Vérbe öntött Oreszteiák

Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé - Sepsiszentgyörgy

Számos nagydobra vert színházi találkozó megbukik manapság - rossz válogatási szempontok, gyengécske előadások, homályos fesztiválkoncepció és esete válogatja, milyen egyéb okok miatt. A sepsiszentgyörgyi Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé első kiadását nem emelték kényszeresen piedesztálra. Csendben született meg, lábán még elvileg gyerekcipő, de nagy meglepetéseket okozott. Egy-két halványabb, gyengélkedőbb előadás kivételével a fesztiválon erős, újszerű színházi nyelvet beszélő produkciók követték egymást. Ezek közül emel ki kettőt Márton Imola.
Márton Imola

 

 

Oreszteia á la Stary Teatr

 

A krakkói Stary Teatr előadásának kiindulópontja Aiszkhülosz trilógiájának újraolvasása. Az antik görög tragédia az újraértelmezés révén hangsúlyosan maivá vált. Az ember, a Sors és az istenek hármasa helyett itt számítógéphősök, címlap-dívák és popsztárok játszanak egymással kegyetlen bosszú-játékot. Az Oreszteia ilyen irányú aktualizálása főként a sajátos szerepértelmezések révén jön létre.

A legextrémebbre Apollón figurája sikerült, aki Klata koncepciójában maga Robbie Williams. Az isten a világhírű popsztár Feel című megaslágerét énekelve jelenik meg a színpadon. Błażej Peszek tökéletes hitelességgel és pontossággal, néha enyhe túlzásokkal megspékelve hozza Robbie Williams gesztusait, mozgását. Arca a nagy Robbiéhoz hasonlóan kissé komoly, kissé csábító, kissé pedig meghatódott - saját maga csodálatától természetesen. A szám eléneklése után kényelmesen elnyúlik az Erinnüszök között egy napozóágyon. Mint aki jól végezte dolgát. Egy kis pihenés, egy kis szurkoló mosoly Oresztésznek, és Apollón le is lép a leginkább szépségkirálynőre emlékeztető Athénével. Oresztész marad. Harcot vív a tárgyalás, a meccs eredményével. 0:0 - felmentették? Olyannyira biztos nem, hogy ne őrüljön bele.

Klata rendezésében Oresztész a Megtorló, a Büntető, „The Punisher" - egy ízig-vérig antihős, aki a képregények lapjairól eljutott a tévéképernyőkre, a mozivászonra, faragtak belőle aprócska játékszert, videójátékot, sőt, bosszúálló, gyilkoló természete több rockzenekart is megihletett. Piotr Głowacki Oresztésze Punisher-kollekciót szorítva mellkasára jelenik meg. Képregény- és videójátékhős jellegét az előadás folyamán mindvégig megőrzi robotszerű mozgásában. Piotr Głowacki mégsem játszik egyértelműen antihőst. Időnként késhegyen táncoltatja a figurát. Felfedi a bosszúvágy, a gyilkosság mellett létező érzékeny pontokat.

 

 

A krakkói előadás

 

A düh mögött bujkáló szeretetet és nosztalgiát leplezi le az a jelenet, amelyben Oresztész lefekszik anyja mellé, hozzásimul, miközben Klütaimnésztra vakargatja fia hátát. A Robbie Williams-jelenetben az elvakult csodálat, a saját tetteivel szembeni bizonytalanság és a szeretetéhség egyvelege rajzolódik ki. Oresztész egyrészt tátott szájjal, óriási vigyorral, elámulva bámulja Apollónt, aki az önimádat kéjes mosolyával produkálja magát. Másrészt Oresztész, a napozóágyon ülve maga is mindvégig énekli, hogy érezni akarja az igaz szeretetet, hogy nem érti a rá kiosztott feladatot, és hogy próbál beszélni istennel, de az csak nevet rajta.

Már a történet legelején együttérzésre, szolidaritásra lel azonban Elektránál és a Polgároknál. Ebben az előadásban Elektra figurája is hangsúlyosan maivá válik, bár ez elsősorban jelmezének és frizurájának köszönhető. Elektra térdig érő fehér zoknijának, bordó-fekete kockás rakott szonyájának, fehér ingének, fekete nyakkendőjének és két aprócska copfba kötött hajának köszönhetően egyértelműen a mai, főként amerikai iskoláslányokra emlékeztet. Zsenge kora ellenére meglepő határozottsággal és kitartással segíti Oresztészt tervének beteljesítésében. Aigiszthoszt ő maga öli meg.

A Polgárok öttagú kara nyilván nem vesz részt konkrétan a bosszú beteljesítésében, állandó jelenlétével, reakcióival, tanácsaival mégis közvetlenül részesévé válik Klütaimnésztra és Aigiszthosz meggyilkolásának. Jan Klata előadásában a Polgárok kosztümös figurák. Megjelenésükkor porosak, koszosak, mintha a háború romjai alól bújtak volna elő. Csodálkozó arcuk, gesztusaik elárulják, nem tudják, hogy kerültek ide. Lassanként azonban magukhoz térnek, Klütaimnésztra megpillantásakor pedig rögtön gyakorolni kezdik kari feladatukat. A Polgárok karának abszolút erős eszköze a mozgás és a mimika. Az öt színész egy lényként, pontos koreográfia mentén mozog, járkál. Egy lényként cselekszenek és szólalnak meg, a kar tagjai mégis egyénítettek. Ugyanaz a cselekvéssor, ugyanaz az arcmozdulat, ugyanaz a gesztus öt különböző módon jelenik meg. A Polgárok átütő ereje épp ebből születik meg: játékuk együtt és külön-külön is őszinte, hiteles és mellbevágó.

A krakkói társulat összjátéka kifogástalan, mégis hangsúlyosan ki kell emelnünk a Kasszandrát játszó Małgorzata Gałkowskát és a Klütaimnésztrát megformáló Anna Dymnát, akik meghökkentik, elvarázsolják a nézőket. Kasszandra jóslata vörösen izzó fénypont. Az előadás egészére jellemző elemeltség itt még erőteljesebbé válik. Kasszandra magán kívüli, talán megszállott állapotban engedi ki magából a vérfürdőt előrejelző mondatfoszlányokat. Egész testét átjárják a jóslat szavai. Lassú szenvedésnek vetik alá Kasszandrát. Nem egyszerre ömlenek ki belőle a mondatok - minden szótag kimondásáért szenvednie kell. Teste rángatózik. Hangja remeg. A jóslat szavainak kimondása akár egy-egy torzszülött világra hozása.

A jóslat beteljesülése Klütaimnésztra által indul el. Klata előadásában Klütaimnésztra is késhegyen mozgó figura. Aigiszthosszal létrejött násza már az első jelenetben jelentős szerepet kap, hiszen Klütaimnésztra fehér menyasszonyi ruhában jelenik meg. Több percig szótlanul fel-alá járkál a térben. Megáll. Behunyja szemét, kinyitja, majd ismét becsukja. Tekintetében, arcizmainak alig látható rezdüléseiben a vészjósló gondterheltség, a fájdalom és a szeretet finom árnyalatai érhetők tetten. Nem csak egy pillanatig. Klütaimnésztra az érzések finom keszekuszaságát mindvégig megőrzi arcán.

 

 

A krakkói előadás

 

Anna Dymna már puszta színpadi jelenlétével is magával ragad. Ez legtöbbször tetten sem érhető, mert észrevétlenül, szinte eszköztelenül képes megteremteni tetőtől talpig, kívül-belül a figurát. Kirázza a nézőt a hideg, amikor férje meggyilkolása után beront a színpadra: torkaszakadtából ordít, arcán, mellkasán, fehér ruháján sikoltó vérfoltok, kezében a kaszabolásra használt fejsze. Egy nőt látunk, aki épp lemészárolta férjét. Klütaimnésztrát látjuk, és nem a színésznőt, aki őt játssza. Anna Dymna igaz és őszinte mindvégig. Ritkán látni ilyet színpadon.

De ez magára az előadásra is értendő. Klata előadása ízig-vérig egyenes és újszerű. A rendezői elképzelést elsősorban nem a popkultúra körül forgó újraértelmezés teszi igazán erőssé és eredetivé, hanem az a mód, ahogyan Klata ezt a gondolatot formába önti. A krakkói Oreszteia egyszerre bátor és megfontolt. A rendező sokkolja a nézőt, de nem lép át hatásvadászatba. Erőteljes, radikális eszközöket használ, de mindegyikhez okkal nyúl. Van itt szélgép, fejsze, füst, csontváz, művér - és mindegyik elemnek pontosan körülhatárolt szerep jut.

A merészség furfangos. Képes megszólítani a nézőt, és ébren tartani figyelmét. A sepsiszentgyörgyi fesztiválközönség esetében ráaadásul annak ellenére tette ezt, hogy a füst miatt szinte senki számára nem volt látható a feliratozás. Sok olyan előadást látunk, amely magyarul beszél, mégsem szólít meg. Tunyán elsétál mellettünk. A krakkói Oreszteia lengyelül beszélt. Nem értettük, és mindent értettünk.

 

Oreszteia á la Deutsches Theater

 

Michael Thalheimer lényegre tör. Lecsupaszít. Díszlet szinte nincs, és mégis egyértelműen meghatározza az előadást. A vérbő tragédia tere egy kétszintes deszkafal. Beengedi a nézőt a gyilkosságok terébe. Az első sorban ülőket fokozottan részessé teszi, hiszen vér elleni védőruhát kapnak. Nagy méreteivel ugyanakkor bezártságérzetet is kelt. Tudatosítja a nézőben, hogy abban az irányban zárt a tér. Ahogyan hátrafelé is az: a karzaton áll a (Berlinben negyven, Sepsiszentgyörgyön egy tagú) kar.


 

 

A német előadása - Forrás: reflexfest.ro

 

 

A forma mellett a díszlet anyaga és színe is jelentős szerephez jut, a fesztiválon fokozottan is. Az előadás első néhány rövidke pillanatában egységesen natúr színű deszkafalat látunk. A tisztaságot azonban rögtön felváltja a maszatoltság. Klütaimnésztra bejön, és magára önt több liter vért, ami végigfolyik a falon, a haján, a száján. Minden testrészén. Szinte beborítja a lüktető, vastag, vörös folyadék. És ez igazán csak a kezdet - a gyilkosságok bekövetkeztével egyre több vér lesz a falakon és a figurákon.

Mivel a díszletfalra fröccsent, kent, ömlött vért nem mossák le, a Reflex Fesztivál közönsége a két berlini estén két különböző előadást láthatott. Első este tiszta lappal-fallal indított az előadás, így az Oreszteia-történet önmagában élt. A második napon már véres falak, előző gyilkosságok lenyomatai közé érkezett Klütaimnésztra. Az eleve vérrel telefröcskölt deszka kitágította a történetet. Itt már sok gyilkosság történt, és még sok fog azokon kívül, amelyeknek a nézők is tanúi lehetnek. A második előadás közelebb áll a rendezői elképzeléshez, hiszen Berlinben soha nem mossák le a vért a falról.

A múltban, a jelenben és a jövőben születő gyilkosságok sejthetően végeláthatatlan sorozata megelőlegezi az előadás egyik vezérgondolatát -, hogy ebben a világban nincs felmentés. Itt senkinek nem jár bocsánat tetteiért. Ezt kiemelendő Thalheimer a trilógia harmadik részét teljesen elhagyta. Ebben az előadásban nincsenek istenek, nincs tárgyalás. A bűnösök elkárhoznak. Egyesek halállal fizetnek, mások a gyilkosság kínzó tudatával élnek tovább. De csak addig, míg valaki rajtuk is bosszút nem áll. Vagy talán, amíg szenvedésük meg nem tanítja őket a düh leküzdésére. Ezt az örökös körforgást erősíti fel az előadás visszatérő felszólítása, a „Tun, leiden, lernen!" - „Tenni, szenvedni, tanulni!" Elsőre talán az okulás, a változás alig pislákoló esélyét hallani ki a vezérmotívummá váló mondatból, de az előadás utolsó pillanatai megcáfolják ezt. A karvezető előbb halkan, majd egyre erőteljesebben, végül ordítva ismétli, hogy „Friede für immer!" („Béke mindörökké!") Kegyetlen irónia - a vérben úszó színpad dühtől, bosszúvágytól, gyilkosságtól ordító látványa nemcsak megkérdőjelezi, hanem vadul kiröhögi a béke gondolatát.

 

A német előadás - Forrás: reflexfest.ro

 

 

Thalheimer az előadás figuráit is olyan módon árnyalja, amely kizárja a pozitív irányú változás lehetőségét. Itt még Agamemnón sem jófiú, sőt. Hazatérte első néhány pillanata megrajzolja Klütaimnésztrához fűződő eldurvult viszonyát, amely a legfelhőtlenebb percekben sem több, mint érdektelenség. Klütaimnésztra megcsókolja, megöleli a győztes hadvezért, aki azonban viszonzás helyett fatuskóként áll. A nő ezután letolja Agamemnón nadrágját és alsógatyáját - szeretkezni próbál vele. Végül a férfi felnyomja Klütaimnésztrát a falra, és durván, érzelemmentesen, állati módon közösül vele. Meghökkentő, taszító, árulkodó jelenet. Klütaimnésztrát alsó státusban láttatja, de ugyanakkor kiprovokálja belőle a gyilkosságot.

A gyilkosság után Thalheimer meglepő szerepet ró Agamemnónra. A haldokló férfi vérborította meztelen teste egyszercsak megjelenik a játéktér bal alső sarkában. Az előadás hátralévő részében halotti lassúsággal próbálja vonszolni magát. Minden milliméterért megküzd, míg élettelen, véres tetemmé nem válik. A véráztatta játéktérben érdekes módon egyedülálló színfolt a haldokló Agamemnón. Díszletelemmé mosódhatna, de teste nem olvad bele a vértócsákba. Még akkor sem, amikor már nem mozog. Klütaimnésztra tette így eltusolhatatlanná, tagadhatatlanná válik.

Thalheimer Klütaimnésztra figuráját is sajátosan árnyalja. A közösülési jelenetben ugyan egy pillanatra gyengének látjuk, elsődleges meghatározója mégis a düh marad. Már első gesztusai meggyőznek minket, hogy ő tényleg képes a gyilkosságra. Akar és fog is ölni. Kegyetlenül, kínzóan, könyörtelenül. Hangja is belső durvaságának kifejezője: Constanze Becker a szöveg jelentős részét nem elmondja - elordítja. Hömpölyög benne a düh és a gyűlölet. És egyszercsak végleg kirobban belőle; Agamemnón vérévé változik, ami elönti, végigfolyik rajta és benne. Ez a gyilkosság menthetetlenül bosszút kíván. Noha Oresztészt elsőre talán nem hinnénk képesnek erre.

Stefan Konarske Oresztésze az előadás talán legszínesebb pontja. Félénk, idegességében bevizelő kölyökként jelenik meg, és a rejtetten benne élő düh csak lassanként jut el a felszínre. Amikor azonban megérlelődik benne, átalakul erőteljes bosszúvággyá. Végül pedig Klütaimnésztra meggyilkolásában teljesedik ki. A kegyetlen tett után Oresztész összeroppan. Véres arccal, magába roskadva ismételgeti az ekkorra már motívummá vált „Tenni, szenvedni, tanulni!" mondatot. Összezavarodva mondogatja, hiszen nem tud miben hinni. Ahogyan senki sem ebben a közegben. Támpontjaik a düh és a vér. Bosszúvágyuk társaságában biztonságban érzik magukat, de csakis addig, míg be nem teljesítik.

A gyűlölethez, a gyilkossághoz és az egymáshoz fűződő viszonyok megrajzolására Thalheimer és színészei ismét a lecsupaszításhoz nyúltak. A színészek szinte eszköztelenül építik fel a figurákat. A sok mozgás és a nagy gesztusok háttérbe szorulnak, így a szöveg előtérbe kerül. A választott játékstílus további sajátossága a szereplők közötti kontaktus minimalizálása. A színészek úgy párbeszédeltetik a figurákat, hogy szinte egymásra sem néznek. A szereplők közötti viszonyok így a szöveg és a test jelei által születnek meg. Hiányérzetnek pedig nyoma sincs.

Ebben a környezetben, ebben a rendezői elképzelésben tökéletesen működik ez a játékstílus. Lecsupaszítottsága ellenére nem egyszerűsíti le a figurákat és viszonyaikat, sőt. Érzékenyen árnyalja őket. Az egyszerűség és az érzékenység ilyen jellegű ritka játéka teszi igazán csodálhatóvá Thalheimer előadását.

A Stary Teatr és a Deutsches Theater egymástól élesen különböző színházi gondolkodásmódot ízlelgetett a maga Oreszteiájában. Előbbi a máról kívánt beszélni, a ma figuráival és eszközeivel. Utóbbi az időtlen gyűlöletről és bosszúvágyról dúdolt tocsogó vérdalt. Másaknak és mégis hasonlóknak láttuk őket. Közös volt bennük a bátorság, az őszinteség és mindenekelőtt a színház szeretete. Ettől tudtak igazi színházzá, felejthetetlen élménnyé válni.


 

 

Aiszkhülosz: Oreszteia

 

Díszlet: Olaf Altman

Jelmezek: Michaela Barth

Zeneszerző: Bert Wrede

Gitár: Kalle Kalima / Bert Wrede

Karvezető: Marcus Crome

Dramaturg: Oliver Reese

Világítástervező: Olaf Freese

Maszk: Andreas Müller

Rendező: Michael Thalheimer

 

Szereplők: Constanze Becker, Michael Gerber, Henning Vogt, Katharina Schmalenberg, Michael Benthin, Stefan Konarske, Lotte Ohm

 

 

Kapcsolódó fesztiválbeszámolók:

Hegyi Réka: Refelxiók 9.

Herczog Noémi: Embervágóhíd

Karsai György: Reflex gondolatok III.

 

09. 04. 2. | Nyomtatás |