Egy válogató szempontjai

Beszélgetés Janisch Attilával

Az idei POSZT-ot Janisch Attila (1957) filmrendező válogatta. Április elsején adta le listáját arról, hogy az évad előadásai közül melyek szerepeljenek az országos színházi fesztiválon. Ezután elsőként az Ellenfénynek adott interjút. A válogatás szempontjairól, a látott előadásokból kirajzolódó tendenciákról kérdeztük őt

Sándor L. István

Felfedezések

 

- Te, aki többször szerveztél Filmszemlét, bizonyára elgondolkodtál azon, amikor elvállaltad a POSZT-ra való válogatást, hogy mire is való az országos színházi találkozó. Mi a POSZT feladata? Azaz milyen fesztivált képzeltél el?

- Mint filmrendezőnek, mint a Filmszemlét szervező filmszakmai vezetőségi tagnak, volt egy képem arról, hogy a film micsoda, egyáltalán a filmélet hol tart Magyarországon, mi az érdekes, és mi nem az. Tehát volt konkrét koncepcióm arról, hogy milyennek kell lenni a Filmszemlének, milyen irányba kell elvinni a rendezvényt. A színházról nem volt koncepcióm. Egy abszolút mezei színháznéző voltam, aki a barátai tanácsára megnézett évi nyolc-tíz előadást. Ha szerencsém volt, akkor a jobbak közül valókat.

- Nincs is semmi közöd a színházhoz?

- Dehogy nincs! A színházból indultam, mesteremnek Ruszt Józsefet tartom. Hozzá másfél-két évig kötődött az életem, amikor az utolsó évét vitte Kecskeméten mint főrendező. Akkor ismertetett össze vele egy ottani színész. Akkor már kezdtem írogatni. Tulajdonképpen Jóskától tanultam elemezni, zenét hallgatni, színészt vezetni. A mai napig abból élek, amit tőle láttam, amikor a színészekkel kommunikálok. Ez egy nagyon mély hatás volt.

- Mégis a film felé fordultál.

- Igazándiból engem másodikos gimnazista korom óta a film érdekel, ami nyilván teljesen másfajta szemléletet jelent, mint a színház. A filmnyelv egyik legalapvetőbb eleme a vágással létrehozott montázs. Két kép egymás mellé illesztésével a nézőben kiváltható asszociatív érzet, amelyben a képek egyikében sem meglévő harmadik jelentés összpontosul. Ez a kifejezési forma a színházban nem valósítható meg, mert ott lényegében végig egyetlen képet látsz. Ezért én mindig közel ültem a színpadhoz, és jobbra-balra nézegettem. Sose értették a szervezők, hogy miért ülök olyan közel, miért nem az egész képet nézem. Azért nem mentem az ötödik sornál soha hátrább a nagyszínpadi előadásoknál, mert nekem jóleső érzés volt ide-oda pillantani, egyik helyről a másikra nézni, magam tudtam vágni az előadást, akárcsak egy filmet. Ennyiben kicsit filmesként is néztem ezeket az előadásokat, de nem vártam el egyiktől sem a filmes formanyelvet, hiszen az olyannyira más, mint a színházé. Másfelől látni akartam az arcokat is. A színész arca, mimikája számomra nagyon fontos, kulcsfontosságú a színházban is. Talán abból következik ez is, hogy a filmben milyen nagy szerepe van a premier plánnak.

- Visszatérve a kiinduló kérdésemhez: milyen fesztivált képzeltél el mint válogató?

- Nem volt előzetes elképzelésem a válogatásról. Ezt nyilatkoztam is a legelején, hogy úgy fogok bemenni az előadásokra, hogy olyan nagyra nyitom a szívem, amekkorára csak lehet, és várom, hogy mi érint meg. Tehát elsősorban arra törekedtem, hogy nyitott legyek, és ne befolyásoljanak az előítéleteim, mint ahogy nem is nagyon voltak ilyenek, hiszen szinte egyik színházat sem ismertem. Számomra minden „vicc" új volt, mert ezen a területen újszülöttnek számítottam. Boldog voltam, hogy módom volt néhány olyan előadást is pótolni, amelyet korábban nem láttam. Ugyanakkor fölfedeztem magamnak olyan alkotókat, akiket korábban nem ismertem, pedig a színházi szakmán belül régóta tudják, hogy kicsodák. Édesanyám halálának harmadnapján néztem meg A képzelt beteget, amelyet az a Mohácsi János rendezett, akit én az év rendezőjének tartok (ezért szerepel a válogatásban két előadással). Nagyon jó előadás a pécsi Istenítélet is, de szerintem az év abszolút top darabja A képzelt beteg.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A tavalyi kínálat

 

- Elődöd, Kukorelly Endre nagyon személyes válogatást csinált, az került be a fesztiválra, ami számára fontos volt. Ez mennyire volt számodra minta? Vagy inkább egy „objektívebb" válogatásra törekedtél?

- Nem voltak olyan személyes szempontjaim, amelyeket Kukorelly többször hangoztatott. Amikor nyilvánossá tette a listáját, nagyon izgalmasnak találtam, persze úgy, hogy nem tudtam semmit az évadról, amelyből válogatott. Aztán kialakult egy furcsa vita, amelyben az Ellenfény online is részt vett, hogy bizony kimaradtak a tavalyi POSZT-ról nagyon fontos előadások. Erről magam is meggyőződtem, amikor szorgalmi feladatként megnéztem néhány tavalyi, tavalyelőtti előadás. Tényleg ott lett volna a helye Pécsett a Serban rendezte Ványa bácsinak vagy a szintén kolozsvári Gianni Schicchinek. És lehetne még említeni néhány hasonlóképp fontos előadást. Például az Ivanovék karácsonyát, amely szerintem az előző év egyik legjobb előadása volt. Gothár Péter rendezése fantasztikus. Hajszálon múlott, hogy A mizantróp, amelyet idén rendezett az Örkény Színházban, nem került be a válogatásomba. De az ötleteknek az az áradó gazdagsága, amely adekvát volt a porózus szerkezetű, laza felépítésű, képlékeny szövegű Ivanovék karácsonyában, A mizantrópnál mintha kicsit összeroppantotta volna a klasszikusabb cselekményvezetésű szerkezetet, miközben minden rendezői ötlet izgalmas volt a maga nemében itt is. Voltak tehát előadások, amelyeket magam is hiányoltam a tavalyi POSZT-ról, ám ennek ellenére, azt feltétlenül el kell ismerni, hogy Kukorelly válogatása nagyon konzekvens volt. Szerintem jól tette, hogy szélesre tárta az ajtót, hogy a POSZT-on megjelenhessenek olyan előadások, amelyek a kőszínházakban nem nagyon jelenhetnek meg, mert a szemléletük (legalábbis egy sajnálatosan magyarországi szűklátókörűség következtében) alig összeegyeztethető a kőszínházak színházi elképzeléseivel.

- Sőt mintha a tavalyi válogatásban át is billent volna az egyensúly a kőszínházi előadásokról az „alternatív" produkciókra.

- Elsőre muszáj volt szélesre nyitni az ajtót, nem lehetett azt csinálni, hogy bevesz két alternatív előadást, hogy ezzel mintegy színesebbé tegye a palettát. Kukorelly a válogatása személyességén keresztül behozta a fesztiválra azokat az előadásokat, amelyekre rá kellett nyitni az ajtót. Persze már őt megelőzően, mások válogatásában is megjelentek és erőteljesen jelen voltak a függetlenek (gondoljunk például Forgách András 2001-es programjára), de ilyen határozottan, ilyen „erőszakosan" talán még soha nem lett kibillentve a mérleg nyelve. Ez a gesztus szükségképpen járt együtt azzal, hogy néhány előadásnak (meglehet az igazságtalanság látszatát keltve) ki kellett maradnia. De erre az erőteljes lökésre talán még akkor is szükség volt, ha Kukorelly válogatásának nem minden darabja képviselt maradandó értéket és mértékadóan fontos teljesítményt. Gyorsan hozzátenném: tökéletes, hibátlan válogatás egyszerűen nem létezik. Minthogy az egésznek nincs egy egzakt, objektív mércéje, hisz a válogató is csak néző, és a hatás mindenképpen szubjektíven csapódik le benne. Az esztétikumról lehet elvontan, mint abszolútumról diskurzust folytatni, de minden néző csak a saját pillanatnyi szubjektív benyomásai alapján fogja és tudja eldönteni, hogy mi hat rá és mi nem, mi fontos a számára és mi nem az. Ahogyan a közismert mondás tartja: az ízlésen (és a tetszésen) nem lehet vitatkozni.

- A POSZT tavalyi kínálatából mely előadások találkoztak a te ízléseddel is? Voltak kedvenceid?

- Én például csodálkoztam, hogy Vidnyánszky Úri murija ennyire visszhangtalan maradt. Tenki Réka például nagyszerű volt abban az előadásban. Igaz, én nem Debrecenben láttam, hanem Pécsett, ahol - sokan mondták, akik látták a korábban is - színészileg valahogy jobban a helyükre kerültek a dolgok azáltal, hogy zseniális beugrással Gáspár Tibi játszotta el Csörgő Csuli szerepét. Ezzel Trill Zsolt figurája is jobban megnőtt, aki a Tyutyu (Cserhalmi György) mellett talán kicsit halványabbnak tűnhetett. Nagyon izgalmasnak találtam még Bocsárdi Yvonne-ját és Zsótér Öreg hölgyét is. A tavalyi fesztivál csúcspontja Mundruczó Frankenstein terve volt. Emellett még a KoMa Plazmája szólított meg nagyon erősen. A többi „függetlennek" mondható előadás már kevésbé ért el engem, nem igazán tartottam őket érdekesnek. De biztos vagyok abban, hogy ha az ilyen típusú előadásokból csak a felsoroltakat hozza el Kukorelly, akkor sokkal kevésbé irányítja rá a figyelmet arra, hogy a falakon kívül nagyon fontos dolgok történnek, amelyeknek hatniuk kellene a falakon belül is.

 

A legfontosabb: a színész

 

- Mennyire akartad a Kukorelly vágta csapást szélesíteni?

- Én egyáltalán nem akartam ezt az utat járni. Ez tavaly megtörtént, a gesztus fontos volt. Nekem nem kellett ezt a gesztust megismételnem. Kukorelly válogatása nekem nagyobb szabadságot biztosított, mert ha ő nem azt teszi, amit tett, akkor lehet, hogy most én tettem volna ugyanezt ebben az évben. Így azonban az lett az alapkoncepcióm, hogy olyan válogatást szeretnék csinálni, amibe sok minden belefér. Számomra az volt a legfontosabb, hogy nyitva legyen a szívem, és mindent be tudjak fogadni, ne legyen előítéletem, előzetes elvárásom semmivel szemben. Ha ezer emberhez szólt egy klasszikusabb stílusban megfogalmazott előadás, de autentikusan tudott megszólítani az ezer között engem, az egyetlent is, az éppen olyan értékelendő eredmény volt a számomra, mint amikor egy izgalmas formai kísérletekben gazdag, kortárs szövegkönyvű előadást láttam egy száz férőhelyes teremben.  Azt gondoltam, hogy akkor lesz a legjobb a válogatásom, ha nem azt fogják vagy akarják majd belőle (csak) megítélni, hogy én ki vagyok, milyen az ízlésem stb.

- Akkor nem is voltak válogatási szempontjaid?

- Dehogyisnem! Három szempontom volt. Az egyik, talán a legfontosabb: a színész. Nekem filmrendezőként baromi fontos a színész. Én mind a három filmemben nulláról indítottam el színészeket. A legutóbbiban a már említett Gáspár Tibit, aki Békéscsabán nagyon meghatározó személyiség volt - ott minden fontos szerepet eljátszott -, de a kutya se ismerte, mert a testvére, Gáspár Sándor lett az országosan ismert művész, miközben Tibiben is nagyon komoly képességek vannak. Közös filmünk, a Másnap főszerepéért meg is kapta a Filmszemle zsűrijétől a legjobb férfialakítás díját. Vagy Csuja Imi, aki a Hosszú alkonyban játszott először filmben. Korábban ő csak a szinkronban szerepelt, de azóta fantasztikus karriert futott be - természetesen nem nekem, hanem a saját tehetségének köszönhetően. Szóval engem nagyon érdekel a színész, és ezen belül minden fajta játékstílus, amely segítségével az adott darab érvényesen tud megszólalni. Például Mucsi, aki mindenben érdekes volt, amit idén eljátszott. Vagy Krisztik Csaba, aki fantasztikus volt az Éjjeli menedékhelyben. De említhetem a debreceni Oblom-off című előadást, amely nem csak azért került a válogatásba, mert nagyon érdekes új szemléletét adja az oblomovizmusnak, hanem mert lenyűgözött az, amit Trill Zsolt csinált ebben az előadásban. Ugyanúgy teljesen knockoutolva voltam Pap Verától. És meghajtom a fejem a sokszínű, mindig markánsan stílusos Rába Roland előtt. És említhetnék még jónéhány remek alakítást.

- Az egyik meglepetés bizonyára az a listádon, hogy szerepel rajta a vígszínházi Augusztus Oklahomában, amelyben Pap Vera az egyik főszerepet játszotta.

- Mi ebben a meglepetés? Amikor megnéztem az Augusztus Oklahomábant, az első néhány percben azt gondoltam, hogy ez nem az én előadásom. De onnantól kezdve, hogy kijött Pap Vera, úgy éreztem, hogy ez bizony mégis az enyém. Aztán jött a többi színész is, és egyre inkább úgy éreztem, meg vagyok véve általuk. Nem szeretem ezt a meglehetősen kommersz darabot. Nem igazán ragadott meg az írói teljesítmény. Olvastam már ilyet, láttam már ilyet. Akik nem olvasták O'Neill-t vagy Millert, esetleg Albee-t, azok számára persze nagyon érzékletesen jelenít meg egy közeget, még akkor is, ha ez innen-onnan van összeszedegetve és ügyesen összerakva, csak minden jobban fölerősítve, mint a mintának választott klasszikusoknál: minden kicsit hangsúlyosabban, minden kicsit látványosabban történik meg Tracy Letts darabjában. Ez a forszírozottan túlzó hatáserősítés jellemzi a mai tömegfilmet is. Ma már nem lehet úgy horrorfilmet csinálni, amiért Hitchcockot nagyra tartjuk. Ő fél órán keresztül filmnyelvi zsenialitással építi fel a suspense feszültségét, a mai horrorfilmekben viszont (számomra hatástalanul) hektoliter számra fröcsköl a művér. Valahol az Augusztus Oklahomában is ilyen túlzó írás, így engem nem nagyon érintett meg. De az fantasztikus, ahogy a színészek működnek benne. Nem csak Pap Vera, aki valami egészen döbbenetes mélységig jutott el. Börcsök hasonlóképp nagyszerű. (Az önmagában is katartikus volt, ahogy a tapsrendnél ők ketten álltak egymás mellett, és zokogtak. Látni lehetett a meg nem szűnő küzdelmet a színész és az önmagára vett szerep gyorsan nem letehető terhe között.) És egészen nagyszerű alakítás Epres Attiláé, aki csak rövid időre jön be, talán öt perce ha van a színpadon, de ebbe egy egész sorsot képes belenyomni. Nagyon figyelemre méltó! Annyira visszafogott, annyira pontos, szinte semmit nem csinál, mégis minden a helyén van, nagyon filmszerű jelenlét. Vagy Hegedűs D. Géza negédesen puhány cinizmusa, aki egy aljas kis pedofilt játszik, vagy a néma szelídséggel együgyű Fesztbaum Béla és a nagyon pontos, halkan kemény és könyörtelen Gyabronka....

 

Társulati összjáték

 

- Szóval szinte az egész társulat tetszett...

- Igen. Valójában ez volt a második válogatási szempontom. Amellett, hogy a színész volt számomra nagyon fontos, nagyon adtam arra is, hogy a társulati összjáték működjön. Tehát harmóniában, egymással összefüggésben, kapcsolatban legyen mindaz, ami a színpadon megjelenik. Láttam olyan előadást is, amelyben a főszerepet alakító színész ugyan nagy lendülettel vitte a prímet, de elfelejtett hátranézni, hogy állnak még mögötte színészek. Ez a színház számomra érdektelen, még ha tehetséges is az a színész, aki középen áll. Ezzel szemben láttam csodálatos együttmozgásokat is, amikor látszott, hogy a társulat rengeteg energiát mozgósítva egy irányba mozdul. Többek között ezt szeretem nagyon a Katona Barbárok című előadásában. Ascher Tamás legjobb rendezői erényei jelennek meg a produkcióban: az apró részletekbe is alaposan belemenő elemzés és a szereplők közti viszonyok nagyon pontos kidolgozása. És hát természetesen remek színészek vannak ebben az előadásban is. Engem nagyon megfogott sokuk játéka Máté Gábortól kezdve Pelsőczi Rékáig. Pelsőczi a Sáskákban is kiváló. A Katonában igazán működik az ensemble játék. Olyan ez, mint egy zenekar, amelyben mindenki a többiekkel összhangban tudja megszólaltatni a saját hangjait is. Ezt nagyon szeretem.

- Akkor úgy látod, hogy vannak még jól működő társulatok?

- Vannak. Végignéztem 198 előadást, rosszakat és jókat, sikereseket és kevésbé sikerülteket. Óriási élmény volt ennyi fantasztikus színészt látni, különleges egyéniségeket, egyedi tehetségeket. Ez engem filmre készülő filmrendezőként is nagyon feltöltött. És láttam izgalmasan működő, tehetségesen dolgozó komplett társulatokat is. Fiatal társulatokat Zalaegerszegtől kezdve Pécsen és Egeren át Nyíregyházáig, idesorolva az éppen alakulóban lévő szombathelyi csapatot is. Nem sokszor mentem be a büfébe, mert nem akartam az éppen látott előadásokról beszélgetésbe, vitába keveredni az alkotókkal, de egyszer-kétszer mégis betévedtem a színészek közé, és éreztem, hogy milyen jó minőségű remegés van a falakban, hogy akarnak valamit a fiatalok, hogy duzzad bennük valami erő... Ezek jóleső élmények voltak. Természetesen nem csak a kőszínházakban találkoztam ilyesmivel. Például ezért is tetszett a Fédra fitness, amelyet Tasnádi István rendezett a saját darabjából volt krétakörösökkel és a jelenlegi KoMával. Megragadó volt az a fajta szabadság, nyitottság, ahogy az anyaghoz viszonyultak. De ugyanilyen izgalmas volt a Szörprájzparti, amelyet a krétakörös Nagy Zsolt mellett a HOPPart tagjai játszottak. Ezt is egy író, Kárpáti Péter rendezte a saját darabjából. Be is kerülhetett volna a válogatásomba, ahogy a HOPPart őszi bemutatóója, a Hermann csatája is, de hármójuk közül csak egyet akartam, és engem tartalmilag és formailag a Fédra érintett meg a legjobban.

- A fiatal, mozgékony társulatok közül beválogattad a Maladypét is, amely ráadásul olyan évadot csinált, amely kifejezetten kísérletező jellegű, etűdökben gondolkodó előadásokból állt.

- A Leonce és Lénát nagyon szerettem. A Maladype a Büchner-darab huszonöt jelenetére készített a testköltészetet a verbalitással ötvöző variációkat, összesen százat. Egy előadáson ebből jelenetenként két vagy három változatot is bemutatnak. Magam nagyjából ötven jelenetet láttam, amikor megnéztem az előadást. Ez a permiert követő első előadások egyike volt, ők maguk is élvezték, ahogy, mint egy „bűvész dobozból", az újabb és újabb változatokat húzták elő. És pont az volt a zseniális, hogy picit mindig más fénytörésben mutatták meg a jeleneteket. A Maladype előadásában nem az a kérdés, hogy az eredeti történet (ami persze lebonyolódik) mennyire követhető ebben a megközelítésben, hanem az a katartikus, ahogy a Maladype tagjai mindig egy kicsit másképp tudnak beszélni (ebben a száz rövid „egyfelvonásosban") a barátságról, szeretetről, szerelemről, árulásról, hatalomról és minden másról, amiről Büchner ír. Fantasztikus élmény, amihez nélkülözhetetlen, hogy a társulatnak legyen ideje arra, hogy mindenből ne csak egy variációt mutasson, mert akkor elvékonyodik a hatás...  A Leonce és Lénával nekem még mindig benne van az egész évadban színvonalasan teljesítő Bárka is a válogatásomban, hiszen az előadás ott készült, én ott láttam, és csak a lista leadásakor derült ki, hogy más fog állni a színlapon...

 

Mohácsi világa

 

- A színész és a társulat mellett mi volt a harmadik válogatási szempontod?

- A harmadik szempontom a rendezői üzenet súlya, a szemlélet eredetisége, a választott formanyelv újszerűsége volt. Azt a rendezői munkát láttam a legerőteljesebbnek, amelyben ez a három szempont együtt tudott érvényesülni. Ilyennek találtam Mohácsi pécsi rendezéseit is.

- Számomra nem az a furcsa, hogy két Mohácsi-rendezést válogattál be - mert szerintem is ő az év rendezője -, hanem az, hogy mindkettőt Pécsről.

- Tudom, hogy igazságtalan dolog, hogy a házigazda színház két előadással szerepel, ráadásul ugyanattól a rendezőtől, biztosan fognak is majd cseszegetni ezért, de vitathatatlanul két kiemelkedő jelentőségű produkcióról van szó, amelyek ráadásul egészen eltérő szemléletet képviselnek. Az Istenítélet igazi nagyszabású, nagy tömegeket mozgató Mohácsi-előadás. Hiszen ez esetben éppen ez volt a rendezői gesztus a lényege. Nem a textusát változtatta meg Miller eredeti színművének, hanem a struktúráját, a kamarajellegét, és készített belőle egy olyan előadást, amelyben nagy szerepet kap a művészetét jellemező sajátos térlátás.

- Mitől olyan sajátos Mohácsi térlátása?

- Elsősorban attól, ahogy a tömeget megjeleníti a színpadon. Nem ritkaság, hogy akár 50-60 színészt is mozgat egyszerre. Ugyanakkor sem a kaposvári, sem a pécsi színpad nem vígszínházi vagy operai méretű, tehát Mohácsinak nagyon értenie kell ahhoz, hogy a rendelkezésre álló viszonylag szűk térben hogyan helyezi el ezeket az alakokat, hogy ne csak egy masszaszerű rendezetlen tumultus váljon az egészből, hanem a csoporton belüli kisebb alakzatok és a közöttük létrejövő dinamikai erőviszonyok is plasztikusan megjelenhessenek egy-egy ilyen nagyszabású kompozícióban. És ehhez az érzékeny térlátáshoz kapcsolódik az a bravúros rendezői képesség, amellyel ebből a hullámzó, álladó átrendeződésben lévő tömegből, amelynek a belső erőviszonyai is állandó változásban, átalakulásban vannak, időről-időre kiemel egy-egy karaktert vagy egy kettőst, nagyon éles villanófénybe állítva ezeket. Miközben ők fontossá válnak ebben a rövid szekvenciában, a tömeg a háttérben változatlan gazdagsággal hullámzik és lüktet, majd az éppen elővillanó szűkebb szituációk, karakterek máris visszasüllyednek a háttérbe, hogy onnan mások emelkedhessenek ki. Nem véletlenül hosszúak Mohácsi előadásaiban az ekképpen konstruált jelenetek, hiszen az egyén pillanatait a csoportdinamikával állandóan konfrontáló szerkezetnek időre van szüksége a kibontakozáshoz. A legfontosabb karakterekhez Mohácsi időről időre visszatér egy adott jelenetegységen belül, hiszen másképp (egyszeri felvillantással) nem lenne lehetséges, hogy egyénítse a karaktereket, és a néző emlékezetébe is bevésse ezeket a dinamikailag és dramaturgiailag is fontos pillanatokat, amelyek, a hagyományos tér- és jelenetszervezési és karakterábrázolási metódushoz hasonlóan fontosak, de fontosságukat és jelentősségüket másképpen, az előadás idejében hosszabban és repetitív módon, vissza-visszatérve nyerik el. Számos korábbi, általam is látott Mohácsi-előadás jellegzetessége ez a technika (Csak egy szög, 06 56 / őrült lélek vert hadak, Megbombáztuk Kaposvárt stb.), ebben az évadban pedig elsősorban az Istenítélet egyes jelenetei szerveződtek így, valamint a programba ugyan nem választott, de általam is nagyra értékelt A helytartó című kaposvári előadás kantin jelenete, amely csaknem egy teljes óra hosszban bontakozik ki.

- Nagyon érzékletesen beszéltél Mohács tömegmozgatásáról. Ehhez képest A képzelt beteg egy kamaradarab.

- Igen, az jóval kevesebb szereplőt mozgató előadás. Tömör, feszes, pont olyan hosszú, amennyi kell. Ilyen értelemben A képzelt beteg nem is igazán mohácsis, hogy ezzel a kicsit ostobácska általánosítással éljek. A klasszikus darabtól azonban messze távolodó adaptáció. A szerzőség megjelölése talán így lenne a legpontosabb: Molière ötlete alapján írta Mohácsi István. Túlzás nélkül mondható: egy kortárs dráma született, amit még tovább gazdagított, formált Mohácsi János színpadra állítása. Egészen máshova kerültek a hangsúlyok, más viszonyok bontakoztak ki, mint az eredeti darabban. Ironikus, fanyar, groteszk tragikomédia lett az előadás, amelyben megjelenik persze a társadalmi szatíra is, de emellett nagyon mély emberi drámává alakulnak a mulatságosan összekuszálódott emberi viszonyok. Végül az egész egy katartikus haláltáncban teljesedik ki. Tartalmilag, formailag és érzelmileg is nagyon sűrű az egész.

- Szerintem egy dolog feltétlenül hiányzik a válogatásodból: egy kaposvári előadás, miközben ennek a műhelynek bizonyára ez volt az utolsó évada, amelyben a rájuk jellemző szellemiség foltokban még megjelenhetett. De ha még konkrétabban akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy nekem a Mohácsi János rendezte kaposvári Helytartó hiányozik leginkább a POSZT-ról.

- Sejtettem, hogy erre rá fogsz kérdezni. De meg kell mondanom, hogy Moha idei három, nagyjából egyenrangú, hasonló minőségű rendezése közül engem legkevésbé A helytartó érintett meg. Az igazság, hogy a Csak egy szöget én korábban nem láttam, csak idén, amikor utoljára játszották Kaposvárott, és a Szög nekem annyira mélyre ment, hogy a Hochhuth-mű ezt nem volt képes felülütni. Amiről meg szólt, az részint az Istenítéletben is megfogalmazódott. Tehát tulajdonképpen egy kicsit telítve lettem - jó értelemben természetesen - a Mohácsitól kapott élményekkel. Ennek ellenére A helytartónak is számos jelenete tetszett, valóban komoly értékek vannak benne. De most így alakult. Nem akartam három előadást a válogatásba szuszakolni még tőle sem. Nehéz volt elfogadtatnom a szervezőkkel, hogy 18 produkció legyen a programban, ezzel is messze túlléptem az elfogadott előadásszámot. Értem, hogy annak a bizonyos Kaposvárnak talán ez volt az utolsó éve, de még ez sem indokolhatott semmiféle, általam kompromisszumnak tűnő megoldást, amelynek következtében esetleg ki kellett volna hagynom valamit, amit ugyancsak szerettem volna meghívni Pécsre.

 

Ez nem alternatív színház

 

- Például?

- Például Bodó Viktor és társulata Bérháztörténetek című előadását, amely egyike volt a leginkább filmes szemléletű munkáknak. Engem nagyon megragadott az, amikor Viktor a jelenet közben csak egy-egy másodpercre kapcsolta fel a fényt, és aztán le megint, de abban az egy másodpercben láthatóvá tett színészi gesztus, történés-szilánk, akció-mozzanat olyan jellemző és olyan pontos volt, hogy abban benne sűrűsödött egy egész bonyolult helyzet a maga komplexitásában. A Bérháztörténetek egy olyan előadás, amelyben az egyetlen szobányi játéktérben nagyon egyszerűnek látszó helyzetek, gazdag drámai szövete bontakozik ki, a kiemelkedően erős színészi alakítások során. Ilyen például Gyabronka játéka. Vagy Lukáts Andoré, aki egyszerűen ellenállhatatlan volt. Vagy Csákányi Eszteré. És természetesen ott vannak a fiatalok is, az egész társulat. Nagyon jó, hogy Viktor, összekeverve a színeket, nemcsak a fiataloknak adott terepet, hanem beeresztette közéjük az idősebb színészeket is... Erős, nagyon a mai életünkről szóló előadás ez.

- Gyabronka játszik az Agusztus Oklahomában című előadásban is, Csákányi Eszter meg a Fédra fitnessben.  Mindketten a Krétakörből érkeznek.

- Nem akármilyen történet a Krétakör története, még szétesésében is. Ezért lett volna fontos, hogy Mundruczó Kornél Jég-rendezése is ott lehessen Pécsett. Ebben a Nemzeti Színház által befogadott és felújított produkcióban még utoljára és nagyon meggyőző erővel játszott együtt a Krétakör társulata. Ugyanakkor mégis van ebben a szétesésben valamiféle furcsa termékenység, ahogy - kissé giccsesen fogalmazva - mint a virágpor, szertehullanak, szerteszállnak ezek a nagyon jó színészek, akik eddig együtt voltak a Krétakörben, és most megtermékenyítik az éppen feljövőben lévő társulatokat, a KoMától kezdve a HOPParton át a Szputnyikig. Itt-ott rászállnak egy-egy bibére, és akkor ott kifejlődik valami szép virág. Innentől még kevésbé van értelme alternatív színházról beszélni, mert amiben Csákányi Eszter vagy a Gyabronka, Bánki Gergely, Katona László, Péterfy Bori, Mucsi vagy Rába Roland játszik, az szerintem nem alternatív színház. Különben is mi értelme ezeknek a kifejezéseknek? Mi értelme mesterségesen megkülönböztetni és elhatárolni az úgynevezett fősodortól (???) a formanyelvi szempontból fontos műhelyeket? Bürokratikusan szét lehet választani a színházi folyamatok egészét, de ezekkel a mesterséges határvonalakkal épp a legfontosabb áramlások összekeveredését nehezíti és lassítja (mert megállítani úgy sem tudja és talán nem is igazán akarja) a megújulásra váró rendszer.

- Van a válogatásodban még két „alternatív" társulat. Az egyik a régóta működő független együttes, a Stúdió „K". A másik a Forte, ez a táncosokból és színészekből álló sajátos alakulat, amelynek magját a színművészeti főiskolát nemrég elvégzett fiatalok alkotják.

- Már kaptam olyan kritikát is, hogy nagyon „alternatív" a válogatásom. Miért lenne az? A Stúdió „K" előadása, a Hű, de messze van Petuski egy olyan előadás, amelyben a rendező, Tamási Zoltán, aki egyúttal a főszereplő is, abszolút professzionálisan uralja az előadás teljes hatásmechanizmusát. A remek előadás, zamatos elixírként, tökéletes arányban oldja egymásba a drámát, a humort, a költészetet és a játékosságot. Számomra ez a legjobb értelemben vett profizmus. Horváth Csaba Forte Táruslata (eleddig Fortedanse) a Kalevalával szerepel a válogatásban. Ennek főszereplője, Mucsi Zoltán sem alternatív (???) színész. És ha az lenne? Érdekes ez? Még egyszer kérdezem: fontosak-e ezek a határvonalak, ezek a mesterséges különbségtételek? A Kalevalát azért hívtam meg Pécsre, mert ma már felesleges és hiba különválasztani a mozgásszínház és hagyományos verbális színház törekvéseit, hiszen kialakulóban van egyfajta komplex színházi nyelv, amelynek formálódását, gazdagodását szerintem segíteni kell, hogy minél jobban működjön, hogy minél több ága legyen, minél több szín keveredjen bele.


Éjjeli menekdékhely

 

- Ennek a komplex nyelvnek a formálódását láthatjuk Horváth Csaba másik - általad beválogatott - rendezésében, az Éjjeli menedékhelyben.

- Számomra formanyelvi szempontból talán ez az egyik legfontosabb előadást, amit ebben az évadban láttam. Meglehet a POSZT nézőinek többsége a Kalevalát fogja szeretni Horváth Csabától, az Éjjeli menedékhellyel pedig rengeteg problémája lesz mindenkinek, de ez az előadás számomra kihagyhatatlan volt. Azért harcoltam, hogy Horváth Csabától mind a két előadás ott legyen a fesztiválon, mert a Kalevalában és az Éjjeli menedékhelyben egymástól jelentős eltérésben jelenik meg Horváth formanyelvi törekvése. Az Éjjeli menedékhelyben ugyanis az történik, hogy nagyon-nagyon összekavarodik a mozgásszínház nyelve meg a klasszikus színházi nyelv, ráadásul egy olyan darabban, amely egy klasszikus toposz, amiről mindenkinek van egy kisrealista elképzelése. Ezzel a megcsontosodott szemlélettel fordul szembe Horváth Csaba színpadra állítása. Ő teljesen más irányból néz rá az alapműre. A fizikai színház formanyelve és eszköztára és Gorkij klasszikusának textusa szétválaszthatatlanul mosódik egymásba. A Kalevala esetében még a formanyelvet illetően van egy fajta párhuzamosság, ami a szöveg verbális fogalmi tartalmait és a fizikai színház nonverbális, érzéki-érzelmi testköltészetét jellemzi. Ez a párhuzamosság szűnik meg a József Attila Színház előadásában. Nekem nagyon fontos az Éjjeli menedékhely, nagyon mélyen érintett. Fontos, érvényes és mély üzenete van rólunk, a világunkról.

- Én is fontos előadásnak tartom az Éjjeli menedékhelyet, csak az a kérdésem, hogy jó helyen van-e a József Attila Színházban.

- Nem baj, ha kimegy róla a néző, mert helyére jön majd új: nézőcsere van. És éppen az a fontos, hogy mindez a József Attila Színházban történik. Hajlamos a szakma egy vállrándítással elintézni, hogy ez egy szórakoztató nagyüzem, de Gaál Erzsitől kezdve Zsótéron át Horváth Csabáig többen dolgoztak és dolgoznak ott, akik nem ezt képviselik. Ezért minden tiszteletem Léner Péter igazgatóé. De említhetem Alföldi Róbertet is, aki kiporolta a Nemzeti Színházat, és gyakorlatilag egy kortárs színházat csinált belőle. Ez ugyanolyan hallatlanul fontos gesztus, mint az, hogy a József Attila Színházban Horváth Csaba rendezhet. Léner Péter azt mondja: persze, a mi állandó közönségbázisunk a tizenharmadik kerület, csináljuk nekik továbbra is a szórakoztató előadásokat, de meghívom ide azokat a rendezőket is, akik másfajta színházat tudnak csinálni, és nem szólok bele abba, hogy mit csináljanak. Szabad kezet adok neki, mert megbízok bennük, hisz nagyon kreatív színházi gondolkodást képviselnek, ami képes a közönség egy részét megfogni. Ezért érdemes egy színházon belül összekeverni a minőségeket.

- A színházi nyelve miatt tartod fontos előadásnak az Éjjeli menedékhelyet?

- Nem csak emiatt. Hanem azért is, mert nagyon bátran, nagyon pontosan, nagyon érzékenyen beszél arról a fajta kiszolgáltatottságról, nincstelenségről, testi, lelki és szellemi nyomorról, az intoleranciáról és értékvesztésről, amibe egyre mélyebbre sodródunk, anélkül, hogy észrevennénk. Mindezek okán engem csak kevéssé vagy egyáltalán nem érdekelt az, amit olvasni lehetett egyes véleményekben Horváth Csaba Éjjeli menedékhelyéről, vagyis hogy nem tudnak olyan pontosan mozogni a színészek, mint a Kalevalában. Nem is mozoghatnak olyan pontosan, mert ez egy másfajta színház, és a színészektől is mást vár el. Ugyanakkor a József Attila Színház színészein azt láttam, hogy akarják ezt a munkát. Átjönnek egy akármilyen, kommersz vígjátékból, és azt látom, hogy hihetetlen alázattal és odaadással viszonyulnak a rendezőhöz, aki teljesen másképp gondolkodik, mint ami megszokott abban a színházban. Aki ugyan kipasszírozza a belüket, de mégsem azt kérdezik tőle, hogy miért kell nekem négykézláb csúszni-mászni, hanem teszik a dolgukat. Ez is nagyon fontos nekem, hogy a rendező és a színész között harmónia, közös akarás legyen. Ha ezt látom, akkor nem érdekel, hogy született táncosként mozognak-e a színészek vagy sem.

 

A világ, amiben élünk

 

- Ha jól értem, az is fontos volt számodra, hogy miről beszélnek az előadások.

- Tulajdonképpen ez is egy szemponttá vált, de magam is csak utólag ismertem fel az összeállításban, hogy érdekes módon mindig azok az előadások fogtak meg, amelyek valamilyen módon arról a világról szólnak rendkívül érzékenyen, amelyben élünk.

- Mondanál konkrét példákat?

- Például nagyon mai és nagyon igaz tabló a nyíregyházi Kasimir és Karoline. Abszolút kortárs darabnak éreztem, ami most szólt hozzám, és azokat a problémákat fogalmazta meg, amelyeket így vagy úgy magam körül látok. Ugyanakkor ezt színházilag nagyon izgalmasan teszi. Egy kvázi tribünre vannak fölrakva a szereplők, és innen szólaltak meg a kezdetben szigetszerűen elhatárolódó figurák, furcsa váltásokkal, lassításokkal, gyorsításokkal, egy csomó olyan technikát alkalmazva, amelyek szórakoztattak és izgattak. Tehát formailag is izgalmas ez az előadás, amellett, hogy nagyszerű csapatmunkát is láttam.

- Nekem a Katonában játszott Barbárok is mai történetnek hatott.

- Nekem is. Egyébként érdekes, hogy Shakespeare mellett - aki állandó repertoárdarab a magyar színházakban - ez év top szerzője Gorkij volt. Két darabja is bekerült a válogatásomba, de a Barbárok és az Éjjeli menedékhely mellett láthattunk Zsótér rendezésében is egy Gorkijt a Nemzetiben, sőt a főiskolán idén játszották a Nyaralók című darabját is. Valószínűleg nagyon érvényessé vált, amit Gorkij annak idején megfogalmazott. Egy hasonló társadalmi szituáció teremtődött újjá, így amit a maga koráról mond, az nagyon jól passzol erre a világra, amiben most élünk. Tehát nagyon kortársiasan lehet ma Gorkijt a színpadra fogalmazni.

 

Public choice

 

- De Aschertől nemcsak a Barbárokat válogattad be, hanem a Jógyerekek képeskönyvét is.

- Nem tudtam dönteni az Örkény Színház két előadása, A hülyéje meg a Jógyerekek között. Most, hogy a Jógyerekek mellett döntöttem, kicsit hiányzik az összképből A hülyéje. De ha azt választottam volna, akkor meg emez hiányozna. A hülyéje Mácsai fantasztikusan elegáns rendezése, remek alakításokkal, amelyek közül kiemelném Csuját és Kerekes Évát. Frenetikus, ahogy levezénylik a középső felvonás csak lazán a cselekményhez kötődő sitcom bohózatát. Ezt tanítani lehetne. Mindenki nagyon elegáns és pontos, az egész mégis végtelenül mulatságos. (Rossz szó itt a mégis, hiszen csak így lehet!)

- Végül miért döntöttél a Jógyerekek mellett?

- Talán ez az egyetlen döntésem volt, amelyben szerepet játszott egy külső szempont is, vagyis az, hogy éppen ebben az évadban játsszák folyamatosan Pécsett Feydeau darabját egy ottani rendezésben. Másfelől pedig Ascher rémbohózatában ezek a kiváló színészek egy kicsit más oldalukról is tudnak megmutatkozni, amiként Ascher munkája is teljesen más ebben az előadásban, mint a katonás Barbárokban. És nem utolsósorban ez a választás a részemről egyfajta (én úgy hívom:) public choice is, hiszen amikor én láttam, a közönség egyszerűen őrjöngött az előadás végén, annyira tetszett nekik.

 

Klasszikusok és kortárs darabok

 

- Mit szólsz ahhoz, hogy a magyar színház repertoárjában döntő súllyal a klasszikus darabok újbóli színpadra állításai szerepelnek?

- Nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. És nem is volt szempont a válogatásomban. Más kérdés, hogy felidézve a látott előadásokat, azok emléke hívódik elő a legélesebben, amelyek hozzám szólnak ebben az itt és most-ban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az előadások ne lehetnének klasszikusak. Valójában nem is értem, mit fed ez a kifejezés. Ez csak a szövegre utal? Vagy a szöveg keletkezési pillanatára? Klasszikus, azt jelentené, hogy egyetemes értéket képvisel? Vagy arra vonatkozik, hogy valami maradandó lett? Szóval most hogy kérdezed, nem is tudnám meghatározni, mit kellene odagondolnom a klasszikus címke mögé. Netán pejoratív tartalmat, amennyiben a klasszikus a modern ellentéte lenne? Én azonban ahelyett, hogy ezen meditáltam volna, megnéztem például a zalaegerszegi Hamletet, és azt láttam, hogy Bagó rendezése (miközben Shakespeare fantasztikus nyelvezete gazdagon átsüt Arany ugyancsak fantasztikus nyelvezetén), tökéletesen mai tartalommal és jelentéssel telítette a klasszikusnak számító mondatokat. Nagyon közel hozta hozzám az egészet azzal, hogy egy kamaszt állított a címszerepbe, egy szaxofonos fickót, aki úgy néz ki a barátjával, Horatióval együtt, mint az utcán csámborgó gyerekek, akik csak úgy sodródnak. Akiknek nincsenek szüleik, vagy ha vannak, akkor kicsesznek velük. Valahol ezt történik itt is: a zalaegerszegi előadásban az apa tulajdonképpen végrehajtatja Hamlettel a bosszúját, aztán jön a végén, félrelöki a fiát, és belefekszik Gertrúd ágyába. Bagó Hamletjét mindvégig forrongásban tartja az a düh, amely nem csak az adott szituációból fakad, hanem mélyebben is jellemzi a karakter világhoz való viszonyát. Próbál ugyan tervet szőni a bosszúra, de közben nem veszi észre, hogy ő is csupán eszköz egy nagyobb tervben. Bagó kamaszhőse épp a szenvedélyei miatt nem érti meg azt a világot, amely ravaszul és fondorlatosan hálózza be őt, veszi rá a bűnre, és a végén el is árulja.

- Ha jól értem, akkor egy klasszikus darabból egy mai történet kerekedett.

- Egy biztos, egyetlen percig sem éreztem közben, hogy az előadás ne a legjobb értelemben vett kortársi megközelítés lenne, amelynek kapcsán természetesen a szöveg is egy újfajtán autentikus értelmet nyert, de anélkül, hogy bármit változtatni kellett volna rajta. Vannak a klasszikus szövegek modernizáló olvasatai és vannak az autentikusak. Engem az előbbiek, a modernizálók nem vonzanak, mert érzem bennük a mesterséges és mesterkélt szándékot. Autentikusnak azt gondolom, amely minden erőlködés nélkül olvassa úgy a klasszikus szöveget, hogy az mainak hat. Az ilyen előadások esetében felesleges azt feszegetni, hogy a szerző klasszikus-e vagy sem. Ennek a kérdésnek, mint az előbb már próbáltam rá utalni, amúgy sincs semmi értelme.

- Érvényes mindez a másik általad beválogatott Shakespeare-előadásra is?

- Igen. Ugyanez volt az élményem Zsótér Velencei kalmárjával Egerben. Régen olvastam, vagy nem is olvastam, esetleg nem is láttam korábban A velencei kalmárt. De amikor úton Egerbe a vonaton elolvastam, akkor nagyon kíváncsivá tett, mihez tud majd kezdeni Zsótér a darab zsidózós vonulatával. Ebben egyébként épp az zavart, hogy annyira valós, de mégis kitetten mai problémává lett ez a magyar társadalmon belül (függetlenül attól, hogy Shakespeare szövegében a legkevésbé sem ott van a morális hangsúly, ahová egyébként kerülnie kellene). Szóval féltem, hogy így vagy úgy valami didaxisba csúszik majd az előadás. Aztán az egész úgy szólalt meg Zsótér színpadán, olyan autentikusan, olyan eredeti módon kiragadva az emberi viszonylatokat a shakespeare-i szöveg (mára) nehézkesen rosszízű megközelítéséből, hogy az előadás napokig, hetekig frusztrált, és állandóan arra készetetett, hogy újra és újra felidézzem bonyolultan asszociatív gondolatiságát. Teljesen kortárs előadásnak éltem meg ezt is, egyszerűen Zsótér autentikus szemlélete, erőteljes látásmódja miatt, és cseppet sem foglalkoztatott, hogy klasszikus-e a kiindulópont. Sőt.

- És mi volt a benyomásod a kortárs drámákból készült előadásokról?

- Láttam meglehetősen sok előadást ebben az évadban, amelyek kortárs sikerszerzők műveit állították színpadra. Külföldiekét elsősorban. Többnyire csalódott voltam ezek után. Idegesítettek az átlátható, tanulható, gyorsan oldódó instant dramaturgiával megszerkesztett helyzetek és karakterek. Amiként nehéz a klasszikus fogalmával mit kezdeni, úgy ez a fajta időben determinált kortárs-ság fogalom sem váltható át egy az egyben és azonnal értékes esztétikumra. A színházban (szerény tapasztalataimat összegezve) én sokkal komplexebbnek gondolom a modernizmus fogalmát, semhogy azt az előadott szöveggel lehetne behatárolni. Számomra minden kortárs, amely képes létezésem mai tér-idejében megérinteni engem, és ebben nagyon nagy szerepe van annak, hogy egy adott (tök mindegy hogy időben mikor keletkezett szöveg) hogyan és milyen közegben van megszólaltatva.

 

Hogy teljes legyen a kép

 

- Elég sokféle előadást válogattál Pécsre.

- Örülök neki, hogy az eredetileg tervezett 14-16 helyett végül 18 előadás szerepelhet a listámon. Nem konfliktusmentesen alakult így, de hálás vagyok, hogy a szervezők végül megértették, hogy vannak olyan színek, amelyeknek azért kell ott lenniük Pécsett, hogy teljes legyen a kép, amit a színház rajzol a világunkról. Ezért sajnálom, hogy végül A jég (minthogy nem ennek az évadnak a bemutatója volt) mégsem kerülhetett be a válogatásba, pedig nagyon fontos színt képvisel, tulajdonképpen mint egy zárókő tartotta volna egybe az egész válogatásomat.

- Mit mutatott volna ez a zárókő?

- Mundruczónak nagyon konzekvens útja van. A jég arra is jó példa, hogyan lehet a kommerszhez hozzányúlni. A Szorokin-regény egy izgalmas kommersz. de amit Mundruczó kihoz belőle, az színházi szempontból sokkal izgalmasabb, és már a legkevésbé sem kommersz, miközben a kegyetlenül groteszk fekete humora miatt mégis rendkívül szórakoztató. Az összeállításomban helye lett volna az Oklahoma párhuzamaként is A jégnek. Ami szétesés az Oklahomában egy családon belül bonyolódik, az egy társadalmi szintű szétesés A jégben. Ijesztően és félelmetesen valódi, de semmiképpen sem kitetten aktualizált, amiről A jég szól. Kicsit rokonítható az Istenítélettel is, amennyiben az embert a saját hiszékenysége, sorstalansága, elveszettsége vagy ostobasága okán az ideológiáknak kiszolgáltató tendenciákról szól mindkettő. Az előadás gazdag formanyelvi világa, rafinált szerkezete éppen annyira progresszívnek hat most is, mint keletkezése pillanatában. Tettem javaslatot a szervezőknek, hogy legyen lehetősége a soron következő válogatónak legalább egy olyan előadást meghívni a korábban bemutatottak közül, amely még nem szerepelt a POSZT-on, de amelyikkel éppen történt valami felújítás-féle az adott évadban. Kérésem sajnos nem talált meghallgatásra, pedig én például kifejezetten örülnék, ha valakinek az utánam jövők közül módjában lenne korrigálni egy esetleg általam elkövetett figyelmetlenséget vagy hibát. Hiszen csakis az elkészült munkák értéke a lényeg, a válogató személyes szempontjai és a fesztivál szabályai kevésbé fontosak és esetlegesek. Változóak és meg is változtathatóak.

 

Alföldi rendezései

 

- A Nemzeti Színház így is szerepel a fesztiválon, amelyről korábban azt mondtad, hogy Alföldi kortárs színházat csinált belőle.

- Ezt így is gondolom. Számomra a Nemzeti két csúcspontja ebben az évben A jég és A park. Megnéztem Alföldi Róbert másik két rendezését is, de ezek nem érintettek meg. A Oresztésznél nem értettem egyet az elemzésével, minthogy Alföldinél Oresztész az első pillanattól kezdve egy őrült anarchistának látszik, így nem jön létre az a drámai ív, ami azt mutatja meg, hogy az egyik állapotból hogyan jut át a másikba. Hogyan őrli fel a személyiségét az az erkölcsi dilemma, amely miközben magyarázatot is ad az anyagyilkosságra, de mégis elfogadhatatlanná teszi azt számára. Valaki azt mondta nekem erre, hogy a mai színház már nem a folyamatot ábrázolja, hanem az állapotot mutatja be. Lehet. De engem akkor is jobban érdekel egy összeomlás folyamata, mint az elveszettség mint mozdíthatatlan állapot. Sokkal inkább az élet igazsága, hogy miközben éppen benne vagyok egy állapotban, és azt hiszem, hogy ez az én állapotom, nem veszem észre, hogy már rég nem is ez az állapot határoz meg engem, hanem egy másik. Ha egy drámai kompozíció csak az egyiket, vagy csak a másikat mutatja meg, akkor nem rajzolódik ki a belső konfliktus íve. Amellett tehát, hogy az Oresztész gazdag rendezői víziót jelenített meg, a rendezői kérést pontosan teljesítő színészi alakításokkal, mégsem érintette meg a szívemet. A másik Alföldi-rendezésnek, a János vitéznek az első felvonása már sokkal jobban tetszett. Üdítő volt a giccs formanyelvi jelenléte az első felvonásban, ami például évekkel korábban Bozsik Yvette János vitézét olyan könnyeden frissé és újjá varázsolta. Udvaros Dorottya is fantasztikus volt. De aztán a második felvonás már formailag érdektelenebb lett, a harmadik felvonásban pedig nem hittem el sem a történést sem a formát, viszont erőszakosnak találtam Alföldi értelmezését. Értettem, hogy mit akart mondani, de ez egy olyan mondat volt, amely nem következett a történetből. Jancsi érzelmi váltása, amellyel otthagyja a megtalált Iluskát abban a modernizált emberi alvilágban, hogy visszatérhessen az időközben múzeumi tárggyá lett, téren és időn kívülre rekedt, miniatürizálódott patakparthoz, a legkevésbé sem következett a korábbiakból.

- És miért tetszett A park?

- Válogatás közben sok, általam még ismeretlen darabot előre elolvastam, és a régen olvasott színműveket is újraolvastam, hogy az előadás közben ne veszítsem el a szöveggel a kapcsolatomat. Én ugyanis képes vagyok könnyen elkalandozni a látványban. Egy filmben az információ is mindig sokkal inkább vizualizált, mint a színházban, ahol a verbalitás nagyon fontos tartalmakat hordoz. Így az előadások verbális rétegére, különösen a válogatói munkám kezdetén fokozottan odafigyeltem, és ezt a koncentrációmat erősítettem, hiszen nem lehettem annyira figyelmetlen és ebből következően esetleg értetlen, mint egy alkalmi néző. Azt is figyelmesen és teljes nyitottsággal kellett néznem és a legszélesebb spektrumban befogadnom, amiről pedig már az ötödik percben tudtam, éreztem, hogy nem fog rám igazán hatni. Részint ez az oka, hogy elolvastam Botho Strauβ darabját is, Forgách András jelentékeny fordításában. Az elolvasást követően küldtem egy mailt Andrásnak, aki régi barátom és munkatársam. Ez volt ebben az üzeneteben: extra dry szépségű a szöveg. Még azt is írtam, hogy ha Alföldi fel tudja tölteni a rideg csillogású textust érzékiséggel és esztétikai izgalommal, akkor nagyon jó előadás lehet belőle. Szerintem ez történt. Most minden együtt volt, egy szerencsés alkotói csillagzatban: forma, esztétikum, tartalom és stílus. Na és persze a remek színészi alakítások. Rába Roland mindig tévedhetetlen stílusérzeke, Nagy Mari mély emberi tudása, Stohl, Rátóti, Schell és Murányi groteszk humora és kiváló ritmusérzéke, László Zsolt visszafogott komorsága.

- És miről szól neked A park?

- Erről a kiégett, kiábrándult, keserű, kiüresedett, érzelmileg szétszabdalt, széthasított és tönkretett világról, amelyben élünk. Amit és ahogyan megfogalmaz ez az előadás, az engem nagyon érzékenyen érintett. Sok mindent hallani róla, hogy üres és hideg, én azonban a legkevésbé sem osztom ezeket a véleményeket. Sőt!

 

Kívülálló?

 

- Azzal kezdted, hogy egy „mezei színházi néző" vagy. Ne vedd tisztellenségnek a kérdést, mert nagyrészt egyetértek a válogatásoddal, de számomra furcsa, sőt érthetetlen a POSZT szervezőinak a gyakorlata, hogy a magyar színházművészet országos reprezentatív fesztiválját többnyire kívülállók válogatják.

- Kérdés, hogy mi vagy ki számít kívülállónak. Mert lehet, hogy nem voltam színházba járó, de arról azért van valami fogalmam, hogy miként létezzen egy színész egy drámai mű szerkezetében, tehát filmrendezőként nagyon is belül vagyok.

- Írók, képzőművészek, zenészek, de nem színházi emberek válogatnak, és főleg nem színházi kritikusok.

- Mint alkotó kicsit érteni vélem, hogy miért van ilyen nagy ódzkodás a színházi szakmán belül a kritikusoktól, pontosabban attól, hogy egy ilyen szakírói szemlélettel legyen kiválasztva a POSZT versenyprogramja. Egy szűz szem, ha bizonytalanabbul és esendőbben, és több tévedés lehetőségével is, de talán pontosabban, ártatlanabbul és érzékenyebben látja az éppen elé kerülő előadást, mint egy olyan szakember, aki foglalkozásszerűen néz százötven-kétszáz előadást évente.

- De talán a tendenciákat, összefüggéseket, folyamatokat jobban érzékeli.

- Igen, ez igaz. De az adott év teljesítményének megítélése szempontjából a tendenciák csaknem lényegtelenek. Egy példával élve: nekem Mohácsi adott évben készült előadásait kellett egymással és a mások által készítettekkel összemérnem, és ebbe nem igazán játszhat bele az, hogy Mohácsi milyen előadásokat készített az előző vagy az azt megelőző években. Egy ilyen találkozó, mint a POSZT (amiként a Magyar Filmszemle is, aminek két éven át voltam az elnöke, szervezője) mindig az adott év termését állítja villanófénybe. Bármilyen rossz legyen is az adott év legjobb teljesítménye, az lesz abban az évben a legjobb. A tendenciák bemutatása, felkutatása, egy másik (tudományosabb, komplexebb) megközelítés feladata. Már engem is zavart és néha talán befolyásolt is, hogy olykor nem tudtam csak magukra az előadásokra koncentrálni, hanem azt éreztem, hogy ezt már láttam másképp, máshol, másvalakivel. (Ilyen volt például a már említett A helytartó Mohácsitól, amelyet akaratlanul is összevettettem a néhány hónappal korábban látott Csak egy szöggel.) A velencei kalmárból láttam kettőt, az Ibusárból vagy négyet, és óhatatlanul is elkezdtem összehasonlítgatni őket.

- És megfogalmaztál magadnak összefüggéseket, folyamatokat is?

- Azt nagyképűnek éreztem volna, ha egy év után elkezdek a magyar színház egészéről beszélni. Engem ez az adott év érdekelt, és ebből a pozícióból, ahonnan én most erre ránéztem, azt próbáltam megítélni, hogy mik lehetnek a korábban felsorolt saját szempontok alapján az objektíven is fontos előadások. Persze viszonylagos és nagyon is emberi, gyarló „ítéletet" hoztam, amelyben természetesen rengeteg hiba van. És még több méltatlanság, azokkal szemben, akik kimaradtak a válogatásból, amiért a neheztelésük joggal érhet el engem. Most is azokról az előadásokról beszélgetünk, amelyek bekerültek a programba és nem azokról, amelyek kimaradtak. Pedig azokból az előadásokból is egy komplett és erős programot lehetne összeállítani. Kezdve Bozsik Yvette Lány, kertben című önéletrajzi crossover előadásával, Lukáts Andor Radnótiban készült Rítusán keresztül egészen Vidnyánszky Attila látomásos Halotti pompájáig.

- Tehát jónak tartod a jelenlegi válogatási szisztémát.

- Nem, nem tartom jónak. Elsősorban azért nem, mert vitatható, hogy egyetlen válogató személyes ízlése meghatározhat-e egy egész fesztivált. Amellett, hogy ez illetlenül nagy hangsúlyt ad a válogató személyének, aki azért lássuk be nem más, mint egy szimpla előzsűri, nincs ebben a szisztémában semmi garancia arra, hogy valóban az évad fontos előadásai kerüljenek a POSZT közönsége elé. Mert mi van, ha nem veszek észre valami fontosat, vagy ha észre is venném, de miután egyedül vagyok az évi hétszáz premierre, egyszerűen elém sem kerül véletlenül? Vagy mi lenne akkor, ha úgy gondolom, hogy megviccelem a szervezőket, és az évad legrosszabb előadásaiból állítom össze a műsort? Elvileg ebbe a szisztémába ez is beleférne. Sokkal jobb lenne, ha nem egy emberre terhelődne a válogatás felelőssége. Én jobbnak tartanám, ha három válogató lenne egy helyett, területi felosztásban: az egyik Budapesten, a másik vidéken, a harmadik pedig a határon túl figyelné a bemutatókat. Az utolsó másfél hónapban mindenki megnézhetné a másik kettő által kiválasztott tíz legjobbat, és végül közösen határoznák meg az arányokat és hoznák meg a végső döntést. (Azt már meg sem említem, hogy milyen rettenetes rossz érzéseim vannak amiatt, hogy a legtöbb előadást a premieren kellett megnéznem, és noha terveztem, egyáltalán nem maradt időm arra, hogy változásukat, fejlődésüket nyomon követhessem.)

- De azért nem bántad meg, hogy elválltad a válgoatást.

- Sőt! A döntést illető saját kétségeimmel együtt hatalmas élmény volt ez az év. Nagyon gazdaggá tett. Összességében azt tudom mondani, hogy a lányom születésén, a 30 éves házasságomon, a filmjeim elkészülésén és az oktatói munkámon kívül (és számos itt fel nem sorolt esemény mellett) ez az év életem egyik nagy élménye volt. Sajnáltam volna, ha kihagyom ezt a lehetőséget. De abban is biztos vagyok, hogy ha következő évben is nekem kellene csinálnom, akkor nem vállalnám. A kocanézőből tudatos színházba járóvá lettem, de leginkább filmrendező maradok, aki voltam.

 


 

09. 06. 4. | Nyomtatás |