Ellenfény Offline - Archívum - 2009 - 2009/7. - Pontfény - Trill Zsolt - Erről Szól A Színház Is

Erről szól a színház is

Beszélgetés Trill Zsolttal

Trill Zsolt a beregszászi társulat alapító tagja volt. Útja azóta is összekapcsolódik a társulatot vezető Vidnyánszky Attila útjával. Őt követve szerződött Debrecenbe, ahol már több fontos szerepet is eljátszott. Két utóbbi előadásában (Oblom-off; Fodrásznő) kiemelkedő teljesítményt nyújt. Az előbbi a POSZT versenyprogramjában is szerepelt, megkapta a közönség díját, valamint Trill Zsolt elnyert a színészzsűri díját a legjobb férfialakításért. A színésszel Sándor L. István beszégetett.

Sándor L. István

 

- Sosem gondoltam volna, hogy Oblomovot fogsz játszani. Azt hittem, hogy ez nem a te szereped, nem a te alkatod.

- Amikor elolvastam a regényt - először ezzel találkoztam -, nekem nem jutott eszembe ilyesmi. Mert rögtön úgy éreztem, hogy nem az az érdekes, hogy mekkora súlyfelesleggel fekszik Oblomov az ágyban, vagy hogy egy elhízott, kövér ember hogyan létezhet a környezetében, hanem az, hogy mekkora nagy lelke van ennek a pacáknak. Hogy egy nagyon nagy testű embernek is lehet olyan lelke, hogy akármikor fel tud vele szállni. Mondtam egy-két ismerősömnek, hogy Oblomovot fogom játszani, ők is azonnal ezt vágták rá, hogy de hát az egy idősebb, kövér ember. De számít ez? Nagyon nehéz a sztereotípiák ellen harcolni, de meg kell próbálni. Ezt egy fontos kihívásnak érzem. Ezért nem görcsöltem rá arra, hogy nekem kövérebbnek és öregebbnek kéne lennem ebben a szerepben, mint amilyen vagyok.

- Az is meglepett, hogy te egy hihetetlen virgonc figurát formáltál Oblomov figurájából.

- Hát ez nem úgy van, hogy én ezt akartam belőle ezt csinálni... Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatom, hogy alapvetően kétfajta rendezővel találkoztam. Van olyan rendező, aki úgy dolgozik, hogy nagyon kíváncsi rád. Például Viktor Rizsakov ilyen, a színész testét, gondolatait, érzelmeit, emócióit akarja kibontani, hogy az előhívott érzelmi emlékei szólaljanak meg az előadásban (amiről Sztanyiszlavszkij is ír). Viszont van olyan rendező, mint például az Oblom-offot készítő Andrzej Bubien, aki nagyon tudja, hogy mit akar, és ezt akarja viszontlátni a színpadon. Persze belemehettem volna konfliktusokba, hogy én másképp akarom, de ennek semmi értelme nem lett volna. Már azért sem, mert amit ő ajánlott nekem, az hozzám is igen közel állt. Persze eleinte én sem értettem, hogy miért kell ennek az Oblomovnak ilyen hihetetlen hévvel élnie ebben a szobányi térben. De aztán elfogadtam, mert azt mondta, hogy ez egy hiperaktív pacák. Annak ellenére, hogy bent él a szobájában, azért ő még a saját életét éli. Az érzelmei ugyanis hihetetlenül egészségesek. Inkább a környezettel van baj, ami körülveszi őt.

 

Oblomov: Trill Zsolt - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

 

- Végül is azért volt természetes, hogy te játszod Oblomovot, mert egy olyan figurát alakítasz, akit nagyon magától értetődően tudsz megjeleníteni. Végeredményben egy kamaszt látunk, aki végtelenül el van képedve attól, hogy a világon semmi sem kerek. Éppen ezért túlzásokra kész gyerekként veti bele magát mindenbe, amivel találkozik.

- Igen, mert a gyerekeket is szétfeszíti az energia. Ők is teljes erőbedobással élnek a saját világukban. Miközben állandóan pörögnek, velünk, felnőttekkel ellentétben nagyon egészséges életet élnek. Mindenről nagyon sokat beszélgettünk Bubiennel, valahogy szép fokozatosan jöttek elő ezek a párhuzamok. Tehát nem az történt, hogy azonnal lerohant az elképzelésével. Közben azért egy csomó mindent megpróbáltam valahogy én is átcsempészni az előadásba abból, amit a regényből kiolvastam. Én is azt éreztem Oblomovról, hogy egy gyerek, aki nem akar felnőni, mert nincs semmi értelme felnőttként élni.

- Mindent nagyon pontosan értek ebből a figurából, csak egy dolgot nem: miért adja fel a nagy szerelmét. Miért nem hiszi el, hogy megtörténhet vele a szerelem?

- Ez nekem is egy rejtély. Azért jó, hogy játsszuk a darabot, mert akkor van időm gondolkodni rajta. Azt hiszem, hogy valójában meg akarja menteni önmagától a szerelmét, Olgát. Mert ő így tud igazi nagy szerelmet adni neki, meg saját magának is, ha nem mennek bele azokba a gyötrelmekbe, amelyek majd következnek, ha megvalósul a szerelmük. A szép dolgok tartanak egy-két napig vagy egy-két hétig, netán évig - nem tudom, kinél hogy szokott ez lenni -, aztán jönnek a félreértések, veszekedések. Ettől akarja a szerelmüket megkímélni. Valahogy így próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mi történik köztük, miközben a regényt olvastam. Persze akkor sem értettem, hogy mi az Istennek nem kapja el Oblomovot ez a szenvedély...

- Hogy mi az akadály?

- ...El kell kapni, meg kell fogni, ha mind a ketten akarják a szerelmet. De mégsem teszi meg Oblomov. Ebben bizonyára rengeteg minden benne van abból is, hogy hol jött a világra, kik a szülei. Hogy mi az a tradíció, amit hoz magával, hogy milyen az a világ, ami mögötte van. Oblomov a múltból hoz magával valami tisztaságot, valami mély emberit, amit a szülői házban megtapasztalt. Ezek szerintem normális dolgok, semmi extrém nincs abban, ahogy veselkedik, csak mi, mai emberek megpróbáljuk ezeket az emlékeket eltakarni, egy csomó hülyeséggel elfedni. Mert nem akarunk tudni arról, hogy mit hozunk magunkkal a múltból, és hogy ez hogyan befolyásolja a jelenünket meg a jövőnket. A hozott minták, viselkedési formák is jelenthetnek akadályt a másikhoz való közeledésben.

 

Trill Zsolt (Oblomov), Tóth László (Stolz), Szűcs Kata (Olga) - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

 

- Azt mondtad, hogy azért jó, hogy még játsszátok a darabot, mert akkor tovább tudsz gondolkodni azon, amit nem értesz belőle.

- Igen, mert kérdéseket tesz fel magának az ember. És hátha egy adott pillanatban a színpadon bevillan ezekre a kérdésekre valamilyen válasz. Ha ez egy érzelmi szintű válasz, nekem az is bőven elég. Ha a felmerülő kérdésekre születik valamilyen szintű válasz, akkor már megérte foglalkozni az anyaggal. Persze, lehet, hogy a néző ebből nem ért meg semmit, de nekem mégis nagyon fontosak ezek a kérdések és a felmerülő válaszlehetőségek. Például, hogy miért próbálja Oblomov megmenteni Stolzot? Ez nincs így kimondva a darabban, de mégiscsak erről van szó. Hiszen azok az emberek, akikkel Oblomov találkozik, valamilyen szinten mégis csak megváltoznak. És miért jönnek ide hozzá? Miért akarnak a többiek kapcsolatot teremteni vele? Végül is egy hétköznapi emberről van szó, aki nem fedez fel új bolygókat, nem találja meg a rák ellenszerét. Mégis valamitől izgalmas, érdekes ez a pacák. Nyilván attól, amilyen módon éli a saját pici életét. Valahogy ebben van valami különleges.

- Tényleg, mi vonzza Oblomovhoz a többieket?

- Talán épp az, hogy meg tudta magát őrizni gyereknek. De hát szerintem erről szól a színház is. Ha nem őrizzük meg a jó értelemben vett gyermeki mivoltunkat, akkor nem érdemes az egészet csinálni, nincs értelme. Még ha fárasztó, nehéz, gyötrelmes is a színház, ha az ember néha menekülne is innen, hagyná itt az egészet, akkor is mindig visszatér ide valamiért.

- Ez sikeres előadás Debrecenben?

- Nézd, ez egy hosszú út pici állomása. Mint ahogy az is egy kis pici állomás, hogy bemutattuk Viktor Rizsakov rendezésében a Fodrásznőt. Látom, hogyan nézik az emberek ezeket az előadásokat. Lehet, hogy nem értenek az egészből semmit, nem értik mindig a címszereplők viselkedését, de valahogy mégis csend van a nézőtéren. Figyelnek, hallgatnak, mosolyognak. És a végén hihetetlen boldogságban tapsolnak. Ez nekem már bőven elég.

- Csodálkozva figyelik a debreceni nézők ezeket az előadásokat, illetve ezeket a darabokat?

- Igen. Azért lássuk be, hogy mióta Vidnyánszky Attila itt van (előbb művészeti vezetőként, aztán igazgatóként), izgalmas, érdekes rendezők jönnek Debrecenbe. Őket azért meg kell szokni, az ő világukat valahogy el kell tudni fogadni. Ma reggel egy fiatal srác megállított, és azt mondta, hogy sok orosz darabot játszunk. Azt éreztem, hogy mennyi minden kavarog abban, amikor kimondja azt, hogy orosz. Van benne pozitív dolog is, de egy csomó negatívum is. Azért mégis csak itt ültek a nyakunkon 40 vagy 50 évig... Vagy tudom is én: itt vannak már évszázadok óta. De amikor az ember bejön a színházba, akkor ezeken az előadásokon keresztül megpróbálja valahogy ezeket rossz érzéseket, előítéleteket lebontani. Hátha születik benne egy kis tisztánlátás, ha Csehovot, Ugarovot vagy Medvegyevet néz. De annak is nagyon örülök, hogy jövőre egy csomó Shakespeare-t játszunk.

 

Györgyi Anna (Agafja Matvejevna), Trill Zsolt (Oblomov) - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

 

- Nem tudtam megnézni mindent, amit Debrecenben játszottál, mióta Vidnyánszky Attila vezeti a színházat, de úgy látom, hogy Oblomov a legjobb alakításod azóta, hogy Debrecenben vagy.

- Én az Úri murit is nagyon szerettem. Azért Szakhmáry Zoltánnal találkozni a színpadon nagy örömöt okozott nekem. Az is jó volt, hogy itt volt Tenki Réka, az is, hogy az összes beregszászi srác benne volt az előadásban. És az egész próbafolyamat alatt hihetetlenül élveztem, ahogy Cserhalmi Gyuri dolgozott. Jött egy ember a távolból, három napig csak hallgatta, amit Attila mondott, és aztán egyre jobban megnyílt, mondta az ötleteit, ráhangolódott erer a Vidnyánszky-féle színházra. Azért lássuk be, hogy rá kell hangolódni erre, mert ez egy melós színház. Nem könnyű se nézni, se csinálni. De az is nagy öröm volt, amikor Viktor Rizsakovval dolgoztunk, aki egészen más egyéniség. A színháza ugyanarról a tőről fakad, mint Attila színháza, de egészen más oldaláról nézi a világot, a színházat, a színészeket. Megmondom őszintén, nekem nagyon sok bajom van Debrecennel, az egész várossal, a hangulattal, légkörrel. De ha a Kardos utcából eljövök ide, a színházba, akkor menedéket találok.

- Mi bajod a várossal, hangulattal?

- Számomra nagyon zártak az emberek. Nincs bennük jó értelemben vett lazaság. Pedig nem lehet másképp élni ezt az életet. Úgyis történik velünk egy csomó rossz dolog, amit valahogy sokkal vidámabban, nyitottabban, lazábban kéne befogadnunk.

- A nézőtéren is érzékeled a lazaság hiányát?

- Igen. Mert rögtön olyan feszessé válnak az emberek, ha bejönnek ide. Azt hiszik, hogy a színházban viselkedni kell. Nem! A színházban nem viselkedni kell, hanem érdeklődni egymás iránt. Hogy próbáljunk meg valamit egymástól megtudni, kérdéseket feltenni, válaszokat keresni. Azért a debreceni előadások erre vállalkoznak. Például az Úri muri elmond mirólunk egy csomó mindent. Ebbe azért valahogy bele kéne gondolnunk. Én például sokszor elgondolkozom azon, hogy miképp tudta Móricz ilyen hihetetlenül egyszerűen, mégis ilyen nagy érzelmi töltettel megírni ezeket a nagyon egyszerű emberi helyzeteket, szerelmeket. A viszonyokat egymáshoz, a birkához, az állathoz, a tájhoz. Mindezt nagyon élveztem és szerettem.

- Az a furcsa, hogy két olyan előadásról beszéltél, amelyek eljutottak a POSZT-ra. Azt, hogy tavaly Kukorelly Endre, idén pedig Janisch Attila válogatásában is szerepelt egy-egy debreceni előadás, azt szakmai elismerésnek gondolod?

- A fesztivált megmérettetésnek tekintem. Most teljesen mindegy, hogy Pécsett rendezik-e meg vagy bárhol máshol. És aki válogatja, az természetesen a saját szemszögéből, ízlésvilágából kiindulva állítja össze a műsort. Elfogadom, hogy ő ezt tartotta fontosnak, kiugróan értékesnek, ez az ő szuverén joga. És örülök neki, hogy ebbe a szubjektív válogatásba a mi előadásunk is belefért. Efféle megmérettetésekre szüksége van az embernek. Enélkül nem működik a színház. Azok közül az előadások közül, amelyekben benne vagyok, én is ezeket tartom a legfontosabbnak: Úri muri, Oblom-off, Vihar, Fodrásznő. Kíváncsi lennék például, hogy a Fodrásznőt hogyan néznék Budapesten. Egészen másként, mint Debrecenben, meg vagyok róla győződve. Pécsett is másképp néznék. S ez jó. Lehet mérni a hatást.

- Jártatok sokféle fesztiválon a világban. A Pécsi Országos Színházi Találkozónak ezek között megvan a maga karaktere, hangulata?

- Az a baj, hogy én nem tudok ott maradni Pécsett, nézni az előadásokat. Azt látom, hogy csodálatos kisugárzása van a városnak, és ez erősen hat az emberekre. Van egy izgalmas mediterrán hangulata Pécsnek.

 

Tóth László (Scholz), Trill Zsolt (Oblomov) - Forrás: csokonaiszinhaz.hu

 

- Janisch Attila nem titkolta, hogy az Oblomovot alapvetően miattad, a te színészi alakításod miatt válogatta be a fesztiválra.

- Azért valahol nagyon fontos az, amit Attila képvisel. Hogy a színészt tartja a színház egyik legfontosabb összetevőjének. Azért színész nélkül nem nagyon képzelhető el színház, ezt lássuk be! Miközben én mindig azt éreztem, hogy a rendező hihetetlenül fontos alkatrésze az előadásnak, azért mégis csak a színész viszi vásárra a bőrét, amikor kiáll a színpadra, és megpróbálja tenni a dolgát. Ezért fontos, hogy Janisch Attila ennyire figyelt a színészekre. Mert amúgy igencsak rendezőcentrikus a mi színházi világunk. Ez egész Európára igaz, Oroszországtól Írországig. Mindenütt a rendezők dominálnak, néha dühítően erősen dominálnak. Lehet, hogy a színész szól most belőlem, de azért ha nincsenek jó színészi alakítások egy előadásban, akkor az halott színház, még akkor is, ha erős a rendezői világa. Az erős kompozíciók is szét tudnak hullani, ha a színészek nem töltik meg élettel a rendező által felépített világot. Szerintem ez is nagyon fontos Vidnyánszky előadásaiban, hogy Beregszászon sokszor nem kellett elmagyarázni, hogy mit miért csinálunk, mert tudat alatt mindenki érezte, hogy azt a nagyon erős vázat, amit Attila felrakott, hogyan lehet élettel megtölteni. Mi szépen belaktuk a kis szobácskáinkat, amit a rendező teremtett nekünk, szépen tudtunk bennük működni. A Három nővér pont azért izgalmas előadás, mert élő emberek szaladgálnak a színpadon, mindenki a maga pici kis tragédiájával, örömével vagy boldogságával. Abban a két és fél órában igazi embereket látsz a színpadon, bármelyik szerepre is nézel. Ezt azért jöhet létre, mert Vidnyánszky tényleg nagyon szereti a színészt. Ezzel szemben engem dühít a rendezői terror, amikor az jár végig a fejemben, hogy mi az Istennek kellek én ehhez az előadáshoz? Az lenne az egészséges, ha mi, színészek valami olyan szinten lennénk felkészülve fizikailag, érzelmileg és szellemileg is, hogy valamilyen izgalmas szövetet tudnánk a rendezőkkel együtt létrehozni.

- Lelki értelemben kérdezem: debreceni színész lettél már, vagy még mindig beregszászi vagy?

- Én még mindig beregszászi vagyok, s szerintem az is maradok!

- Mit jelent beregszászi színésznek lenni?

- Szerintem valahol ez egy életforma. Olyan egyszerű dolgokban nyilvánul meg, hogy ha azt mondják nekem ma este, hogy holnap mennem kell Budapestre játszani, akkor nem csodálkozom el rajta, hanem még éjszaka átnézem a szöveget (csak átfutom, hogy minden a helyére kerüljön), holnap délben felpakoljuk a színpadot, és elutazunk. És amikor megérkezünk, próbálunk egyet, lejárjuk az előadást, aztán este le is játsszuk. Vidnyánszky Attila valahogy úgy nevelt bennünket, hogy nem szabad erre rágörcsölni. Ahova szólítanak, oda kell menni. Ott játszunk. De nem nagyon tudom én megszokni ezt a kőszínházi közeget.

- A beregszászi társulat nyitottságát, rugalmasságát említetted. Azért egy kőszínháznak sokkal merevebb a működése.

- Igen, nagyon merev. Néha idegesítően merev, holott néha csak egy-egy fricskára lenne szükség, semmi többre.

- Nagyon sok emberen kell valaminek keresztülmennie ahhoz, hogy végül legyen belőle valami a színpadon.

- Ez tényleg őrület! Ezért nem is nagyon értik, hogy mi négyen, akik a Fodrásznőt játsszuk, mindent a helyére rakunk, magunk kezeljük, ellenőrizzük a kellékeket. Az előadás előtt már négy órakor bent vagyunk a színházban, végigmondjuk a szöveget, lejárunk mindent. Szerintem ez egy normális dolog. Nincs benne semmi extra.

- Tulajdonképpen itt Debrecenben két társulat találkozik: az egykori beregszászi mag és a korábbi debreceni színészek...

- Azért nagyon bízom benne, hogy valamilyen szinten tudunk egymásra hatni, csak ez egy nagyon hosszú folyamat. Nagyon-nagyon hosszú. Persze sokkal jobb lenne, hogy, ha átjött volna Beregszászról az egész társulat.

- És mennyire érzik a régi debreceni színészek azt a nyelvet, amit Attila beszél?

- Csak reménykedni tudok benne, hogy értik, vagy megpróbálják megérteni. Már ez is nagy dolog. Néha nekem is meg kell értenem, hogy mit akar Attila. Mert ő ugye nem mond meg bizonyos dolgokat az embereknek, ami szerintem normális, hiszen vannak bizonyos rétegek, aminek a kidolgozását a színészre bízza. Hogy ennyit dolgozik, ennek valahol tiszteletet kell kiváltania az emberből. És nekem is kérdéseket kell föltenni magamnak a munka során, mint ahogy ő is teszi. Miért választja pont ezt a darabot? Miért akarja, hogy mindenki benne legyen az előadásaiban? Épp azért, hogy kovácsolódjunk össze, hogy valamikor majd egy közös csapat legyünk.

09. 06. 13. | Nyomtatás |