Nincs mese?

Visszatekintés 2009-re - május

Gaia - Gergye Krisztián Társulata

Gaiával, a földanyával nemigen találkozunk Gergye Krisztián Társulatának 2009 májusában bemutatott előadásában - Tárnok Marica arcaival, bábuival, álarcaival, kiérlelt, életteli színészi játékával annál inkább. No és egy végletesen (szélsőségesen) őszinte, önmagát maximálisan felvállaló előadóval, aki (majdnem) egymaga szórakoztat és okít minket a majd' másfél órás darabbal.
Kimlei Katalin

Fekete drapéria: súlyos, óriási fekete függönyök zárják a szemhatárunkat a MU Színház nézőtérrel szemközti oldalán. A nyomasztó hangulatot csak fokozza a három egymás mellé elhelyezett fekete díszletelem: ravatalozó asztalainak nézhetjük őket. Olyan színpadképpel nyit tehát az előadás, amivel akár zárulhatna is: mindent eluralóan gyászos, komor atmoszférával. Egy tetőtől talpig feketébe burkolt figura aztán elhúzza egy kissé a függönyöket, melyeknek réseiben kopár fehér fal bukkan elő. Egy testes női „bábut" látunk ülni, illetve egy kar-részletet a falra szerelve. A szertartásosan kimért, aprólékosan kidolgozott mozgású kis fekete alak előkészületei után végül a „címszereplő" is megjelenik. Rendhagyóan elővezetett entréja előrevetíti figurájának bonyolultságát is. Hangját előbb hallani, mint ahogy őt magát láthatjuk. Enigmatikus beszédében arra utal, ahogy az egyből sok, aztán abból újra egy keletkezik. Majd feltűnik testes alakja - egy három lépcsős, rúddal ellátott fellépőt cipel maga után. Könyvtárakban, esetleg boltokban láthatunk ehhez hasonlót.

Hősünknek állandó, gyakran kéznél levő segédeszköze ez az ósdi darab, melyre felállva szavalni lehet, melyre lefekve, elnyújtózva pózolhat. Mintha a világot jelentő deszka minimalizált változatát látná benne, ahol felléphet - és ha azt látja benne, akkor nyilván az is. Önjelölt hősnőnk először a középső asztalhoz áll. Méretes idomait hangsúlyozva tehénbőgést, gyermeki gügyögést, nevetésre ingerlő hangokat ad ki magából. Kész komika! Gyors, alig észrevehető átmenetekben képes hangszínt, mimikát és pózt váltani. Fejére húzza széles szoknyáját, majd nem tudni, honnan, de pipát varázsol elő. Egy tekintélyes, megtermett parasztemberhez illő pózt és mimikát vesz fel - pipázást mímelve pimaszul, kihívóan végignéz a publikumon. A hatás természetesen most sem marad el. Apró, egymás után, de nem egymásból következő játékok sorozatának vagyunk tanúi. Játékok, melyek közvetlen „közönségsikerre" válthatók be. Aztán a „szülési fájdalom" percei következnek. Bravúros, ahogy megszüli semmire sem jó kellékeit. Babák, belső szervek makettjei, ismeretlen rendeltetésű tárgyak, játékok kerülnek elő szoknyája alól. Egy madárálarcot is a fejére húz, amiben nagyon kifejezően ingatja a fejét. Gyermeki ártatlansággal és gonoszsággal feledkezik bele a bábozásba. Élvezi azt a hatalmat, mellyel mozgatja, eldönti sorsukat, irányítja őket. Most ő a nagy bábos, aki élet és halál kérdésében határoz. Miután elunta a bábok babusgatását, egy takaróval lesöpri őket.

 

 

 

Akár a gyermeki világban, a Marica által megformáltban sincs szigorú folytonosság. A belefeledkezős játékot ugyanis reflexív (időnként önreflexív) monológok szakítják meg. „Ezt a mesét még nem mesélte senki" - mondja. Valóban: amit ott és akkor látunk, nem egy szigorúan megkomponált előadás. Spontán gesztusokat, történéseket is megenged, mert egyetlen összetartó ereje maga az előadó - az ő kétségtelenül erős, szuggesztív jelenléte, színészi vénája. S folytatja: ez a mese most történik. Látjuk, hiszen épp ennek vagyunk tanúi. Itt és most nem egy kidolgozott karaktert kell megformálnia, hanem legcsupaszabb, legőszintébb önmagát.

A monológ végén még egy kis identitás-játék: na, ki vagyok én, és ki vagy te? A „nagy, kövér varázsló néni" egyenesen hozzám szól, velem veszi fel a szemkontaktust. Aztán a nézőtéren valaki mással, és aztán megint másokkal. Erre nem is lehet egyértelmű választ adni - már ami a kérdés első részét illeti. Az „és ki vagy te" pedig véleményem szerint az előadás itt és mostjának kontextusában értelmezendő. Vagyis a „nagy, kövér varázsló néni" arra kíváncsi, hogy mit keresek én ott. Ki vagyok én, amikor őt (majdnem) meztelenségében meglesem? Nem néző, csak voyeur, kíváncsiskodó. Kilesem az intim pillanatait, őszinteségének megnyilvánulásait. Elrabolom a lelkét, és hazaviszem magammal.

Az előadás mozaikos szerkezetét, töredékességét filmszakadásszerű fény- és hanghatásokkal is érzékelteti a rendező. A kezdetén és valahol a derekán is észrevehető egy effajta „vágás".

 

 

 

A filigrán fekete alak és a „nagy, kövér varázsló néni" furcsa, titokzatos párost alkot. Egyszer groteszk násztáncba kezdenek, miközben Marica fehér, kis koponyákkal díszített „menyasszonyi" ruhában pompázik. (Jól illik hozzá társa fekete, frakkos öltözéke.) A testes, nem éppen „táncos" színpadra termett nő darabossága, komikus lénye ellenpontozza a fekete ruhás alak komorságát, ünnepélyes eleganciáját, kifinomult mozdulatait. Kettősük egészen más viszonyról árulkodik, amikor dús idomú bábosunk fekete madzaggal körültekert testét kelleti a Teach me, Tiger című Marilyn Monroe-slágerre. A fülledten erotikus dalra csábosan mozog és kacsingat, miközben a testét körbehálózó madzag rabságából fekete ruhás társa szabadítja meg. Aki korábban a bábokkal játszadozott, most úgy tűnik, maga válik egy bábos játékszerévé. Ez a bábos azonban egy másik jelenetben báb és bábos is egy személyben: kesztyűjének végére varrt zsinegei segítségével „mozgatja" magát. A három lépcsős fellépővel is próbálkozik: tologatja a színpadon jobbra-balra. Fellép rá, majd meggondolja magát. Szólásra nyílik a szája, de hang mégsem jön belőle. Elvetélt színész. Később magára ölti azt a maszkot, amit már az előadás elejétől láthatunk a háttérben, a függöny rései között a falnál. Mintha csak a mi „nagy, kövér varázsló néninkről" formázták volna. Az egyik fekete asztalra, az igazi „varázsló néni" mellé dőlve, mintha a maszkjával együtt az ő bőrébe is belebújt volna: rövid időre szinkronmozgásban bizonyítják egylényegűségüket.

Közös aktivitásuk között szerepel a bábozás, az emberi forma, külső megalkotása is. Műlábaival az asztal mögé állva először Marica játszadozik el. A bal lábon balettcipő, a jobbon tűsarkú. Majd ketten, együttes erővel megalkotják a törzset és a fejet. Az arcot, majd a törzset egy-egy röntgenkép helyettesíti, a hajkoronát pedig hosszú, vörös paróka. Aztán a törzs helyére kis, színes labdácskák kerülnek, melyek használat után szanaszét szóródnak a színpadon.

Az előadás mozaikszerű jeleneteit a közbeiktatott monológok értelmezik. Az egyikben azt fejtegeti, hogy nincs mese, csak történetek - ill. ha a darab szövetében értelmezzük: történések - vannak. A mesét - vagyis a koherens, egybefüggő narratíva lehetőségét - a mesemondó asszonyságtól rabolták el. Az előadás kontextusában ezt úgy értelmeztem, hogy a „nagy, kövér mesemondó asszonyságnak" tulajdonképpen már csak egy valósága van: önmaga csupasz, kendőzetlen valója. Saját testére redukálódik: ebben identifikálódik, válik önmagává. Az előadásnak éppen ezért van egy nagyon erős fizikalitása: egyrészt a bábok használata, másrészt a majdnem ruhátlan, korunk esztétikai normáinak nem megfelelő női test miatt. Ebben a fizikalitásban azonban nem a test tárgyiasult, esztétikai vonatkozása válik manifesztté, hanem „átszellemültsége", „átlelkesítettsége". A test tehát ebben az előadásban nem esztétikai tárgyként, hanem az önazonosság vállalása révén személyi (alanyi) minőségében van jelen.

A meséje tehát önmagára zsugorodott: saját személyére. Ez az abszolút személyesség, a tematika hiánya jellemzi az egész előadást. Csak sporadikus történései vannak: ezekben nyilvánul meg, ezekben lesz önmaga. Az identitás (sajátja, fekete ruhás társáé, valamint az élettelen tárgyaké, bábuké) nem állandó, nem folytonos: csak az egyes történésekben dől el. Tehát nincs mese (vagyis narratíva), sem bennük körvonalazódó identitás, pusztán elszigetelt, egyedi történések. Itt és mostok sorozata, az abszolút jelen. Az egyén történéseiben egzisztál. Nagyjából ez az előadás tanulsága, valamint az, hogy nem éppen vidám és örömteli ez a „felfedezés".

Erről nemcsak a már említett komor díszlet és gyászos kezdés, de a befejezés is tanúskodik. Miután kimegy a színpadról, Marica egy egyenes vonalú hosszú, egyszerű fekete ruhában tér vissza. Itt már önmagának sem fontos: eltűnik funkciója mögött. Csak egy „eszköz", egy bábmozgató, egy „civil", aki egy kis marionettbábu kísérőjeként jelenik meg. A kis bábut bevezeti, átugratja vele egyik-másik kis labdát, némelyiket elrúgja az útból. Szétnéz a kis figura, „besétál" a színpad közepére, aztán leül. Elrendezi kis karjait, fejét pedig behajlított térdére hajtja. Majdhogynem megható a kis bábu magánya és szomorúsága. A bábos csak mellékszereplő a jelenetben, a főszerep az élettelen marionettbábué. Végül egymagában marad a színpadon, a földön, miközben egy fénysáv világítja meg. Egy pici báb a nagy, kihalt, fekete színpadon. Szívszaggató látvány.

 

 

Gaia

 

Jelmez: Béres Móni

Smink, maszk: Károlyi Balázs

Dramaturg: Miklós Melánia

Koreográfus: Gergye Krisztián

Rendező: Tárnok Marica, Gergye Krisztián

Szereplők: Tárnok Marica, Gresó Nikoletta

 

Helyszín: MU Színház



Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.


Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 


 

09. 09. 14. | Nyomtatás |