Amint Lent - úgy Fent (és középen)

Berlioz: Faust elkárhozása - Szegedi Nemzeti Színház

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Faust alakja (és története) az elmúlt kétszáz év során az európai kultúrkör egyik legismertebb motívuma lett, kollektív képpé vált, ami át- és átszövi az emberi alkotások hosszú sorát. Irodalom, film, színház, opera, tánc, képzőművészeti alkotások, animációk, tudományos diskurzusok mutatják be, használják föl és alakítják át mindazt, amit Faust alakjából (és történetéből) fontosnak vélnek. Nehéz dolga van annak, aki mindenáron szeretné elkerülni Faustot vagy Margitot, esetleg Mefisztót vagy a történet valamely részletét. Faust két évszázados sikere gazdagságából fakad: egyszerre rejtélyes és ismerős, bonyolult és egyszerű. Mélységesen emberi. Szinte kimeríthetetlen tárháza az emberről és az emberrel kapcsolatos kérdéseknek.

Demcsák Katalin

 

Berlioz Faust elkárhozása című darabja, ez a „drámai legenda" vagy „koncertopera" a címszereplő belső világára helyezi a hangsúlyt, miközben ugyanezt teszi a történet összes fontosabb szereplőjével, Mefistophelésszel és Marguerite-tel is. Nem cselekvéseket, drámai szituációkat mutat be, hanem belső állapotokat, érzéseket, törekvéseket, a vágyódást, a szerelmet, a vonzást és taszítást. Berlioz művében az emberi bensőben zajló dráma áll a középpontban, a szellem és a lélek az igazi főszereplő, és valószínűleg ez az oka, hogy a maga korában ez az internalizált forma nem aratott sikert. Berlioz korának színházi eszközei, eljárásmódjai nem voltak képesek megszólaltatni, színházi alkotássá tenni a darabot, amely ellenáll az európai színházi hagyomány dramaturgiai törvényeinek, a lineáris történetmesélést képekkel aláfestő formának. A huszadik század színházi kísérletei nyomán kialakult új (kő)színházi nyelv azonban képes megszólaltatni ezt a művet. A darab a mai színházi nyelvre íródott.

 

 

Fotó: Révész Róbert

 

A szegedi előadás - egyúttal magyarországi ősbemutató - rendezője, Juronics Tamás saját eddigi törekvéseit folytatva totális színházi élményt kívánt nyújtani. Ennek ezúttal a térhasználat és a díszletek teremtette látvány jelenti az alapját, amelynek fontos eleme a színek, a fények és a formák használata. Az előadás komplexitását erősíti, hogy a zene, az ének, a tánc azonos hangsúllyal vesz részt az előadás megteremtésében, és igen gazdag kapcsolathálót alakít ki az egymástól függetlenül megjelenő figurák és ária-monológok között. Az egymástól szinte független töredékek összefűzését a kórus szerepének megerősítésével, és a tánckar és a kórus között létesített viszonyrendszerrel is segíti a rendező. A kórus tagjai együtt és olykor külön-külön is aktív, cselekvő részesei a szereplők belső életének. Ellenpontot képeznek, viszonyba kerülnek, szolgálnak, megteremtik azt az emberi (és ördögi) életvilágot, amelyben értelmet nyer Faust vívódása. Egyetlen elem erőtlen csupán az előadásban: a színészi játék szerepét mintha figyelmen kívül hagyták volna az alkotók. Ez a két szereposztásban játszott előadás mindkét változatát látva válik egyértelművé. A színészi alakításoknak köszönhetően két különböző történet tanúi lehetnek a nézők. Az is elképzelhető azonban, hogy Juronics Tamás rendezőként tudatosan játszik az énekesek egyéniségéből és tudásából fakadó különbségekkel. Egyszerűen hagyja, hogy csakis azokkal az eszközökkel éljenek, amelyeknek már birtokában vannak.

A két előadás egyetlen Faustját László Boldizsár énekli és alakítja. Az énekes hangja kiváló, ám maga az alak zavarba ejtő. Ki is itt Faust? Hatalmas tudós? Rendkívüli elme, akit már nem elégít ki a titkok tudása? Nem, Faust itt egészen más. Az előadás elején a függönyök kijelölte nyílásban egy vörös, guruló fotelben ül, és rendkívüli módon szenved. Ő maga a szorongás, minden mozdulata az agorafóbiában szenvedők tünetegyüttesét idézi, szánalmat ébresztő kisember. László Boldizsár Faustja rendkívüli módon retteg, és ezt a rettegést az emberek tömegével való találkozása még inkább felerősíti. Faust menekül, egyre izgatottabban, Fausttal azt tesz a tömeg, amit akar. Aztán ez a rettegés egyszerű meglepettséggé és zavarrá szelídül. Faust mozdulatai, tekintete arra utal, hogy minden pillanata idegen önnön maga számára, és még a szerelem sem segít ezen az alapállapoton.

Ebben az előadásban a Faust és Mefisztopheles közötti kapcsolat szorosabb, mint várnánk. Ezt sugallja a jelmezek színe és a szereplők attribútumai - a nyakukba kötött piros kendő és a hajukban lévő ősz tincs. A Réti Attila által megformált alak igazán ördögi, az énekes jó érzékkel ábrázolja a mindenkit irányítani képes, álnok ördögöt. Sejtelmes, szúrós tekintete, határozott, feszes mozdulatai uralnak mindenkit. Ő irányítja az eseményeket, a kórust, a táncos ördögöket, és ezt egyetlen pillanatig sem titkolja. Mindeközben Faust helyére áhítozik: meg akarja szerezni mindenét, legyen az fotel, nő, kabát - hatalom, szerelem, személyiség. A két alak közötti éles kontraszt ezt az igyekezetet lefokozza. Vajon miért akar ez a minden hájjal megkent, mindent irányítani képes, magabiztos, csábító ördög szorongóvá és paranoiássá válni? Mire jó ez a nyilvánvaló igyekezet?

 

 

Fotó: Révész Róbert

 

Kelemen Zoltán alakításában Mefisztopheles visszafogottabb, távolságtartóbb, már-már szelíd „mindenható". Nem árulja el érzéseit, nem vágyakozik, egyszerűen csak ott van, mintha mindent előre látna, már minden az övé lenne, és mintha ez az egész színjáték csak arra volna jó, hogy megtudjuk: minden eleve elrendeltetett. A lenyűgöző énektudású Kelemen egyszerű alakítását erősíti a bábjelenet, a táncosok mozgatta életnagyságú fehér bábok közötti viszony alakulása is. Minden előre tudható, a játszmát rég lejátszották már, mindaz, ami történik kívül és belül, ismétlődés csupán, ki tudja, hányadszor. Amint Lent, úgy Fent, amint kint, úgy bent, bábok vagyunk csupán, akiket ide-oda rángatnak a pokoli kezek. Ezt az értelmezést erősíti a térelemek és díszletek ritmusa, pulzálása, tánca is.

A Kentaur tervezte - szinte önálló életet élő - díszlet teremti meg az előadás komplexitását és a belső magántörténetek összefüggésrendszerét. Az üres színpad, a függönnyel kihasított térsávok, a különféle sebességgel vertikálisan és horizontálisan mozgó térelemek és forgószínpad, a lépcsők és bútorok, a drapériák és a különféle módon és színben megvilágított nyílások, szereplői rangra emelt tárgyak, plasztikus felületek, vetített kép együtt teremtik meg az a világot, ahol Faust és Marguerite Mefistopheles titokzatos (vagy nagyon is látható) erejének köszönhetően él. Az üres színpadot felváltó hatalmas térelemek Faust szobájának belsejét mutatva kezdik el az átváltozások sorát. Az egész szoba kimozdul helyéből, és függőleges helyzetbe emelkedve láttatja felülről a szobát, Faust ágyát, és a belőle előbújó ördögöt. Felülről látunk mindent, aztán újra oldalról, majd hátulról, aztán újra felülről. Mintha a néző maga volna képes nézőpontot váltani, keresztül-kasul nézni, és nem is sejtett részleteket megpillantani, belelátni a dolgok menetébe. A díszlet mozgásának köszönhetően hol a pokol, hol a földi élet, hol az égi tisztaság szemlélője. A három világ közvetlenül kapcsolódik egymáshoz, az átmenet könnyű, egyetlen lépcsősor csupán az út, amin Faust lefelé, Marguerite felfelé közlekedik. Marguerite jeleníti meg az előadásban az égi minőséget. Érsek Dóra alakításában Faust szerelmese ártatlan, szinte gyermeki szépség, légies, elbűvölő. Mintha csak elszenvedné az eseményeket. Tóth Judit érzékibb, érettebb női alakot formál, aki szeret és szenved, vívódik döntése fölött.

Az előadás egyik főszereplője a Szegedi Nemzeti Színház kórusa. Mind hangban, mind hatásban, mind karakterformálásban nagyszerű teljesítmény nyújtanak. Arctalan és mégis sokszínű tömegként vagy a tér különböző pontjain felbukkanó árnyakként, a magasban megjelenő angyali kórusként tevékeny részesei az individuális drámáknak. A kocsmai jelenet férfikórusa rendkívüli erővel és gazdagsággal ábrázolja az alsó világot. A Brandert alakító énekesek, Altorjay Tamás és Gábor Géza egyenrangú partnereiként jelenítik meg az alsóbb világ sokszínűségét a színpadon. A jókedvű társaság tömege és a történetmesélő Brander elkülönülő alakja képben és hangban igazán remek csemege. Szellemes, erővel teli, gazdag.

Talán ez a jelző - a gazdag - képes leírni a legérzékletesebben az előadás egészét. Számos apró kép, mozdulat, szereplők között létesített térbeli viszony, irányok, feszültséget alkotják az előadás szövetét. Ebben a gazdagságban ki-ki kedvére válogathat. Ha akar, elámul a díszletek jövés-menésén. Ha akar, apró, szimbolikus értelmű képeket dédelgethet, mint amilyen a hosszú fehér függönyt ölelő Marguerite képe és a letépett függöny zuhanása. Vagy, ha úgy tetszik neki, a Brandert alakító Gábor Géza mozdulatait idézheti fel. Vagy szabadon járhat-kelhet gondolatban a különböző - hangban, színben, mozdulatban, látványban - felkínált világok között.

 

 

 

Berlioz: Faust elkárhozása

 

Díszlet, jelmez: Kentaur

Fény: Stadler Ferenc

Karigazgató: Kovács Kornélia

Vezényel: Gyüdi Sándor, Kardos Gábor

Rendező: Juronics Tamás

Szereplők: László Boldizsár, Érsek Dóra/Tóth Judit, Réti Attila/Kelemen Zoltán, Altorjay Tamás/Gábor Géza, Somogyvári Tímea Zita

Közreműködők: Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara és Tánckara

09. 11. 3. | Nyomtatás |