Súlyos súlytalanság, avagy magunkon röhögünk-e?

Tiger Lillies-Phelim Mcdermott-Julian Crouch: Jógyerekek képeskönyve - Örkény Színház

Vajon meddig, milyen mélységig jut el a néző színházi befogadása közepette abban a kérdésben, hogy min is röhög tulajdonképpen? Mert ez a sehonnan sem jövő és sehová sem tehető brachi mégiscsak erkölcsi érzékünk, értékrendünk utolsó megmaradt bástyájának, a gyermeki sérthetetlenségnek a totális szétzúzására alapoz.

Pap Gábor

Mindezen nagy vehemenciával (persze mélyen álszent módon) kellene felháborodnia egy olyan közvéleménynek, mint a miénk, mely a tudás lexikális alapjait, az értelmetlen, olykor embernyomorító tananyagmonstrumokat minden reformpedagógiával szemben foggal-körömmel védi. Ehhez persze az kellene, hogy magára, a gyerekére, a gyerekét tanító, már szinte csak a levegőből élő lényekre vonatkoztassa az előadást. Röviden: ha egyetlen percre komolyan venné azt, amit a színpadon lát!

Ehelyett röhögünk. Inkoherensen. Persze, nem rólunk szól (nem a mi gyerekünkről), meg bizony az alapanyag is olyan távoli és képtelen. Holott azon is mélyen el kéne csodálkoznunk, hogy Rousseau és Pestalozzi után pár évtizeddel hogyan jelenhetett meg, sőt hogyan lehetett olyannyira népszerű Heinrich Hoffmann pedagógiai célzatú, 3-6 éveseknek szánt(!) rémfogalmazványa, amely magyarul Borzas Petiként nem híresült el, de amely most mégis az előadás alapjául szolgál. Ugyanakkor az előadásban használt forma is olyan stilizált, semhogy eszünkbe juthatna a gogoli ars poézis: „magatokon röhögtök".

Holott kérdés, hogy vajon szülőként ismerjük-e belülről azt az irracionális és pusztító dühöt, amivel az ember olykor saját csemetéje lelkére tör? Amikor valóban a birtokának, saját teremtményének, néha egészen tisztán: tárgynak tekinti őt. Ez teszi a Struwel-házaspár is Parti Nagy német-angolból elmagyarított hiperabszurdjában, ahol a nagyon is valóságalapú negédes-polgári csevejt a brutális agresszió ellenpontozza.

 

Széles László, Bíró Kriszta, Csuja Imre - Fotó: Dusa Gábor

 

Végső soron azt a gondolatot szeretném felvetni, hogy nemcsak az előadás eszközeiben, hanem magában a témaválasztásban és e témának a közönséggel való találkozásában is ott kell(ene) lakoznia annak az újszerűségnek, ami az évad egyik sztárelőadásává avat(hat)ja a Jógyerekek képeskönyvét. Egy plebejus előadás, melyben a mélyintellektuel is megtalál(hat)ja magát. Mégis: miközben pusztán két pofára röhöghet az egyszerű nép, és ugyanígy rágódhat okosan, bár érintetlenül a másik fél, szóval közben felmerül a kérdés, hogy vajon az önreflexió kellő szintje nélkül mi marad az előadásból. Valószínűleg nem sok: bármennyire is közhely, az örkénybeli bemutató ténylegesen a nézőben fejeződik be vagy sehol sem. Ha a néző hajlandó rá, hogy saját életére-élményeire vonatkoztassa a látottakat. Hogy magára is folyamatosan rákérdezzen az önfeledt röhögés közepette!

Ideje rátérnem a konkrétumokra: én például azon rágódom, hogy miért szegény Konrádka (Pogány Judit) ujjlevágása a legerősebb, a legsokkolóbb az egész történetben. Nemcsak nekem: a youtube-on talált könyvet népszerűsítő animáció témája is ez, miközben az orális fixációért (segítek: ujjszopásért) való ollózás a legkevésbé garantált halálnem. Jóval biztosabb a már eleve l'art pour l'art rosszaság Péter (Bíró Kriszta) szülők általi széttépetése, az álmodozó Jannika (Für Anikó) vízbefulladása, Hennike (Polgár Csaba) halála a saját maga okozta lakástűzben, Auguszta (Debreczeny Csaba) spontán éhségsztrájk okozta éhhalála („Mi ez a szar? Nem kell leves"), a kővel dobott veszett kutya marta Frici (Kerekes Éva), a holdkóros Robi (Hámori Gabi) viharbeli eltűnése, és végül, de nem utolsó sorban, az ünnepi asztal abroszát ide-oda rángató, majd lerántó Fülöpke (Takács Nóra Diána), ahogy „eszcájgtól vész el", mikor a teljes családi kompánia rituálisan kivégzi.

Bizony ők, akik mellesleg nem is lehetnének egy légtérben, merthogy a csemeték elvileg egymást követve születnek-halnak: „A jó szülők sóhajtanak:/ sebaj, csinálunk másikat" - éneklik a végén együtt a siralmas tanulságot. Hogy nincs linearitás, és aki meghal, simán újra ott lehet a következő jelenetben, azt ugyebár megmagyarázza a könyv-forma: a Jógyerekek képeskönyvében, mint bármely más könyvben, ide-oda lapozgathatunk. A halálok és feltámadások szabálytalansága, időtlen-tértelen miliője eléri a szülői házat is: puska által vész Apusunk, amikor saját fegyverét fordítják ellene a playboygirlöknek beállított nyuszi-gyerekek, ráadásul Anyusunkkal szintén végez egy eltévedt golyó. És akkor már csak a kölykök vásottságát agyonütéssel honoráló Apusunk-Mikulás hiányzik, hogy teljes legyen a leltár. A halálnemek e színes kavalkádjában médiatudósításokon elszegényített érzékeinkre gyenge effektként hatnak a repülő tagok, nyílt színi késelések, ám abban, ahogy Pogány Judit babaarca kinéz ránk, és közben a fehér étkészlettartóra borulva mutatja csonkjának vérszalagjait, egy pillanatra mégiscsak belénk fúl a röhögés.

A vér persze deklaráltan, velünk, nézőkkel összekacsintva jelzésszerű, művi, ahogy az egész látványvilág is egyszerre bábszínházi és falvédő esztétikás, maga a klasszikus képmutogatás. Ritkán látni olyan előadást, ahol ennyire főszerepet, ilyen mértékű dramaturgiai súlyt kap a vizualitás: felteszem minden tervező álma, hogy olyan mértékben szervezhessen teret, és határozhasson meg figurát, ahogy az Izsák Lilinek és Nagy Fruzsinának megadatik - és a két fiatal művész maradéktalanul él a lehetőséggel. Izsák bölcsen figurázza a magyar dobozszínházi-hagyományt: perspektivikus, rózsaszín, gyerekmintás babaszobájában váratlan rejtekajtók-ablakok nyílnak, amin gólya köszön be az elején, de később a tér képes a teljes lebegést is megjeleníteni: Robi (Hámori Gabi) egyaránt repül képben és dalban, a sötétített szobában megnyíló ablakok eget mintáznak, hátul egy tükör duplázza lebegését, és egyáltalán, e csodadoboz bármikor bármivé alakulhat, amivé az alkotók csak akarják. Ugyanilyen erősek és sűrítettek a szcenírozás más leleményei is: mikor Hennike elég, a ruhájában elhelyezett vörös karácsonyfaégők keltenek illúziót, míg Augusztint a vesztét okozó levesestálba temetik, ami így koporsóvá minősül át.

 

Pogány Judit - Fotó: Dusa Gábor

 

Nagy Fruzsina nemcsak felöltözteti a figurákat, hanem megalapozza über-marionett mivoltukat: a gyerekek kosztümje kontra sminkje maga a tökéletes disszonancia. A takaros, 19. századi polgári ruhákba öltöztetett nebulók maszkja, dülledt, karikás szemeik inkább szegényházi porontyoknak, koraérett zombiknak mutatja őket, mintsem a Struwel-ház nagyreményű ivadékainak. Erre épülnek aztán a színészek finoman kidolgozott tikkjei, például Polgár Csaba Hennikéjének állandó szemhunyorgatása, ahogy a reflektorral-velünk szembenéz.

Phelim Mcdermott és Julian Crouch szövege és a Tiger Lilies zenéje nyomán létrejött Jógyerekek képeskönyvét ezenközben érdekes dramaturgia működteti. A Dr. Roboz-féle konferanszok és a szülő páros társalgási szövegszínháza képezte kettős kereten belül a dalok viszik előre a cselekményt (mint tudjuk, operában-musicalben éppen megállítani szokták azt), ha egyáltalán beszélhetünk cselekményről. Merthogy inkább etűdöket-tablókat látunk, az előadás voltaképp maga a vegytiszta, didaktikus illusztráció, afféle posztmodern Didactica Magna. Dr. Roboz (Gálffi László) fel- és lekonfjai, és a Struwel-szülők (Csuja Imre és Széles László) évődései-veszekedései tematizálják azokat a miniatűr társulati tablókat, amelyek egy-egy megszülető majd meghaló nebuló bűnét és büntetését exponálják - zenében, táncban, akcióban. Tegyük hozzá, Parti-Nagy invenciója és az említett színészek formátuma kell ahhoz, hogy az elhangzó szövegmennyiség kb. ¾-ét ebben a lehetetlen formában nemcsak követhetőnek, hanem szórakozatónak, pörgőnek ítélhessük.

A mese persze nem bűvölne el, s a gyermekek bontakozó lelkéről se derülne ki sok, ha nem volnának ilyen jók a pár perces dalok és az őket csapatmunkában prezentáló színészek: e tablókban nagyon takarékosan, néhány ecsetvonással, de megszületik egy-egy jellegzetes karakter. Végre igazi revüt, pontosan megkoreografált táncokat látunk (Dékány Edit munkáját dicséri), melyben a szenvtelenül pontos arcjátékkal operáló színészek mozdulatainak repetíciója fölülírja a voltaképpeni illusztrációt. Az előadás az operettes-musicales kliséket idézőjelbe tévő, románosan erős teatralitásával nyűgözi le nézőjét, az expresszionista vonásokkal felrajzolt forma egy pillanatra sem bukik le, mert nincs lazsálás: elejétől végig megformált gesztusvilág, az évtizede Taub János előadásait jellemző precizitással társul. A színész-kóristák egyöntetű alázattal és pontossággal formáznak halat-vadat, szóval mindent, mi szemszájnak ingere, és ahogy e deákos nyelv a játszók profizmusával társul, jóféle alternatív színházi élményeket juttat eszembe inkább, mintsem kőszínházat.

Ehhez természetesen az kell, hogy a társulat megfelelően kondicionált tagjai ne féljenek a bohócos alakoskodástól (tán nem fölösleges ezt megjegyezni ott, ahol a színészek jelentős része irtózik a maszkos-marionettszerű játéktól): hiszen közben olyan erővel üt át a személyiségük, hogy a maszkok mögött mindenki első pillanatban felismerhető. Persze ezúttal is vannak telitalálatok: Kerekes Éva például kiköpött nadrághős, azonnal el kéne játszania Nyilas Misit, Pinokkiót és Cherubint (ez utóbbit lehetőleg a Mozart-féle Figaróban), de Pogány Judit bumfordisága, Bíró Kriszta szomorú bohóca, Polgár Csaba szendesége, Hámori Gabi elszálltsága, Für Anikó tébláboló figurája is majdnem ilyen erős. Talán csak Debreceni Csaba és Takács Nóra Diána marad adós kissé egy határozottabb karakter felmutatásával. Az előadás egyik keretjátékát adó Csuja Imre-Széles László alkotta duett árnyalt humorral reflektál a szalondarabok házaspárfiguráira, épp ez a trambulin az, amelyről hatásosan rugaszkodhatnak el abszurd rémtetteik véghezviteléhez. A másik keretben Gálffi László Doktor figurája egyként egyetemi tanár és mindentudó Konferanszié (sminkje is utal a Kabaré-film hasonnevű alakjára). Ezt a masinériát tagadhatatlanul ő működteti, láthatóan kedvtelve lubickol saját didaxisa élveteg mocsarában, mintha mindenki más az ő teremtménye lenne. Bár a törpe gnómként megjelenő másik doktor, Chor (Máthé Zsolt) untermann-figurája is korrekten idézi a 20-as évekből berlini feelingjét, az ő karakterének mintha kevésbé akadna hely ebben a felállásban.

A sokat emlegetett átdolgozó, Parti Nagy Lajos dalszövegeinek prozódiája csűrt-csavartabb a kelleténél, miközben mégis alátesz a színészeknek egy új magyar drámával felérő nyelvi matériát, a már idézetteken kívül ilyen mondatokkal: „sok van mi csodálatos, de az emberen én már sehogysem csodálkozom".

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A legnehezebb feladat valószínűleg Darvas Ferencnek jutott: neki kellett lefordítania a lefordíthatatlant, a zenét, a Tiger Lilies-t, különösen a konzseniális Martyn Jacques-ot. Míg utóbbira csak vérszegény kísérlet történik - Máthé Zsolt Dr. Chorja lenne hivatott az énekes világhírű falzettjét megjeleníteni, teljesen esélytelenül - a „műfordítás" instrumentális fele jól sikerült: az eredeti hangzásvilág radikalitása veszít ugyan erejéből, cserébe az áttetsző és takarékos minizenekar (harmónika-bőgő-dob) végig illúziókeltően és érzékenyen kísér, így jól illeszkedik az Ascher Tamás által végig kézben tartott összkompozícióhoz.

Ez utóbbi újabb, az elejétől eltérően immár tisztán esztétikai kérdést vet. Hol és hogyan érhető tetten egy nagyformátumú rendező keze nyoma egy olyan igazi összművészeti előadásban, amelynek minden pontján önmagában is invenciózus szakmabeliek állnak? Valószínűleg egyszerre mindenhol és sehol sem. Hogy ennél konkrétabb legyek: e cikket felvezető kérdések a produkció rám apaként, pedagógusként, zenészként - összegezve, színháznézőként gyakorolt hatásából fogantak. E hatások pedig, nézetem szerint, abból a produkció minden szintjén uralt kényes egyensúlyból származnak, amit csak súlyos súlytalanságnak, vagy súlytalan súlyosságnak nevezhetek. Ascher Tamás rendezése nem akar mélységet keresni ott, ahol nincs, ezért ahol van, ott talál: a vége felé falhoz tapasztott halálleltárként, kipányvázva állnak a holt gyerekek, miközben a szülők azon meditálnak, hogy szex helyett inkább festeni kéne...

 

Jógyerekek képeskönyve

 

Zene és dalszövegek: The Tiger Lillies

A magyar változatot írta: Parti Nagy Lajos

Díszlet: Izsák Lili

Jelmez, bábok: Nagy Fruzsina

Fény: Bányai Tamás

Szcenikus: Kövesy Károly

Zenei vezető: Darvas Ferenc

Mozgás: Dékány Edit

Dramaturg: Gáspár Ildikó

Rendező: Ascher Tamás

Szereplők: Gálffi László, Máthé Zsolt, Széles László, Csuja Imre, Bíró Kriszta, Für Anikó, Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Pogány Judit, Takács Nóra Diána, Debreczeny Csaba, Polgár Csaba
Zenészek: Darvas Ferenc/Darvas Kristóf (harmonika), Császár Péter/Keller János (bőgő), Kérdő Gábor/Tóth János (dob)

09. 06. 8. | Nyomtatás |