirtása az utolsó esély, hanem az azt megelőző párbeszéd, amely utólag ad ellenfényt minden korábbi jelenetnek. A produkció egyik kulcsjelenete: Angelika mentegetni próbálja a lakókat, mondván ezek az emberek boldogulni próbálnak a maguk módján. Apja, a maffiavezér pedig visszakérdez: és ez elég?

Tamás (Dévai Balázs) nevezhető takonynak, akiben egészen addig unatkozik igazi énje, míg fel nem bukkan az apja és a rendőrség elől bujkáló Angelika, akit a lakógyűlés beleegyezésével elrejt a házban. Csakhogy Tamás tényleg hisz abban, hogy az embert meghatározza a közösség, amelyhez tartozik. Tényleg változtatni akar, és tényleg jó ember. Tényleg egy elkényeztetett palotaforradalmár, és tényleg egy álszent senkiházi. És hogy személyiségét történetesen ebben a sorrendben ismerjük meg, az ugyan fontos, mégis másodlagos – azért is, mert Dévai Balázs szerepének összes emberi minőségében hitelesen (jól) játszik.

Ugyanez elmondható a produkció összes játszójáról, akik közösségként és egyéni megoldásaikban is kiemelkedően teljesítenek. Az előadás erénye, hogy az élőkamerás vetítés, az árnyjátékos jelenetek, az erős zeneiség (Lovasi, Dvořak, Csík Zenekar, Lencsilány és így tovább), a show-szerű térhasználat, a mikroportos hangosítás mellett is – összművészetiség és filmes látásmód ide vagy oda – a színészi munka marad az elsődleges.

A ház lakóinak diabolikus énje szinte észrevehetetlenül forr össze hétköznapi alakmásaikkal, a szerencsésebb szerepeknek pedig egy Angelikával folytatott dialógus is jut ennek kibontására. A legfontosabb pillanatok mindig abból a helyzetből születnek meg, mikor a szereplők szembesülnek élethazugságaikkal. A lakók mind-mind az elfojtás ikonikus alakjai: Felhő urat (Ilyés Róbert) nem a vaksága csukja sötétségbe és egyedüllétbe, hanem önnön vakságának letagadása. Árpád (Kardos Róbert) szívós és kemény egyszerűséggel tenyészti a gombákat az alaksorban, szigorú apa, aki Dvořak Újvilág szimfóniáját ajánlgatja fiának, de az Icipici házikó dallamára ő lesz az első, aki megerőszakolja a lányt. Felesége (Spolarics Andrea) rajong Feldmárért és a reformpedagógiáért, valójában neurotikus hisztérika; nem csoda, hogy fiuk, az aberrált Tas (Kovács Ádám) leginkább egy kiadós verésnek örülne, hogy legalább érezze, törődnek vele. Az egykori vállalkozó (Mucsi Zoltán), logikus, kimért gesztusokkal és hanghordozással illusztrálja-magyarázza végig, miért szükség- és ésszerű valakit vaskalodába zárni. Telekes Péter alakításában a raszta srác, aki lazára szívta magát, a békebringázás jófej mintaképe lesz végül az, aki az utolsó stációra löki a lányt a passión.

A kísértetház meseszerűségét és parabola-jellegét növeli, hogy éppen Angelika személyisége marad mindvégig konstans. Szorcsik Kriszta játékában a lány mindvégig bosszantóan együgyű és ártatlan teremtés, passzív kiszolgáltatottságában éppolyan szoborszerűvé és embertelenné válik, mint megkínzói. A végkifejlet során pedig már ő is csak viszonyítási pont lesz apja filozófiai értekezéséhez. Ami eddig Dosztojevszkij-szerű pszichológia és emberkísérlet volt, az most bulgakovi mítosszá és filozófiává emelkedik: Blaskó Péter játékában Wolandot vélhetjük felfedezni, közönyösen egykedvű kommentárjaival, szenvedélytelen igazságosztásával. Ő az erő, amely rosszra tör, és mindig jót művel, akkor is, mikor a tejfehér üvegfalra fröccsen a lakók vére.

Anger Zsolt rendezése nem csak azért lesz – várhatóan hosszú ideig – népszerű előadás, mert eleve populáris alapanyagot választott, és nem is csak azért, mert a dogmafilmes előzményekkel már mint egy felépített licensszel dolgozhat – amellyel különben nyilván meg is kellett küzdenie. Még csak nem is azért, mert Lars von Trier műve eleve színházi-dramaturgiai munka, és mert a színházi adaptáció filmes svunggal és hatásmechanizmussal él. A produkció valódi ereje mindezeken túl abban áll, hogy az előadásban éppolyan amatőr (és mivel jól használja: profi) lelkesedést fedezünk fel, mint szereplőjének, Tamásnak dokumentumfilmes próbálkozásaiban. Azt a kocsmaasztali, konferenciás-felszólalásos, diákgyűléses, publicisztikás, civilmozgalmas beszélgetésekben ezerszer kimondott igényt fogalmazza meg, hogy: csináljunk már valamit. Legyünk a sok énből: mi. Illusztráció a történeted, mondja halála előtt a félelemtől öklendező Tamás a lánynak, és éppígy lesz ő maga is többszörösen tükröződő illusztrációvá. Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed.

Az én, a te, az ő, a sok kis szánalmas alanyból nem lesz mi, csak valamilyen egyes szám negyedik személy. Leszünk, volnánk, lehetünk, voltunk, vagyunk, azzá pusztítunk, pusztulunk. A Bárka előadásának záróképe pedig nem könyörtelenebb, mint az Úristen volna, ha Lótot is elpusztítaná, Sodoma többi lakójával együtt.

 

 

Lars von Trier: Dogville Bárka Színház

 

Díszlet: Sebő Rózsa

Jelmez: Fekete Kata

Fény: Bányai Tamás

Koreográfus: Fóti Zsófia

Rendező: Anger Zsolt

Szereplők: Blaskó Péter, Dévai Balázs, Fóti Zsófia, Gados Béla, Ilyés Róbert, Kálid Artúr, Kardos Róbert, Kovács Ádám, Margitai Ágnes, Mucsi Zoltán, Parti Nóra, Réti Adrienn, Spolarics Andrea, Szabó Gábor, Szorcsik Krisztina, Telekes Péter, Varga Anikó, Varjú Olga

 

 

További kritikák az előadásról:

Sz. Deme László: Kutyák közössége
http://szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=35287:kutyak-koezoessege&catid=32:2009-julius&Itemid=7

Koltai Tamás: Itt vannak a kutyák
http://www.es.hu/?view=doc%3B23106

Ugrai István: Örökre a szívembe zártalak
http://www.szinhazajanlo.hu/eloadaslap_kval.php?szindarabID=1306

 

Blogbejegyzések az előadásról

 

Apertura magazin
http://magazin.apertura.hu/uncategorized/351dogville/351

Színház.blog
http://szinhaz.blog.hu/2009/10/25/dogville_barka_szinhaz#comments

 

Fórum az előadásról
Szinhaz.hu
http://szinhaz.hu/index.php?option=com_simplestforum&view=postlist&topicid=13674&Itemid=51

 

 

 

 

 

 

 

09. 10. 27. | Nyomtatás |