Fényhabzsolók

A Cullberg Balett vendégjátéka

„Cullbergéknek nem egy estén, hanem hosszú szezonon át kellene nálunk szerepelniük" - írta Fodor Lajos az Esti Hírlapban a világhírű svéd utazó balett-társulat első magyarországi fellépésekor 1984 márciusában. Ó, ha tudta volna, hogy kereken 25 évet kell majd várni az újabb vizitre! Pedig igaza volt. S igaza lenne ma is. Noha már jó ideje poszt-cullbergiánus korszakát éli az 1967-ben alapított társulat.
Králl Csaba

Merthogy ez a mai Cullberg Balett is megtestesíteni látszik azt a fajta eszményt, amely anno már első vendégszereplésükkor tűzbe hozta a hazai szakírókat, tudniillik, hogy titkon mindig is ilyennek képzeltek el egy színvonalas modern balettegyüttest. Céltudatos menedzsment, bevállalós repertoár, karakteres táncosok és magas szintű tánctudás - mindez akkor is, most is felfedezés számba ment. Arról viszont, úgy tűnik, végérvényesen lecsúsztunk, hogy a Cullberg Balett előadásában valaha is Birgit Cullberg által koreografált balettet lássunk idehaza. 1984-ben az utolsó utáni pillanatban - sérülés miatt - változott a program, s Cullberg ikonikus Rómeó és Júliája (1969) helyett az akkor még pályakezdő Luc Bouy Volt egyszer egy ház című koreográfiája került színre. A mostani vendégjáték során pedig már esély sem volt rá, hiszen a társulat repertoárján nemhogy az 1999-ben, 91 éves korában elhunyt alapító-nagyasszony koreográfiái nem szerepelnek már, de az együttest 1985 és 1993 között művészi vezető fiáé, Mats Eké közül is csak egyetlenegy, a 2005-ben színpadra állított Alumínium. A hazai közönség Birgit Cullbergből a Mamma Maria világpremierjével vigasztalódhatott (bár az akkori kritikák tükrében ezt aligha lehet vigasznak nevezni), amit 1990-ben, az akkor 82 esztendős koreográfusnő az Operaház balettegyüttesével állított színre.

Mindazonáltal ez a folyamatosan megújuló, az aktuális művészeti vezetés által mindig is erősen megrostált repertoár ékes bizonyítéka annak, hogy a Cullberg Balett nem hagyományőrző jelleggel működik. (Ellentétben például a José Limón Dance Company-val, igaz, Birgit Cullberg bármennyire is emblematikus alakja a svéd modern táncművészetnek, sosem teremtett önálló táncstílust, mint mexikói származású kortársa, José Limón.) Az együttes nem azzal kíván hű maradni az alapító személyéhez és művészetéhez, hogy koreográfiáit múzeumi relikviaként végigutaztatja a világon, hanem az újító szellemiséget menti tovább, azt, ami Brigit Cullberg, vagy - a modern tánctörténetben talán még előkelőbb helyet elfoglaló - Mats Ek munkásságát is jellemezte-jellemzi: együtt frissülni a korral, nyitottan az új kezdeményezésekre, teret adni a feltörekvő tehetségesnek, megőrizni és emelni a társulat szakmai színvonalát és ezzel együtt tekintélyét is.

 

 

 

Svédországban a Cullberg Balett, úgy tűnik, presztízskérdés. Közérdek. Kultúrmisszió. Befektetés. Innovációs terep. Fontosnak tartják odafönt, kulturális kormányzati szinten, és fontosnak tartják idelent is, mindazok, akik formálják és tesznek érte. A Cullberg Balett nem hitbizomány, hanem embert próbáló művészi kihívás. Amit a hazai balettélet igencsak felemás állapotán sűrűn kesergő kritikus irigykedve és csodálattal szemlél.

Arról persze, sajnos, nem lehet közvetlen tapasztalatunk, hogy a Cullberg családot, anyát és fiát követő művészeti vezetők (Carolyn Carlson 1993-től 1995-ig, Lena Wennergren-Juras és Margareta Lidström 1995-től 2003-ig) milyen állapotban hagyományozták egymásra a társulatot, de feltehetően olyan nagyon nem tévesztették el az irányt, ha a stafétabotot 2003-ban átvevő, szintén svéd Johan Inger vezetése alatt az együttes tovább erősítette nemzetközi hírnevét. Inger egyébiránt nem kisebb társulatot hagyott ott a Cullberg Balett irányításáért (2003-2008), mint a Holland Táncszínházat, ahol 1995 óta rendszeresen koreografált. Az együttes budapesti programján három, e korszakot fémjelző Inger-koreográfia szerepelt, noha ezekből csak egy mű, a Negro con Flores (2005) készült a Cullberg Balett számára, a másik kettő - az Empty House (2002) és a Walking Mad (2001) - eredetileg a Holland Táncszínház repertoárját gazdagította. Így örömünkre-bosszúságunkra (?) a Cullberg Balett mellett az előadások által akarva-akaratlanul a Holland Táncszínház szelleme is megidéztetett.

Johan Inger Stockholmban született, táncművészeti tanulmányait a Svéd Királyi Balettiskolában és a Kanadai Nemzeti Balettiskolában végezte, 1985-től a Svéd Királyi Balett tagja, majd szólótáncosa lett, 1990-től pedig a Holland Táncszínháznál táncolt vezető szerepeket többek között Jiří Kylián, Hans van Manen, Mats Ek, Ohad Naharin és William Forsythe darabjaiban. Iskolái, tanítómesterei, koreográfusai tehát a legjobbak közül valók, nem véletlenül emlegeti interjúiban nagyrabecsüléssel például Mats Eket, hiszen ő nyitotta fel szemét a modern táncra, vagy nyilatkozza a jelentős cseh koreográfusról, Jiří Kyliánról, hogy „a véremben van!". Inger személyében a Cullberg Balett ugyanis megtalálta a folytonosságot a legnemesebb modern európai baletthagyománnyal (no meg saját művészi múltjával), és viszont; ő pedig tágította a társulat szemléletét, elsősorban azzal, hogy lazított a korábbi szigorú koreográfus-előadó felálláson, és sikeresen bevonta a táncosokat az alkotás folyamatába: „Én csak struktúrát határozok meg magam és táncosaim számára, amit közösen töltünk meg tartalommal, know-how-val." Az új munkamódszer, a demokratikus alkotói folyamat elfogadtatása, ami arra irányult, hogy a táncosok maguk is képesek és hajlandók legyenek kreatívan kezdeményezni, persze nem ment egyik napról a másikra. De mivel a Cullberg Balett mindig is híres volt erős táncos egyéniségeiről, és ez a mostani társulat esetében sincs másképp, előbb-utóbb mindenki beletanult a dologba, és még hasznát is látta.

Az estet nyitó mű, az Empty House különlegessége, hogy akkor született, amikor Jiří Kylián elhagyta a Holland Táncszínházat, a társulat nehéz időszakon ment keresztül, mindenki befelé fordult és zárkózottá vált. Ez látható nyomot hagyott a koreográfián, mely bár absztrakt táncnyelven fogalmazódott, Inger szerint olyan a hangulata, mint egy esti vasútállomásnak, ahol az emberek megosztják egymással a helyet, de soha nem érintkeznek, csupán várnak, várakoznak egymagukban.

 

 

 

A darabban létrejönnek ugyan találkozások, szerveződnek párok, de ezeket vagy véletlen összeütközések szülik, vagy igen ambivalens érzeteket sugallnak. A hat férfi és négy nő általában teljesen szegregálódik a térben: mereven áll háttal a közönségnek, esetleg monoton mozgást végez, fut, sétál, körbejár, a helyét keresi, elindít egy mozdulatot, majd visszavonja, tétovázik, kivonul. Miközben e mesteri összevisszaságban, a színpad legváratlanabb pontjain képes felhívni magára a figyelmet egy-egy random szóló vagy kettős. A tér arányait, a táncosok mozgásterét egy szereplők által lebegtetett és egy - hol lassan, hol sebesen - körbeforgó hatalmas fehér vászonvitorla jelöli ki. A darab ritmusát pedig Lajkó Félix muzsikája porciózza: a hegedűszó halk, el-elcsukló, lírai dallamívei alatt a közösség szinte megdermed, elszabadult kitöréseinél viszont megbolydult méhkasra hasonlít. Igen beszédesek a partneri viszonyok: az egyik jelenetben a táncosok ólomlassúsággal egyhelyben menetelő sorfalából kiválik egy pár, a nő mintha szökni próbálna, de a férfi visszafogja, és igyekszik visszatoloncolni őt a sorba. Míg az utolsó képben a férfi különféle pózokba állítgatja be a nőt, s lassan keringeni kezd körülötte. A koreográfia itt visszakanyarodik a nyitóképhez: azzal a különbséggel, hogy a nő most nem féktelenül tombol, hanem sóbálvánnyá meredten áll. A férfi viszont éppoly közömbösnek mutatkozik felé, mint korábban, s csak rója szenvtelenül galaktikus köreit. Úgy tűnik, itt senki senkivel nem jut közös nevezőre. Itt mindenki elbeszél egymás mellett. Itt mindenki mástól szenved. Itt mindenki mást akar.

Ellentétben a másodikként bemutatott Negro con Flores-szel, ahol a színes trikóban, pólóban és buggyos gatyában vircsaftoló bumfordi kis csoport - család? - minden tagja pontosan tudja, mit akar, vagy inkább: mit akar birtokolni. És ez a fény, a világosság. Svéd alkotóról lévén szó, a tematika még evidensnek is tűnik, hiszen az északi nemzetek szüntelen hadban állnak a szokatlanul magas óraszámban rájuk telepedő természetes sötétséggel, bár Ingert bizonyára nem ez sarkallta munkára. A fény utáni csapatos hajsza mindenesetre igencsak metaforikus kép, mely sokféleképpen lefordítható, és ez jó.

A darab fény és árnyék, világosság és sötétség sajátságos játékára épül. Ami nem egyszerűen arról szól, hogy Erik Berglund ragyogóan világítja be a teret (bár ez is igaz), hanem hogy maguk a fényforrások is a játék részévé válnak, ami egészen speciális fényviszonyokat teremt. A színpad bal sarkában egy villódzó tévékészülék, mely többek közt alvó emberek portréit sugározza - ezt csak húzzák-vonják, vagy ki-be kapcsolgatják a táncosok. Az egymás elől folyamatosan elhappolt, ragadománynak tekintett, bántóan vakító neonfénnyel viszont számtalanszor becikázzák a teret, maguk határozva meg, mi látsszék, és mi nem mindabból, ami a színpadon történik. A harmadik fényforrás a zsinórpadlásról lóg: időnként leereszkedik, ilyenkor a táncosok elkapják, hosszú zsinórjánál fogva bepörgetik, a lámpa kileng, ide-oda bukfencezik a levegőben, kiszámíthatatlanul pásztázó fénnyel világítva meg az alatta molylepke rajként ide-oda csapódó táncosokat. A talaj fölött alig egy méterrel megállapodó lámpa bűvkörébe egy férfi törekszik, társai minduntalan kihúzzák onnan, míg végül feladja a küzdelmet, ekkor persze már szíves-örömest begyömöszölik őt a lámpa alá. Ne akard, és megnyered! - szól a bújtatott üzenet. Csupa lökött figura pendlizik a színen, a távgyaloglók mókás csípőriszájával közlekedve. Humorosan tálalt, de kibogozhatatlan érzelmi gubanc fonja össze őket. Egyes epizódok rajzfilmszerűen elrajzoltak: ezek csúcsa a „fegyverként" (is) használt vörös rózsacsokorral vívott üldözéses minijelenet, melyben egy férfi pillekönnyed, szálldosó léptekkel egy másik férfit ostromol. Táncba oltott groteszk kaland ez, nem vitás, bár az igazi elrugaszkodás csak ezután következik. A bizarr ötletekben és abszurd humorban sziporkázó Walking Maddel ugyanis az est teljes szürreáliába csap át.

A tapasztalat az, mondja darabjáról Inger, hogy a humor ritkán vicces, ha feltétlenül vicces akar lenni. Ellenigazolásképp még a látszatát is kerüli annak, hogy direkt humorra játszana, koreográfiája mégis bájos, mókás, szerethető. Kifinomult érzékkel talál helyes mértéket, arányt és tempót. Erre kiváltképp szüksége is van, hisz Ravel Boleróját úsztatja műve alá, mely elhasználtsága folytán már önmagában is veszélyforrás. Igen, de fricska is. Nem is kicsi. Lehúzni a népszerűségi dobogóról ezt az erotizált muzsikát egy látszólag ügyetlen és otromba mozgásokkal poentírozott szürreális tánckavalkádba, de mindeközben tisztelettel bánni is vele - no, ez igazán figyelemre méltó eredmény. Inger még bele is matat a zenébe: olykor elég határozottan visszavesz a hangerőből, majd az utolsó taktus után, amikor önkéntelenül is tapsra verődik össze minden tenyér, még hozzábiggyeszt egy kis Arvo Pärtot, és folytatja a történettelen történetet.

A balgaság dicsérete. Így jellemzik a darabot - azaz: a kis piros süveges „törpikék" meg néhány csinos hölgyemény által megszállva tartott zárt, mesebeli univerzum, és a „messziről jött" idegen táncban elbeszélt ismerkedési őrületét - tömören és találóan, odakint Hollandiában. A kint és bent érzékeltetésére Inger színpadnyi széles, mobil deszkakerítést mozgat a színpadon. Rajta számtalan ajtó. A kerítés hol hegyesszögűre záródik össze, hogy a kialakult szűk háromszögben szellemes tánckettősök szülessenek, hol lecsuklik a földre, hogy a törpcsapat dübörögve helyben meneteljen rajta. Fel lehet csimpaszkodni rá, át lehet kukucskálni rajta, hozzá lehet passzírozni a másikat. E szeleburdi fogócska tele van komikusra vett érzéki epizóddal. A nők nem Hófehérkék a törpök mellett, akik jólelkűen anyáskodnak, hanem vonzó célpontok. Menekülőre is fogják, ha a törpcsapat üldözőbe veszi őket.

A Cullberg Balett vendégjátékán a társulat utolsó, immár lezárt alkotói periódusába pillanthattunk be, amit Inger neve fémjelez. Reménykedjünk benne, hogy az együttes jelenének megismeréséhez nem kell újabb 25 évet várni.

09. 09. 11. | Nyomtatás |