Minden út Brechthez vezet?

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline - Nyíregyháza

A nyíregyházi Kasimir és Karoline című előadás idén számos fesztiválon vendégszerepel. Sikerrel játszották az előadást az egri stúdiószínházi fesztiválon, beválogatták a POSZT versenyprogramjába, és meghívást kapott az őszi Debreceni Alternatív Színházi Szemlére is.
Kelemen Orsolya

A kritikai elemzéseket, a személyes élményeket és a szakmai beszélgetéseken elhangzottakat egybevetve úgy tűnik, korántsem hibátlan, ugyanakkor rendkívül jelentős előadásról van szó.

Ödön von Horváth műve az októberi sörfesztiválon játszódik a nagy gazdasági világválság idején. Ha a darab bemutatásának apropója pusztán a jelenlegi gazdasági helyzet volna, a produkció ettől még nem lenne érdekes. Ezt a tényt szinte minden szakmai elemzés megemlíti. Az észrevétel teljesen jogos, de már-már olyan közhelypanel, mint azok az unásig ismert tételmondatok, melyeket az előadásban a verekedéses jelenetben kiáltanak égbe a szereplők ügyvédekről, rendőrökről, cigányokról, liberálisokról. A válság - a fogalom használatának gyakoriságát tekintve - lassan kezdi lekörözni az időjárást.

Az előadás szövege számos vendégszöveg betoldásának köszönhetően alaposan eltér Horváth szövegétől. A szövegváltozat jellegzetességei, az obszcén kiszólások a legtöbb elemző szerint az előadás szerves részeivé váltak, egyedül a Nyíregyházi Napló munkatársa tekinti öncélúan zavarónak az előadásban elhangzó trágár kifejezések mennyiségét, és ugyanez a szerző a korhatár-jelzés kitételét is javasolná az alkotóknak. A díszletről hasonlóképp gondolkodnak az elemzők: a tribün szerencsés választás, mert összemossa a társadalmi különbségeket, a szereplők egyszersmind az arctalan tömeghez tartoznak, részvételük a zenei vagy sportesemény elengedhetetlen része; és a lelátó velünk szemben van, tehát egyfajta tükörként is funkcionál; de a térről cirkuszra, állatkertre is, egyik kritikus szerint pedig a vérre és gyászra is asszociálhatunk.

 

 

Forrás: poszt.com

 

A kritika elismerőleg ír Forgács Péter színészvezetéséről és a társulat munkájáról. A huszonnyolc szereplő fegyelmezetten, összeszokott csapatként dolgozik együtt, élvezettel kivitelezett munkát láthatunk - olvashatjuk az elemzésekben. A szerepformálások tekintetében azonban nem ily egységes a kritikai visszhang. Urbán Balázs a karakterek árnyaltságát hiányolja, és így fogalmaz: „Sok a forte, kevés az árnyalat, az egyes kitörések, összecsapások, fel-felforró monológok a színészi eszközök terén túlságosan is közel állnak egymáshoz." Koltai Tamás véleménye azonban egészen eltérő: „A híresen demaszkírozó szerző összes szereplőjéről - sokan vannak egyszerre a színpadon - nagy gonddal, fokozatosan mossák le a sminket belülről a színészek, öröm látni az egyéniségekből összeadódó együttes erejét, és érezni a termékeny feszültséget, amelyet a kiüresedést ábrázoló alkotó gondolat a szerepek alakítóiban generál."

És amennyire a színészi alakításokról alkotott vélemények nem egységesek, az előadásban nyilvánvaló didaxis is más-más módon érintette meg a kritikusokat. Urbán Balázs a verekedés jelenetét - vagyis azt a részt, amikor mindenki kiönti a lelkét, miközben az arcok fejgépek segítségével emelkednek ki a tömegből - az előadás problematikus pontjának tekinti. Különösen azért, mert „a korábbi direkt megoldások miatt semmilyen kontraszthatás nem érvényesülhet; nincs mitől elemelkedni, nincs mit ütköztetni, nincs mit átminősíteni." Másképp érvel, de hasonlóan látja Karádi Zsolt is: „A befogadást nehezíti az eredeti történetre rámintázódó, mai keserveinket, hazugságainkat, szorongásainkat, mindennapi rettegéseinket és csalódásainkat egyszerre kimondani akaró teljességigény: az erőteljes aktualizálás (...) olykor az előadás tehertételének látszik." Koltai Tamás viszont lelkesen üdvözli az aktualizálásnak ezt a módját, kortárs közéleti színházként tekint az előadásra. „A legjobb mai magyar drámaírók - Euripidész, Gorkij, Brecht, Jerofejev, Edward Bond és nagyritkán Shakespeare - mellé Nyíregyházán Ödön von Horváth is felcsatlakozik. Biztatnám őket a jövőre nézve. Legyenek még bátrabbak, írják meg még mélyrehatóbban a valóságot (és a válságot), nincs mit veszíteniük."

 

 

Vita az előadásról a POSZT-on - Forrás: poszt.com

 

A POSZT-on kétszer ment le az előadás, a zsűri és a szakmai beszélgetők a másodikat nézték. Akik már látták a Kasimir és Karolinét Nyíregyházán vagy Egerben, egyöntetűen azt jelezték, hogy az előadás érettebb, feszesebb lett az elmúlt hónapok során. A szakmai beszélgetést - a korábbi napokhoz hasonlóan - ismét Szűcs Katalin kezdte, aki kiemelte, hogy tetszetős, szép előadásról van szó, melynek során a társulat fegyelmezett és pontos csapatként dolgozik, ugyanakkor részletesen kifejtette az előadással kapcsolatos hiányérzetét is. Szűcs Katalin - hasonlóan Urbán Balázshoz -, kissé egysíkúnak érezte az előadás koncepcióját. Szerinte Ödön von Horváth sokkal mélyebb történelmi összefüggésekre, problémákra is rávilágít, amivel az előadás adós marad. Kárpáti Péter ugyancsak hiányérzetről beszélt, de ő egész más okokat lát a hiány forrásának. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a dráma operett-paródiaként is olvasható, és e műfaj dramaturgiájában a zenének meghatározó szerepe van. Kárpáti véleménye szerint a zene nem elég figyelmes, nem elég érzékeny, az előadás zenei szövete nem teremt egységes világot, csupán betétként funkcionál, nem válik az előadás zenei dramaturgiájának részévé. A szakmai beszélgetések során Seress Zoltán sajátos szerepet jelölt ki magának, kissé önironikus attitűdjét humoros szentenciákkal, vicces fordulatokkal igyekszik megerősíteni, ahogy ez alkalommal is tette. Ő leginkább abban érzett hiányt, hogy a háttérbe húzódó szereplők gyakran jelenlétükkel is a háttérbe húzódtak, úgy, mintha nem is lennének a színpadon. És utalt Brechtre is, igaz, nem a kortársi politikai színház, hanem az előbbiek során problematikusnak tekintett jelenet elidegenítő jellegével kapcsolatban.

Végül a rendező is hozzászólt a beszélgetéshez, és elmondta, hogy a darabbal kapcsolatban elsősorban a mottó foglalkoztatta, miszerint 'örökké él a szerelem'. Kasimir és Karoline, illetve a többi szereplő viszonyainak elemzése olvasható a kritikákban, a szakmai beszélgetésen azonban nem került elő, nyilvánvalóan az idő rövidsége miatt. Az előadás a végletesen lecsúszott karaktereknek köszönhetően és a didaxis révén nagyot tud ütni, bár számomra még nagyobbat ütött volna, ha a magunkkal történő szembesítés, a szituációkból és dalbetétekből és a verekedési jelenetből adódó keserűség iróniával oldódik. Nekem nem hiányzott Brecht.

 


09. 06. 7. | Nyomtatás |