Helyi színek

Over het IJ Festival, Amszterdam

2009. július 2-12.

Hollandiában a helyszínspecifikus színház irányzata mintegy negyven évvel ezelőtt vetette meg lábát, s célja akkor az volt, hogy a színházi előadásokat kiragadja elit közegükből, és a kevésbé tehetős közönség számára is elérhetővé tegye a produkciókat. Mára a cél már kevésbé idealisztikus, s az irányzatot inkább az az alkotói szándék jellemzi, hogy a kőszínház korlátaihoz való alkalmazkodás helyett a rendezők maguk választhassák meg az előadás „közegét”, színházzá varázsoljanak bármilyen helyet.
Nánay Fanni
A lényeg a rendkívüli helyszín, a produkció és a közönség közötti párbeszédben rejlik, ugyanakkor a közönség és az előadók között egyfajta cinkosság alakul ki, hiszen osztoznak a nem-színházi helyszínen való alkotás élményében. Bár Hollandiában a helyszínspecifikus törekvések erősen meghatározzák a színházi szcénát, mégis ritkán fordul elő, hogy egy társulat kizárólag helyszínen alkosson, gyakoribb eset, hogy az alkotók egyaránt dolgoznak kőszínházakban és rendhagyó helyszíneken, így az egyik műfajban szerzett tapasztalatokat beépítik a másik területen születő műveikbe.

Hollandiában számos fesztivált szentelnek a helyszínspecifikus művészetnek, ilyen többek között a Terschelling szigetén rendezett Oerol Festival vagy az amsterdami Over het IJ Festival. A rendezvények programjának gerincét az adott helyszíneken és helyszínekre készülő előadások alkotják, ugyanakkor mindkét esemény szervezői fontosnak érzik, hogy az ismert rendezők meghívásán túl fiatal alkotókat is a helyszínspecifikus alkotásra ösztönözzenek.

Az Over het IJ fesztiválra – ahogy nevéből is következik – az Amszterdamot átszelő IJ folyó mentén, a város északi részen található ipari negyedben, az NDSM rakparton kerül sor minden évben. A rakparton álló egykori hajóépítő csarnokokat a holland főváros önkormányzata eredeti állapotukban kívánta megőrizni, s azokat kulturális célú rendezvényeknek engedte át. A helyszínspecifikus fesztiválon kívül rendeznek itt kiállításokat, alternatív tánc- és zenei fesztiválokat. A rakparton hatalmas fémszerkezetek és betonépületek, állványok és gépezetek sorakoznak, egyaránt található itt konténer-lakótelep és – némiképp távolabb – parkos, kertesházas lakónegyed. A változatos környék számtalan lehetőséget nyújt a helyszínspecifikus színház alkotóinak.

A helyszínspecifikus előadások egyrészt születhetnek többé-kevésbé zárt térben, ahol a produkciót csak annak közönsége látja, másrészt viszont sor kerülhet rájuk nyitott köztereken, s ilyenkor a járókelők szintén az előadás szereplőivé válnak – a nézők számára. Ugyanakkor a produkció a járókelők számára is látványosságot jelent – amelynek nem csupán az előadók, hanem a (rendszerint a hétköznapitól eltérően viselkedő) „közönség” is részét alkotja.

Ez utóbbi jelenségre szolgált példával az Over het IJ fesztiválon Elien van den Hoek rendező és Kim Arntzen díszlet-jelmeztervező Keerpunt (Fordulópont) című produkciója, amely kifejezetten a fesztivál számára és kifejezetten az amszterdami főpályaudvarra készült. A szereplők elvegyülnek a vonatokhoz siető utasok között, a nézők viszont fülhallgatóval a fejükön, csoportba verődve, időnként a földre leülve követik az eseményeket – így a járókelők ugyanúgy megbámulnak minket, mint ahogy mi figyeljük őket (is).

Bár az előadás nyitott, nyilvános, „védetlen” helyszínen zajlik, mégis rendkívül bensőséges, intim marad, amelynek legfőbb oka a fülhallgatón keresztül hallott zenei aláfestés és személyes vallomások, amelyek egyrészt éles kontrasztban állnak a pályaudvar zsivajával és forgatagával, másrészt viszont környezetbe „ágyazott” színielőadássá változtatják azt. Méghozzá úgy, hogy mindenki a saját, személyes előadását látja meg a forgatagban.

A peronok mentén két vasutasegyenruhába öltözött nő vezet minket végig. Egész idő alatt némák maradnak, nem irányítják figyelmünket és tekintetünket, csupán az utat mutatják. A forgatagban felbukkanó szereplőket, jeleneteket magunknak kell észrevennünk és valamiféle egészbe rendeznünk azokat. A történet rendkívül egyszerű, és csak lassan bontakozik ki: a sínek fölé magasodó szolgálati bódéban egy nő lakik, akit az alkotók „őrangyalnak” neveznek. Fentről figyeli az állomás nyüzsgését, s időnként „alkalmazottai” segítségével bele is avatkozik a történésekbe. Vasutas egyenruhába öltözött segítői libasorban, villámgyors léptekkel surrannak végig a peronon, észrevétlenül útba igazítják az eltévedt utasokat, hatalmas, ’fragile’ feliratú fadobozba csomagolják a szerelme által elhagyott lányt.

A peronokon és aluljárókban valójában pár jelenet ismétlődik újra és újra: egy idősebb úr hatalmas bőröndöt húz maga után rendkívül lassan, amiből egyszercsak előmászik egy kisfiú. Egy szerelmespár vitatkozik, majd a férfi elutazik. Egy lány virágcsokorral a kezében rohan egyik információs táblától a másikig, kétségbeesetten próbál eligazodni a menetrendeken. Egy másik lány gubbasztva ül a földön, ezért egy takarító felnyalábolja, és beteszi egy szemetes konténerbe. Egy harmadik lány pedig belecsimpaszkodik a járókelők nyakába, felmászik a hátukra (természetesen csak a „beépített” résztvevőkre akaszkodik rá, de ez a „véletlenszerűen” nézőkké vált arrajárók számára korántsem egyértelmű). A szereplők öltözete teljes mértékben hétköznapi, csupán viselkedésükkel ütnek el a tömegtől – valamint azáltal, hogy mintegy 30 fülhallgatós ember nézi őket.

Az abszurd, néma jelenetek nem nélkülözik a humort sem, ugyanakkor erős vizualitás jellemzi őket. Az alkotók mindvégig játszanak az idővel, a szereplők mozgását „előre- és visszatekerik”. Bár a produkció rendkívül mozgalmas, mégis mintha megállt volna az idő, vagy megakadt volna egy felvétel. Az alkotók szerint az idő ilyen „kiakadásakor” találja szembe magát az ember az emlékeivel, a démonaival.

Elien van den Hoekot egy holland kritikus „tudatosan naiv” művésznek nevezi, mivel alkotásaiban nem törekszik arra, hogy a világot társadalmi, gazdasági vagy politikai interpretációk mentén határozza meg, hanem az esztétikumra és a szépségre helyezi a hangsúlyt, előadásainak alapját a képzelet és a világhoz való „tudatosan naiv” hozzáállás alkotja. A Keerpunktban nem is a „nagy igazságok” felfedése és kimondása, hanem – mint a helyszínspecifikus előadások esetében gyakran – a leghétköznapibb realitás és a művészi fikció összeütközése eredményezi a katarzist. Ahogy az előadás végén a nézők az egyik vágány mentén elhagyják a pályaudvart, a síneken túl, a másik peronon ott állnak a szereplők, akiket mindvégig „szituációban”, az utasok között elvegyülve kellett megkeresnünk, észrevennünk, a zárójelenetben viszont felsorakoznak (de nem hajolnak meg), ezzel is hangsúlyozva a pályaudvar valósága és az abba beágyazódó színházi előadás közötti kontrasztot, ugyanakkor a kettő szerves egységét.

Alexandra Broeder – Elien van den Hoekhoz hasonlóan – kőszínházban kezdte pályáját, majd 2007-ben készítette el Wasteland című helyszínspecifikus előadását az Oerol fesztiválon, amelyet 2008-ban követett az Almere-ben és az Over het IJ fesztiválon bemutatott Candyland. A rendezőnő mindkét esetben gyerekszereplőkkel dolgozott.

Broeder helyszínspecifikus produkciói – korábbi, kőszínházi előadásaihoz hasonlóan – furcsa, szinte irreális világban játszódnak, a szomorúság, a belenyugvás, a melankólia, a múlandóság érzése hatja át azokat. Ugyanakkor az irrealitás érzete egyáltalán nem mond ellent annak, hogy az előadásokban az élet valósága és a színházi valóság elválaszthatatlanul összefonódjon.

Broeder számára – saját bevallása szerint – gyerekekkel dolgozni a lehető legtermészetesebb dolog, mivel ő maga folyamatos vágyódással tekint vissza gyermekkorára. Nem tagadja, hogy színházával valamiféleképpen az idő (a gyermekkor idejének) megőrzésére törekszik. Előadásait erőteljesen meghatározza a felnőtt élettől való félelem, amit azonban oly módon jelenít meg, hogy gyerekszereplői hihetetlenül éretten viselkednek vagy a gyerek és felnőtt szerepek között „ugrálnak”, s így tükröt tartanak a felnőttek elé. Broeder szerint a lapos, „felnőttes” témák (félelem a haláltól, szomorúság az elveszett múlt felett) extra töltettel telítődnek, ugyanakkor elidegenítőleg hatnak, amikor gyerekek interpretációjában találkozunk azokkal.

A Candyland – ahogy a címe is sugallja – a Wasteland folytatása, továbbgondolása. Mindkét előadás a felnőtt társadalmon kívül élő gyerekek toposzához nyúl vissza: Broeder korábbi előadásában a „közönség” egy terschellingi helyi buszra szállt fel, amit a gyerekek „eltérítettek”, az erdőbe irányítottak, s ott suttogó utasításokat adva vezették a nézőket a fák között. Utunk végén, a buszra visszaszállva, egy felhívás fogadott a sofőrfülke oldalára ragasztva, amely egy kirándulás során eltűnt gyerekcsoport keresésére szólított fel. Az előadást látva (pontosabban végigélve azt) mégsem elveszett gyerekekre asszociáltunk a tacepaón olvasható ’Lost’ felirat láttán, hanem sokkal inkább az elvesztett gyerekkorra, a felnőtté válásra.

A Candyland eredetileg az almere-i színház felkérésére készült (annak egy éves fennállásának alkalmából – az intézmény egyébként a holland helyszínspecifikus színház talán legismertebb és legrégebben működő társulata, a Dogtroup performance-ával nyitotta meg kapuit 2007-ben). Akárcsak a Wastelandben, Broeder ez utóbbi előadásában is helyi gyerekekkel dolgozott együtt, majd amikor a produkciót az Over het IJ fesztiválon is bemutatta, ott amszterdami gyerekek részvételével ültette át az előadást a NDSM rakpart hatalmas, elhagyatott ipari területére.

A Wastelandben a gyerekek csupán kis betekintést engednek a „birodalmukba”, végigvezetnek minket az ösvényeiken, de nem mutatják meg az „otthonukat” – a Candylandben viszont „megvendégelnek” minket. Míg az első előadásban „eltérítenek” egy buszt azért, hogy a birodalmukba vezessenek, addig az utóbbi produkció esetében már a jármű ajtajában fogadnak minket. A busszal az IJ folyó partján elterülő dűnés-bokros területre érkezünk, amelynek a közepén egy légturbina magasodik. Ahogy a Wastelandben az erdő sűrűje és sötétje, a lombsusogás és a madarak csicsergése rendkívül szuggesztív hátteret nyújtott az előadáshoz, ugyanúgy a szél hangja, a folyón elhaladó hajók képe és dudálása, a légturbina egyenletes surrogása elválaszthatatlanul a Candyland részét alkotja. A természetes „háttér” mindkét esetben igencsak komor hangulatot kölcsönöz az előadásoknak, amelyet azonban a gyerekek (komolyságukon is átütő) humora ellenpontoz.

A Wastelandben az erdő fái között bukkantak elő váratlanul és tűntek el észrevétlenül a szereplő gyerekek. Az amszterdami folyóparti helyszínen viszont azt gondolnánk, hogy teljesen belátjuk a tágas teret – ám ez nem így van: a kisebb dűnék, kupacok mögül egymás után tűnnek elő a gyerekek, és némán figyelik, ahogy a nézők közelednek feléjük. Négy csoportra osztanak minket, s az egyes csapatok 2-3 gyereket követve elindulnak a dűnék között, hogy eljussanak az egy-egy mélyedésben rejtőző „szalonokba”. A szedett-vedett bútorokkal berendezett „helyiségek” egyszerre idéznek babaszobát és „felnőtt” nappalit. A gyerekek teával és aprósüteménnyel „kínálnak” minket – ám kínálásuk is utasításszerű, addig nem veszik le a szemüket egy-egy „vendégről”, amíg az ki nem itta a teáját, sőt néha finoman a szájuk felé tolják a csészét. Továbbindulunk, a következő dűne mögül menzaszerűen elrendezett asztalok bukkannak elő, a tányérokon egyszerű ketchupos tészta. A gyerekek valamiféle látszólagos rend szerint leültetnek minket az asztalokhoz, közénk ülnek, rendkívül komolyan, figyelmesen nézik, hogy megkóstoljuk-e az ételt, ismét finom, de határozott mozdulatokkal, szótlanul ösztönöznek minket az evésre. Végül egy újabb dűne mögé vezetik a nézőket, ahol egy karámszerűen elkerített területen gyerekágyak állnak. Befekszenek a számukra túlságosan kicsi ágyakba, és megígértetik velünk, hogy egyszer majd visszamegyünk értük (szinte ez az egyetlen mondat, ami elhangzik az előadás alatt). Az egyik gyerek visszavezet minket a buszhoz – s ahogy az előadás korábbi részében a rendező úgy „játszott” a tereppel, hogy az egyes helyszínek váratlanul bukkanjanak elő a dűnék mögül, ez esetben úgy vezet minket, hogy menet közben mindvégig rálássunk a kiságyakra, ahol a gyerekeket hagytuk.

A Candylandet Broeder „családi színháznak” nevezi, ám e szónak is sajátos értelmet ad: a nézőként érkező gyerekeket ugyanis a szereplő gyerekek „elragadják”, az előadás során egyre inkább a maguk oldalára állítják őket, olyannyira, hogy az előadás végén ők is befekszenek a kiságyakba, és ott maradnak a szereplőkkel, s csak a rendhagyó meghajláskor kerülnek elő ismét.

Míg a Keerpunkt a pályaudvar forgatagában, a járókelők között, a Candyland pedig „nyílt terepen” játszódott, addig a Compagnie Dakar Bestaansaarde (Léthelyzet) című előadását egy családi ház hátsó kertjéből nézheti a közönség. A három rendezés közül ez tekinthető a leginkább „színházinak”, hiszen van nézőtér, ám a „díszlet” egy valódi kertes ház hátsó traktusa: a kertben grillsütő, kiteregetett ruhák, cserepes virágok, az ablakon keresztül belátunk a nappaliba és a konyhába.

A nappali kanapéján egy fiatal nő ül és olvas. Az udvart körülvevő léckerítés felett átnyúlik egy kéz, matat, majd eltűnik. Nem sokkal később egy férfi sétál be halkan, komótosan a kert hátsó kapuján, körülnéz, érdeklődve megtapogatja a kertben található tárgyakat. A nő természetesen észreveszi őt és megijed, félni kezd, megpróbál védekezni. Ám kiderül, hogy a férfi nem betörő, egyáltalán nincsenek rossz szándékai – mégis behatoló. A helyzet a groteszk határát súrolja: az idegen naiv kíváncsisággal megy be a házba, és tapogat ott végig mindent, segíteni próbál a kétségbeesett nőnek (bár igyekezetében szinte romba dönti a lakást), arcán kíváncsiságon és némi értetlenkedésen kívül semmi sem tükröződik, mozdulatai nyugodtak, készségesek. Hamarosan felbukkan egy másik, hasonlóan viselkedő férfi. Nem derül ki, hogy ismeri-e az első „látogatót”, hiszen a két behatoló egymást is ugyanazzal a naiv kíváncsisággal vizsgálja, mint a nőt és a házat. Az idegenek egyre otthonosabban érzik magukat, egyikük teljes természetességgel használja a fürdőszobát, majd a nő fürdőköpenyében bukkan fel, másikuk elkezdi összeszedni a kiteregetett ruhákat. Újabb és újabb behatolók érkeznek, köztük nők, gyerekek, öregek (a rendező Guido Kleene a három főszereplőn kívül mindig helyi lakosokkal dolgozik az előadáson, őket kéri fel a később érkező behatolók szerepének eljátszására). A „látogatók” elárasztják a nő otthonát, ő pedig egyre hisztérikusabban reagál az eseményekre, végül pedig, amikor az idegenek váratlanul elhagyják a házat, kívülről bezárja az ajtót, és szintén távozik. Bár a behatolók semmit rosszat nem tettek neki, a ház többé már nem az ő otthona.

Az előadás – annak ellenére, hogy egy rémálomba illő jelenetet elevenít meg – rendkívül „naturális”, s nem csupán a helyszínválasztásnak és a színészek játékmódjának, hanem mindenekelőtt a csendek és hangok használatának köszönhetően. A szereplők gyakorlatilag meg sem szólalnak (a nő pár – csendes – kifakadását leszámítva), így felerősödik és jelentőségteljessé válik a behatolók cipőinek és a házigazda fapapucsának kopogása a lépcsőn, az ajtó nyitódásának és csukódásának kattanása, az edények csörömpölése, ahogy az egyik idegen a mosogatóban turkál. S nem utolsósorban a szél zúgása a kertben és a kerítésre akasztott bambusz szélcsengő kolompolása, ami valójában az előadás folyamatos, diszkrét, sejtelmes, sőt szinte baljós „zenei” aláfestését szolgáltatja.

A fenti három előadás csupán kiragadott produkciók az Over het IJ Festival gazdag programjából, egy-egy példa arra, hogyan használhatják fel, aknázhatják ki az alkotók a különböző helyszínekben rejlő lehetőségeket. A három produkcióban – valamint általában véve a helyszínspecifikus színházban – közös, hogy azok nem csupán díszletként használják az adott környezetet, hanem a választott hely egyszerre alkotja az előadás inspirációját és helyszínét. A Keerpunkt az elidegenedés és elmagányosodás témájáról beszél az amszterdami pályaudvar forgatagában, a Candylandben a természetes és épített környezet, vagyis a folyóparti dűnék és a szélturbina az előadás szomorkás, melankolikus hangulatát erősíti, a Bestaansaarde-ben pedig a saját otthonban megtapasztalt idegenség érzetét rendkívüli módon felerősíti az, hogy a produkció valóban egy családi házban játszódik.

 

09. 11. 3. | Nyomtatás |