Krimovval - és nélküle

A 15. Moszkvai Arany Maszk Fesztiválról

Amikor a harmadik epizódra is ugyanabban a koszlott tornacipőben jön ki az egyik színész, máskülönben tudom is, hogy ő Jevgenyij Mironov, talán a legnagyobb orosz színpadi sztár, aki két éve megkapta az egykori MHAT nagymúltú épületét, és nem lehet kétség, hírneve megalapozott, tavaly láttam őt egy kiváló Goncsarov-előadás főszerepében ugyanezen a színpadon, ami után miért is ne hinném el, hogy elsőrangú Miskin herceg volt például a Félkegyelműben és nem kevésbé remek Hlesztakov a Revizorban, és ha kételyem lenne, noha nincs, megerősítésként minden megjelenését és távozását taps kíséri ezen az estén (is), szóval most, hogy már megint ugyanabban a tornacipőben sertepertél be középre, és mindig középre, megérzem, aztán majd meg is értem, és tudom, ezt kell majd otthon megfogalmaznom egy mai orosz színházról szóló esszében, mely esszében tíz orosz előadás láttán tilos általánosítani, és tilos akkor is, ha már tavaly és tavalyelőtt is szerencsém volt részt venni a moszkvai Arany Maszk Fesztiválon, amit én magamnak, házi használatra orosz posztnak nevezek, ami fölöttébb pontatlan, de bennünket, tájékozatlan színházlátogatókat pont jól eligazít, ezért hát amit megérzek, és már kimondanék, nem teszem, szigorúan a számra csapok, elvégre még hátravan hét epizód, és nehogy már a szívemnek talán legkedvesebb, még csak nem is orosz, hanem lett rendező, név szerint Alvis Hermanis rendezése kapcsán kelljen kimondanom azt, hogy mi a baj, mi az én bajom a mai orosz színházzal...
Bérczes László

Az első este ne legyen mérvadó, amikoris Lev Dogyin Shakespeare-rendezését szemlélem, nagy akarással és szerény eredménnyel: színházi életem két meghatározó élményével, és ezzel nem vagyok egyedül, a Gaudemaussal és a Fivérek és nővérek című gigantikus elbeszéléssel, az immár örök időkre égben lebegő zongorával és a nézőtér legmagasabb pontján is illatozó borscslevessel oly magasra tette a mércét a szentpétervári mester, hogy jobb lenne őt nem ismerve, ártatlanul beülni a Fomenko Színházba, mellesleg a másik nagy mester, Fomenko egy éve avatott színházépületébe (és persze azt a poros és ásatag Osztrovszkij-rendezést is elfelejteni, amit tavaly ebben az épületben dekkoltam át csalódottan), szóval elfogulatlanul és nem csodára várva ránézni a Lóvátett lovagokra, mely végülis nem mondható a stratfordi mester főművének, és ha nem Dogyinról lenne szó, bizton leírhatnánk: friss, kedves, ízléses, szellemes, mértéktartó stb. előadás. És hiába a lekezelő satöbbizés, a felsorolt jelzők mind igazak. A tavaszt hozzák be a Moszkva folyó szélfútta partjára épített kicsi üvegpalotába a színpadra berobbanó csikófiúk és -lányok. Előbb a fiúk: energiabombaként nyargalásznak a színen, a kamaszok végletekben gondolkodó naivitásával másodpercekre sem érvényes végérvényes elhatározásokat tesznek, márminthogy három évig nőre rá se néznek, és boldogok a tudott életprogramtól, ki nem boldog attól, és mi jótékony mosollyal nézzük, ahogy kézenállnak, fekvőtámaszt nyomnak, szétveti őket az erő, más szóval libidó, a térben öt karcsú oszlop meredez, erre-ebbe másznak majd ők és a lányok, hisz tudhatjuk, épp Shakespeare és Dogyin ne tudná, az élet törvénye az, hogy pillanatokon belül belépjen ide három lány, ez megtörténik, már robban is a bomba, mint mágnes és vas rántódik össze három fiú és lány, és öt felvonásban / két részben küzd egymással test és gondolat, elv és élet... Mindez leírva lendületes, dinamikus történésnek tűnhet, ám az egészet felülírja valamiféle komótos felületesség, renyhe bölcsesség, amiben több a mosolygó kívülállás, mint a belső energia, és ettől minden csak úgy nagyjából történik, és ahogyan például az egyik lány pofonüti párját, de csak óvatosan, hogy ne fájjon, éppúgy kímél bennünket és hőseit az előadás. Enyhe, birizgáló szellő simogat bennünket benn a nézőtéren, nem pedig éles, metsző szél és vihar, ami ezeket a mindent-vagy-semmit végzetes butaságában küszködő fiúk és lányok lelkét foglyul ejti. Az előadás kellemesen lebonyolódik, a végén Lev Dogyin is learatja a szolid sikert, mi meg kilépünk a moszkvai éjszakába, ahol metszőn mar húsunkba a folyóparti szélvihar.

Mérvadó az lehet, hogy jövünk-megyünk, előadásról előadásra, mindenünnen csalódottan lefalcolunk, és már csak abban reménykedünk, hogy „még hátravan Hermanis és Krimov". Hisz csak lefalcolni lehet arról a száz évvel ezelőttinek tűnő, ásatag és végeérhetetlen Stoppard-maratonról, melyet egy egésznapos előadásban tálalnak a nagyképűen vállát rándító külföldinek (rólam van szó, például és többek között) és a produkcióra nyomakodó, hosszú sorba beálló, reménytelenül jegyért sóvárgó moszkvaiaknak. Bámulatos, mennyire akarják az emberek a színházat, a bent látottak alapján érthetetlen, miért. A mintegy 11 órás, lassan hömpölygő, akartam írni, de végülis csak csordogáló, a végtelen deszkaszínpadon többnyire egyetlen asztalnál játszódó, leginkább múlt századi, úgy értem, 19. századi szappanoperára emlékeztető fecsegőszínházban nem derül ki, milyen lehet Stoppard darabja, mert a legfőbb történés az angolos-oroszos teázásokat szétszabdaló átdíszítés, amikor az artisztikusan mozgó melósok különb-különb rendezői leleménnyel, táncot lejtve, kórusként zengve vagy éppen lassított felvételben ide-oda cipelik az asztalt és a székeket, hogy művészileg érzékeltessék az idő múlását (nem eléggé, úgy értem, nem eléggé múlik az idő, sőt), és hogy a kosztümös-komótos színészek újabb és újabb helyszíneken locsoghassanak tovább arról, vajon elhagyja-e Májköl a sereget vagy sem, és hogy Nátálí kit szeret éppen és kit nem... Hogy vannak ilyen semmilyen előadások egy-egy színházi évadban, még csak nem is kivételként, az természetes, de hogy immár harmadik éve a kiválasztottak között játsszák, úgy értem, tavaly is, tavalyelőtt is a külföldiek számára kijelölt programban, azaz magán a fesztiválon szerepel a Mű, az felettébb érdekes.

A régmúltból és a hiábavaló monumentalitásból kiszakadva-kiszabadulva felüdülés egy kicsike Leningradka. A cím arra, igen, a szovjet-orosz történelembe beégett leningrádi csatára utal. De éppen a hatalmas téma és a minimalizált megvalósítás közti ellentmondás segít abban, hogy ne közhelyeket kapjunk, vagy amikor mégis, akkor azok finom és elegáns idézőjelbe kerüljenek. Ha tehát azzal az általánosítással akarnék leönteni mindent, hogy valami baj van az orosz színházzal, akkor ez a játék-, dokumentum-, rajzfilm és bábszínház hihetetlen precizitással és gazdag fantáziával összefont ötvözete, rögzített múlt és megtörténő jelen frappáns kevercse megóv e buta és korlátolt vágytól: a bő (túlságosan is bő) másfél óra alatt képtelen vagyok eldönteni, moziban vagy színházban vagyok, a mozivásznon és mögötte történő események összeolvadnak, egységet képeznek: egy új produkciót. Finom és bravúros lépésekkel kerülünk bele a mesemúlt álomvilágába: filmmel indulunk, egy szőke orosz barbibaba feszít piros kocsiban, mobilról hívja a nagymamát, aki fekete-fehér képeken gyertyával világít (az áramkimaradás is múlt és jelen közös élménye mellesleg), megjelenik kislánykori képe, amint épp így, gyertyával botorkál ugyanabban a szobában az ostrom alatt, s e kislány álomba merül, és az asztal alatt felbukkannak az odakészített tejre begyűlő álommanók, őket mozgatják most a bábosok, vélem utólag, amikor a tapsnál megjelenik három feketébe öltözött fiatal, biztosan ők dobigálják a manók kicsi seprűit is, hogy azok elűzzék a vetített dokufilmen átrepülő német bombázókat... Az első félóra elementáris, aztán ahogy a játék, a trükk kiismerhetővé válik, úgy fárad a történet és vele a néző, elkezd dolgozni a karótnyelt tisztelettudás, hiszen Leningrád az mégiscsak Leningrád, a lassuló idővel gyorsulva terebélyesedik a pátosz és múlik a humor, erősödik a mondanivaló és csökken a játékosság. Akárhogyan is, felüdülés ez a színházacska-leningradka, nem véletlen, hogy a hátsó sorban ott bújik kíváncsi megfigyelőként a fantáziában és játékosságban verhetetlen Krimov mester is - de róla, a megmentőről később.

A kisszínház sötétjéből, az bábok álomburkából ismét ki, a nagyba, az óriásiba, a gigantikusba - végülis Moszkvában, ahol hétmérföldes vállalkozás már az is, ha átmerészkedünk a tizenkétsávos utcácska túloldalára, ez a realitás: a Vahtangov Színház emeleti erkélyére szól a jegyem, hogy ott a társulat élére nemrég kinevezett (de a hírek szerint egyelőre „idegenként" kezelt), litván Rimas Tuminas rendezésében megpróbáljam látni a Troilus és Cressidát. Szándékosan suta a fogalmazás, mert a helyzet is az: oly messze ülök a színpadtól, mintha az említett sugárút egyik oldaláról próbálnám megfejteni, milyen érzések tükröződnek a túloldali járókelők tekintetében. Azt innen is érzékelem, hogy a szinte üres, szürke tér közepét teljes egészében elfoglalja egy faltörő kosnak, óriásfallosznak, mikor minek tekinthető felfüggesztett gerenda, ez lesz majd a díszlet főszereplője, és azt is érzékelhetem, hogy az öltönyben, csokornyakkendőben belépő, őszes halántékú, megroggyantan is fess Pandarus belépője operett-tapsot kap, nyilván tekintélyes színész, a nevét nincs miért megkeressem, a nézőtéren itt-ott, számos helyen virágcsokrokat szorongató, a majdani tapsra készülő nézők ülnek, ezt inkább már a második részben láthatom, amikoris pofátlan külföldiként leköltözök a földszintre, félreértés ne essék, teltház van, de egy-két szabad hely mindig akad egy ekkora nézőtéren. Erre a bátor elhatározásra pedig akkor jutok, amikor az első rész lezárásakor megjelenő Helena is operett-tapsot arat, én viszont a távoli magasból képtelen vagyok megállapítani, és már sose is fogom megtudni, hiszen Helena ezzel végleg le is szerepel, vajon ez a harcokban edzett, molett és megfáradt díva-Helena saját bájait bátorkodott-e megmutatni avagy jelmez volt ez a sokat megélt meztelenség. Akárhogyan is, beleillett Tuminas groteszk ötletparádéjába, amiből emlékezetes a vezérek rozzant gyülekezete, akik „száz és a halál" közti frissességgel, lassított felvételben hordozzák a méltóságot, csak bírja őket kivárni az ember, és amiben Ajax kedves óriáscsecsemőként gyűrkőzik neki a kihívásoknak... De ez az ötletparádé közelebbről nézve sem bír egységes nyelvvé összeállni, szórakoztató, számtalan irány lehetőségét felvonultató előadáskezdeményeket látunk, vicces tapsrenddel, ami megnehezíti, de el nem lehetetleníti a virágcsokrokkal színpadon tébláboló, lámpalázat leküzdő nézők dolgát.

Legtöbb virágot a Jakutföldről érkezett produkció megtekintésekor láthatom: ünnepi esemény oda nem illő résztvevője leszek, amint azt bámulom, hogy népviseletbe öltözött családok gyülekeznek izgatottan a ruhatárnál, az előcsarnokban, majd a nézőtéren is. Esemény ez, de nem színházi előadás: igaz, az Unesco által a világörökség részének ítélt Olonko című hősi krónika egyik epizódját mesélik el a színpadon A könyörületes hős címmel, bizonyára hiteles öltözékben és ugyanily hiteles énekbeszéddel, hozzá dorombszerű, nyilván autentikus hangszerrel, mindehhez szólni nem tudhatok és nem is merhetek, csak gyaníthatom, mekkora szerepe lehet egy ilyen naiv és kezdetleges színházcsinálásnak-kultúraőrzésnek a távoli és kicsiny Jakutföldön (leírtam, és szégyenemre okulásul nem javítom ki, miután most utánaszörfölök a google-ban: e „kicsiny" ország területén éppen 32 Magyarország férne el, igaz, csak egymillióan lakják), és még nagyobb szerepe lehet ennek itt, ebben a Moszkvának nevezett „amerikai" világvárosban, ezt jelzi az izgalom, a taps és a színpadra kerülő virágözön is - azt azonban megkockáztatom, hogy a produkciót nem minőségi szempontok, hanem kultúrpolitikai kipipálnivalók hozták az orosz fővárosba. Hogy ez jól van-e így, azt közömbös idegenként nem bátorkodom megítélni.

Amikor beülök a Gogol. Estek. című előadásra, melyet az utóbbi évek egyik felkapott, sikeres újavantgárd rendezője, Vlagyimir Pankov jegyez, mindenre gondolok, csak arra nem, hogy megint csak autentikusnak játszott, skanzenszínházba csöppenek. Zenére számítottam, hiszen Pankov Soundrama Színházát meglehetős jól ismerem, Budapesten is többször jártak már, sőt az európai fesztiválcirkusz kézről kézre adott csapatai közé tartoznak, és a zene minden előadásuknak központi eleme, ám hogy ukrán énekeken és népviseleten kívül mást se kapok, az fölöttébb meglep. Erősen zengő, gyönyörű dalok telítik be a teret, és a cselló is szépen szól, ukránszerű lányok és fiúk feleselnek egymással az asztalok mellől, a sötétbe öltöztetett sámán-zenész fennhangon ismételgeti, „ők aztán tudják, hogyan kell mesélni", és a színpadon megjelenített ukrán falu láttán joggal reméli a jószándékú szemlélő, hogy majdcsak elkezdődnek a boccacciói, chauceri történetek - de nem. Falumegidézés van, hangulatfestés van, atmoszférateremtés van - és valójában semmi sincs, csak hókuszpókuszba csomagolt blöff van, írnám, ha nem szólnának szépen a dalok. Így csak a csalódás igazi, de lassan már szokja az ember.

Amilyen gazdagon takargatják a semmit Pankov színpadán, olyan pőre és kopár a színpad a Kazantsev Központban látható Hulladék című kortárs dráma szegényszínházi előadásán. Amikor a megelőző sajtótájékoztatón a Központ menedzser-igazgatóját, aki joggal büszke arra, hogy sok-sok év után végre saját épülettel rendelkeznek, megkérdezik, ebben a világválságos ridegtartásban hogyan tudnak egy évadban tizenvalahány produkciót létrehozni, csak annyit válaszol, nézzék meg az előadást, és megtudják. Megtudjuk. A térben középen három plázabevásárlókocsi, benne szedett-vedett ruhadarabok, balra szék-asztal, jobbra papírdobozhegy. Turkáló az egész világ, és second-hand benne minden és mindenki, mondja Mihail Durnyenkov, fiatal orosz drámaíró érdekes darabja - s e huszárvágással tervező-felesége közreműködésével meg is oldja a díszlet-jelmez-kellék kérdéskört, békén hagyja a Kazantsev Központ szerény büdzséjét, a nézőt pedig arra ösztökéli, figyeljen csak a szövegre és a színészi játékra. És ez utóbbiak figyelemre méltóak. Klisé a kiindulópont és klisé benne minden helyzet (főhősünk, a fiatal író az üzletre hajtó menedzsertől megbízást kap sikeres darab megírására, fiatal író beépíti abba saját életét, annak szokásos válságait, beépíti a turkáló-világ tartozékait, drog, alkohol, pornó stb., sejthetjük, a megrendelő elégedetlen lesz...), de a nyelv egyszeri és sajátos, a színészek pedig egyszerűek és természetesek, és ez felüdülés a sok felszínt célzó teatralitás után. A nézőtéren virágcsokor egy szál se.

Annál több kerül fel a színpadra a tizedik epizód után, hogy a felütésben elhagyott szavunkat ne feledjük, s java részük természetesen az örök-tornacipős Mironov kezeibe, aki, a harmadik epizód után tudhattuk, a későbbiekben is középpontban maradt, és Hermanis valamint Suksin ürügyén meggyőzött mindannyiunkat arról, hogy brilliáns színész, imádja közönségét és az is imádja őt. Suksin azért említendő, neve sokat mond generációmnak és az előttünk járóknak, mert a Suksin-történetek címmel futó produkció alapját az ő novellái adják.  Ahogyan az lenni szokott Alvis Hermanisnál, a társulat elutazott az autentikus helyszínre, Suksin szülőfalujába, a szibériai Szrosztkiba. Erről tanúskodnak az epizódról epizódra cserélt háttérfotók, melyeket, ahogyan a jelmezterveket is, Hermanis állandó alkotótársa, Monika Pormale készített. Az alkotók, de még inkább ezen beszámoló készítőjének balszerencséjére utóbbi személy közvetlenül moszkvai kirándulása előtt járt Rigában, és volt szerencséje látni a Lett szerelem című, szintén Hermanis által jegyzett, ám saját színészeivel létrehozott előadást, mely 2006-ban született, és ugyanerre a rugóra jár: rövid epizódok férfi-nő tárgykörben, és míg a fürge díszítők cserélik a paravánokat, rajtuk Monika Pormale bájosan élethű képeivel, a színészek még fürgébben gyorsöltöznek... A két produkció összevetése nem azért fontos eme beszámoló készítőjének, merthogy végre leleplezheti a Mestert és alkotótársát, és moszkvai csalódottságának sem a módszer azonossága az oka (hisz ki ne kapaszkodna idegen közegben jól bevált trükkjeibe - mellesleg Hermanis Kölnben is a Lett szerelem nyomvonalát követve készítette el annak német változatát, és akkor lehetnénk a legboldogabbak, ha születhetne általa magyar változat is...) - az összehasonlítás éppen a nyilvánvaló különbségeket mutatja fel: a Suksin-történetek természetesen remek, profi munka, és az olvasó ne csodálkozzék, ha vele a fesztivál-futószalagon találkozik majd, hiszen az már az „olvasópróba" kitűzésének napján, lábon elkelt - minden nagyon hasonlít, csak éppen a lényeg tűnt el. Az egyszerűség, a finomság, a látszólagos semmiben megbúvó empátia. Moszkvában a sztorira és annak csattanójára koncentrálnak, Rigában épp a kontúrokat mossák el, hogy a történések mögötti emberi esetlenséget, megbicsakló szándékot, tétova emberi akarást érzékeltessék. Moszkvában az ember által a színész, Rigában a színész által az ember kerül a színpadra. Moszkvában megmutatnak, Rigában elrejtenek. És amikor a tapsrendet megszakítva a színészek Suksin megjelenő arcképe felé fordulva tiszteletükről biztosítják az eufóriában szívüket összeérintő nagyérdemű tagjait, s ezzel ezerrel felnyomják a tapsot, fájdalmasan nyugtázhatjuk: két egyszerű ember, Suksin és Hermanis találkozása, mely találkozás oly magától értetődőnek tetszett, nem jött létre.

Ám hogy a fentiek alapján kiderül-e bármi is, mi lehet a baj a mai orosz színházzal, azt nem tudhatom. Ha egyáltalán baj van vele. Hiszen még egyetlen szó sem hangzott el az utolsó moszkvai napról, úgy is fogalmazhatjuk: Krimov napjáról, mely nap mindent felülír. Délben úgymond a hivatalos programon kívül váratlanul megkapjuk Dmitrij Krimov másodéves osztályának vizsgaelőadását, a Katyerina álmát, mely újabb és újabb jóleső meglepetéseivel egyszerre repít bennünket a semmiből teremtett költészet álomvilágába, miközben kamaszos humorával folyvást leránt a földre. A produkciót kitevő etűdsor elemei lazán kapcsolódnak egymáshoz, nyilván az iskolai órák, azaz a mesterrel folytatott műhelymunka gyöngyszemei ezek - hisz el ne felejtsük, a nemrég még Anatolij Vasziljev nevéhez is köthető Drámai Művészetek Iskolájáról beszélünk. Krimov „papíron" tulajdonképpen tervezőket tanít, ő maga is tervezőként dolgozott ötvenéves koráig, de a munkába hamar és intenzíven bekapcsolódnak a színészhallgatók, és amikor mi a végeredménnyel találkozunk, mint most például, a színpadon együtt munkálkodik képzőművész és színész. Az a bizonyos végeredmény pedig, és most már az este látható Opus 7.-re is gondolok, zene, festészet, film, fotó és színház gazdag és gyönyörűséges ötvözete. Valójában két különböző előadást kapunk, az első címe Családfa, a másodiké Sosztakovics - összeköti őket a rendező, Krimov, a színész- (és tervező) -csapat és az azonos szemléletmód. Egy fesztiválbeszámolóban csak a lelkendezésre van mód, lehetetlen itt a váratlan, kiszámíthatatlan, de mindig jólesően egymásból kibomló ötletvarázslat számtalan elemét leírni. Az a paradoxon valósul meg Krimov színházában, amitől oly boldogító érzés belépni a Szretenka utcai színházépületbe, és amitől oly fájdalmas kilépni onnan: ezek a művészek, igen: azok, a színház varázslatával fogalmazzák meg a varázstalanított kinti világot. Hisz a költészet erejével miről szól például a Családfa: a Holocaustról, a keresztfára születés tragikus gyönyörűségéről, a porból lettünk-porrá leszünk élettől ragyogó sivatagáról, ahol, akárcsak a Sosztakovics-produkcióban, lángoló hangszerekből, egymással csatázó fémzongorákból zeng a tragikus és felemelő muzsika.

Hogy miről szólt volna a moszkvai kirándulás az utolsó nap nélkül, hogy miről szólna a fenti beszámoló Krimovék nélkül... - abba nem jó belegondolni. Szerencsére nem is kell.

 

09. 09. 11. | Nyomtatás |