A Hold íze

Moon Water - Gloud Gate Dance Theatre of Taiwan

Azt mondják a kínai világban, hogy „az energia úgy áramlik, mint a víz, a szellem pedig úgy ragyog, mint a Hold". De mindjárt hozzá kell tennünk egy buddhista bölcsesség intését is, miszerint „a tükörben látott virágok és a vízben látott Hold csak illúzió". Lin Hwai-min, a társulat harmincöt évvel ezelőtti alapítója, vezetője és koreográfusa ezúttal erre a két gondolatra alapozva alkotta meg csodálatos koreográfiáját.
Bajna Zsóka

A kínai kultúrában bárminemű tudatosan művelt mozgás szellemi-lelki hátterét alapjaiban meghatározta az ősi taoista filozófia, valamint a már újkorinak számító buddhizmus.  Így olyan sajátos formavilág jön létre, amiben egybefonódik vallás, filozófia és harcművészet, olymódon, hogy a harc célja az önvédelem és a harc beszüntetése, nem pedig az agresszió vagy a birtoklás, s a mozgás, a légzéssel összhangban, a hosszú élet és a halhatatlanság kulcsa is egyben. A harcművészetek erőteljes és energikus mozdulatvilágával szemben a thai-chi, és a thai-chi tao-jin mozgássorai kecsesek és lassúak, s az ismétlődő mozgást a tudatos légzéssel kötik egybe. Egy régi legenda szerint a thai-chi hatszáz éve jött létre, amikor Wudang (Hu-Bei tartomány) hegyei közt egy taoista szerzetes egy fehér daru és egy kígyó küzdelmét figyelte meg. A támadások és az ellentámadások sorozatában a taoista hit élő példáját, a jin-jang elvét látta megtestesülni. Ennek legfontosabb ismérve, hogy minden, ami sötét, engedékeny, lágy és nőies, (Hold erő), kiegészül a világossal, az agresszívval, a keménnyel és férfiassal (Nap erő). Minden előremozdulás hátrálással kezdődik, minden felemelkedéshez hozzátartozik a süllyedés. A formagyakorlatok mozgásfolyamokból állnak, szinte nincs megállás, nincs törés vagy szögletes irányváltás, s a mozdulatok az ember középpontjából, a csí-ből áradnak szét, olymódon, hogy a legkisebb rezdülésben is az egész szervezet és a légzés is részt vesz.

A Moon Water mozgásvilágának uralkodó és meghatározó princípiuma a jin-erő, a Hold. Mágiájának közege a víz, a fluidum, minden, ami áramlik, fenntart, dagad és magával ragad, ami éltet és megszüntet, ha kozmikus erejét nem tiszteled és nem uralod valahogyan. Ennek az uralomnak a harmóniája, természete és szépsége varázsol: a sziklaszilárdnak tűnő testek folynak és áramlanak, a gesztusok, az irányváltások lassan örvénylenek, aláhullnak és hullámzanak, mint az ősi folyó, mely időtlen homokágyában hömpölyög.

A fekete pódiumon, fekete háttér előtt folyó koreográfiában nincs történet, nincs nevesíthető esemény, csak állapot, amely pillanatról pillanatra elragad. Szimfonikus balettnek mondhatnánk, még akkor is, ha formavilága szinte csak nyomelemekben tartalmaz balett-elemeket, s inkább az ősi wudangi taoista mozgáskultúrán alapul. Szigorúbban véve azonban kijelenthetjük, hogy a Moon Water műfajilag egyedi konglomerátum, mivel ihletét és nyelvét ugyan az ázsiai kultúrából és esztétikai szemléletéből meríti, de irányultsága minden ízében a modern világ felé mutat. De nevezzük bárminek, leírhatatlan szépsége megrendítette a közönség szívét-lelkét.

A huszonnégy táncos meglepően kevés koreográfiai elemmel operálva hozza létre azt a bűvöletet, ahol minden egyes táncos egyenrangú, mégis egyéni. A szokványosnak tűnő szólók, duók, triók és csoportjelenetek mesteri kompozíciójában nem a motívumok gazdagságán és túlhalmozásán van a hangsúly, hanem azok alkalmazása figyelemreméltó: ahogyan Bach is a felütött zenei motívumok vissza-visszacitálásával és azok transzponálásával vezeti hallgatóját sajátos világában, úgy a táncban is fellelhető ennek vezéreszméje. Mivel a táncban is vissza-visszaáramlanak a már látott elemek, azt a hatást keltik, mintha a fehér figurák zenére táncolnának. Pedig erről szó sincs. A zene kiegészítője és nem kísérője vagy vezetője a táncnak. Bár szerkezetileg finom analógiát mutatnak, ritmikailag mondhatni semmi közük egymáshoz. A mozgás a jin, a zene a jang-erő. A tánc tere a jin, az emberi testek munkája a jang-erő. Az előadás jang-sugárzású, a nézők jin-székben ülnek. A Hold a Nap nélkül nem kelhetne fel.

„A jin-jang elve az egész világ alapja. A teremtésben minden ezen nyugszik" (A Sárga Császár)

Véletlen volna a fekete háttérfalon láthatóvá tett tükröző felület, melynek felszínén a táncosok fehér alakja vetít szebbnél szebb álom-figurákat? Dehogyis. Tudatos és tiszta fehér pötty a feketében. Mely olykor odébb költözik, vagy fényében elváltozik, és apró tételszüneteket enged a tánc áradásának.

Esztétikai bravúr volna a mozgás időnkénti begyorsulása, megkeményítése, felpörgetése vagy az ökölbeszorított kéz a szálló-úszó lény győzelmi tartásán? Vagy a lágy és lassú hullámzású testek görcs-bokájú, hirtelen támadólépései pusztán kontrasztelemek? Nyilván nem. Okos egyensúlyérzékkel csempészi fehér kontextusba a fekete pöttyöt, s feketébe a fehéret. De bölcsen és szerényen adagolja filozófiáját, megelégszik a sugallattal, a sejtetéssel, és sosem engedi, hogy valamiféle képlet kilátszódjék a színfalak mögül.

Ezért nem tűnik elcsépeltnek a darab utolsó kétharmadában vízzel elárasztott szín csöpögő, csobogó, spriccelő, mindenkit átnedvesítő képe, s a zenéhez beúsztatott vízhangok erősödő hatása. A tér ilyetén transzponálásával ismét új közegbe helyezi a visszafogott és szűkszavú formanyelvet, ismét új asszociációs mezőkre terelve azt, amit már majdnem megszoktunk. Figyelmünket váratlanul fölébreszti, érzékeinket felrázza, gondolatainknak új teret enged a víz látványa, de izgalmunkat le is csendesíti az erősödő csobogás végtelen nyugalma.

Lin Hwai-min táncosai bár hasonlóképpen mozognak, megmagyarázhatatlan belső sugárzásukkal nyilvánvalóvá tették számomra, hogy bizonyára mindannyian ráleltek már saját útjukra, és önnön kiteljesedésükben a mozgás, a tánc az, ami közös, s a színpad, ahol estéről estére megnyilvánulhatnak. Rezzenéstelen arcuk meditatív állapotról árulkodik, lágy mozdulataikban tengernyi erő hömpölyög, összjátékuk olajozott és természetes. Tömeg, amelyben a megannyi kiváló szólista önmagáért, önnön rendjéért való.

„Az Ember a Földet követi,

A Föld az Eget követi,

Az Ég az Utat követi,

Az Út önnön rendjét követi." (Lao-ce)

 

09. 09. 11. | Nyomtatás |