A spicc cipő a mennybe megy

Balanchine-est - Nemzeti Balett

Ha huszadik századi Amerika, akkor Balanchine; a multikultinak sokkal mélyebb gyökerei vannak az Újvilágban, mint a kies Európai Unióban,. A renitens különcök és beskatulyázhatatlan figurák mellett annak idején Amerikába exportálódott egy nagy adag tenni vágyás és ambíció - a világnagy közlekedő edény légüres szegletébe gyűltek a krónikus határfeszegetők, akik teret kaptak másutt tabudöntögetőnek vagy szalonképtelennek ítélt kísérleteikhez; cserébe megteremtették a hagyományok nélküli rendszer hagyományait. Szellemi értelemben véve jóval tovább nyújtózkodhattak a takaró alatt - ennek minden előnyével és hátrányával.

Gálla Nóra

A szentpétervári Georgij Melitonovics Balancsivadzéből így lett George Balanchine, akinek emlékét az általa alapított New York City Ballet őrzi, és akinek nevét és munkásságát - ahogy a műsorfüzeten is olvasható - kopirájtok és trédmárkok tucatjai betonozzák a jelenbe.

A század első évtizedében született művész klasszikus baletten és zenén nevelkedett: a tánc mellett zeneszerzést tanult, és a forradalom után elsekélyesedő színházi világot maga mögött hagyva Nyugatra szökött. Ezután Londontól Koppenhágáig számos nagy társulatnál megfordult. Egy szerencsés találkozásnak köszönhetően 1933-ban jutott el Amerikába, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy új fejezetet nyisson a tánctörténelemben. Be akarta bizonyítani, hogy a műfaj nem pusztán funkciótlan színpadi geg, hanem önálló művészeti ág, értékteremtő erő; magát a mozdulatot állította színpadra, mert hitt benne, hogy a látvány önmagában képes elvinni a nézőt a katarzisig.

 

Szerenád (1934)

 

Az első Amerikában készült darabbal nemcsak az újonnan felállított balettiskola - a mai napig is működő School of American Ballet -, de a koreográfus is vizsgázott; a hatásos Csajkovszkij-zenére látványos kompozíció készült.

A nagy létszámú tánckar egyszerű, szürkéskék jelmezben és díszletek nélküli, puritán színpadi térben dolgozik, hogy semmi se vonja el a figyelmet a lényegről: a stilizált női szépségről. A két tucat táncosnő mellett csak a darab végén jelenik meg négy férfi, ám az ő szerepük kimerül annyiban, hogy középpontozzák a női princípium dicséretét zengő, sokszorosan összetett mondatot. A mozdulatanyag - a zenéhez, a jelmezekhez és a színpadképhez hasonlóan - szigorúan disszonanciamentes, a klasszikus hagyományoknak megfelelően idealizált és steril. A balanchine-i nőideál megformálása nemcsak precíz munkát, nagy technikai tudást és rendkívüli fegyelmet követel, hanem erős belső átélést is, ami nem merülhet ki egy mechanikus mosolyban; az éteriségnek az előadó minden porcikájából sugároznia kell, máskülönben megtörik a varázs, és nem marad más, csak az üres póz. A térformaváltások érzékeny pillanataiban, illetve egy-egy szólista nem eléggé belülről fakadó mozdulataiban óhatatlanul is kivillan a huszonegyedik századi ember, aki már csak álarcként tudja magára húzni a múlt századi ideálokat.

 

Szerenád - Fotó: Dusa Gábor

 

A fokozatosan épülő, egyenletes sodrású darab az ismétlésre és a szimmetria lendületére épít. A darab szerkezete tisztán követhető: a mozdulatlanságból születik a mozdulat, az unisonóból a polifónia. A folyamat erősödik, majd lecseng, a szólókkal, pas de deux-kel tűzdelt folyamat újra kezdődik, csakhogy a szekvenciák árnyalatnyi többletjelentéssel bővülnek. A kezdőkép legato karvezetései fokozatosan vezetnek át dinamikus mozgásba, a helyhez kötöttség feloldódik, az unisonóból szólók válnak ki, majd simulnak vissza. Amikor az első kép mozdulatsorait újra látjuk, már a Férfi is belép a színpadra, és ebben a kontextusban átértékelődnek, megváltoznak a gesztusok. A látványos térformák, az organikusan egymásba olvadó szóló- és tutti pillanatok adják a koreográfia erejét, az egyszerű, mégis dekoratívan lebbenő hosszú szoknyákat a férfi táncosok markáns acélkékbe öltözött alakja ellenpontozza.

Az utolsó képben a megdicsőült Nőt férfi-posztamensre emelik, és elindulnak vele a diagonálban aranyló fénybe. Balanchine történettelen története alabástromszerű, távoli és elérhetetlen alakot állít elénk; mintha egy görög szobrot néznénk. Csodálhatjuk nemes arányait, arisztokratikus fenségét, életidegen eleganciáját - távolról, mert ez a fajta szépség nem enged közel magához. S épp ezért nem is érint meg.

 

Concerto Barocco (1941)

 

A negyvenes évek elején Balanchine már túl van az első csalódásokon; anyagi támogatás nélkül maradt társulatát a New York-i Metropolitan fogadja be, ám a múlt tovább kísért: az opera primátusa ellen küzdő koreográfus három év alatt mindössze két egész estés táncprodukciót tud színpadra vinni.

1941-ben új társulatot alapít, és dél-amerikai turnéjukra több darabot is komponál, köztük a Concerto Baroccót, amelyet később többször felújítanak: 1946-ban betanítja a Monte Carlo-i Ballets Russes társulatának, 1948-ban pedig ezzel a koreográfiával mutatkozik be a New York City Ballet, amelynek Balanchine 1983-ban bekövetkezett haláláig művészeti vezetője marad.

A Concerto Barocco jelmez- és díszlettervei szintén a puritán egyszerűség jegyében fogantak: a rövid fehér ruha és a férfi táncos egyszerű fekete-fehér összeállítása egyértelmű vizuális üzenetet hordoz: a mozgás áll a középpontban, nem a körítés. Díszlet továbbra sincs, a háttér monokróm.

 

Szerenád - Fodó: Dusa Gábor

 

A Szerenádban megismert szerkesztési elvek itt is érvényesek: a homogén tömegből kiválnak a szólisták, hogy azután ugyanoda térjenek vissza, az egyes egységek szervesen kapcsolódnak egymáshoz. (A férfi itt sem lép ki a klasszikus ruhafogas-szerepkörből, ugrásokon és forgásokon kívül nemigen kerül több a repertoárjába.) Történet nincsen, mondanivaló viszont igen: határozott mozgás-esztétikai állásfoglalás.

Balanchine nem szerette, ha művésznek nevezték, inkább mesterembernek mondta magát; ez a fajta precíz logika a koreográfiái felépítésében és a mozdulatanyagban is tetten érhető. Olyannyira, hogy a szabályos metrumú Bach-zenével olykor zavaróan egybehangzanak a mozdulatok, a koreográfus sok ritmust és kadenciát egy az egyben megjátszat a táncosokkal; így némi disszonancia keveredik a mozdulatvilág egyébként homogén rendjébe, ám ahhoz nem elég markáns a különbség, hogy érezhető elmozdulást jelentsen az ideák világából a realitás felé - vagy bármi más, jól definiálható irányba.

 

Who Cares? (1970)

 

Az orosz forradalom idején a fiatal Balanchine - ételért cserébe - kávéházakban és némafilmes mozikban zongorázott. Amerikában, évekkel később számos filmes és musical-projektben vett részt, néhány koreográfiájából televíziós feldolgozást is készítettek.

A Who Cares? az azonos című Gershwin-etűdök nyomán született; a darabot a koreográfus a New York City Ballet számára készítette 1970-ben. A háttérben vetített felhőkarcolók tornyosulnak békaperspektívából, a képbe lassan beúszik a hold. A jelmezek is a zene sugallta revü-miliőt tükrözik: az aranymellényes férfiak anyagtalan sétapálcát lóbálva láthatatlan kalapjukat emelgetik, a szólista táncosnőkön leheletfinom ruha csillog - akár az arannyal futtatott pipacs.

Női ötös vezeti fel a számot; felzeng a jazz - vagyis csak zengene, ha a zenekar bírná szusszal. Csajkovszkijt és Bachot talán lehet fénytelenül játszani, de a harsány, neonfényű amerikai csinnadrattából kihagyni a neonfényt és a csinnadrattát - nos, ez gyakorlatilag agyoncsapja a zenét. Konzerv-Gershwinre nehéz átéléssel táncolni, így nem is csoda, ha a női kar után következő örömtánc, amit a férfi ötösnek kellene előadni, kissé halványra és erőtlenre sikerül.

 

Szerenád - Fotó: Dusa Gábor

 

Ezután szólók és pas de deux-k váltják egymást jól kiszámítható egymásutánban, a férfi-nő jelenetek időnként vesznek egy-egy történetszerű kanyart, például amikor egy pár összekapaszkodva nézi a holdat, vagy majdnem elcsattan egy romantikus csók. (A szereplők még időben észreveszik a nézőket, és szégyellősen elszaladnak). Az absztrakt tánc-sík és a kikacsintós való-élet plán nem ér össze, a kettő közé erőltetett kapcsolódási pontok idegen testként ékelődnek a darab szövetébe.

A revü-műfaj a szólistákról szól; a két szereposztás három-három táncosnője remek alkalmat kapott, hogy megvillantsa technikai tudását, de mintha nem mindig sikerülne összeházasítani a spicc cipőt a harsány amerikai életérzéssel. Balanchine le akarta verni a balettról a bilincset, de ugyanazzal a lendülettel saját elveinek csapdájába esett; kivette a klasszikus balett képletéből a díszletet és a történetet, és nagy általánosságban megmaradtak a formalizmusok. A pőre mozdulat szépsége néha átragyog, de ebből az időtávlatból legtöbbször csak dereng.

Forradalmi tett lehetett, amikor egyik első, Enigma című koreográfiájában a fiatal Georgij mezítláb táncolt az orosz színpadon - mára azonban ezek a koreográfiák legfeljebb a történelmi kontextusba ágyazva értelmezhetők. A tánctörténet jelentős fejezete kötődik Balanchine nevéhez; szétfeszítette a tradicionális kereteket, kihámozta belőle a mozgást, de az átlényegítés elmaradt. Olyan ez, mint a Lánchíd; a tizenkilencedik században megjelent az új anyag - az acél -, ám az emberek a régi kőfaragó hagyományok szerint akartak belőle hidat verni. Az eredmény egy melanko-nosztalgikus élmény az arra fogékonyaknak, és turistacsalogatónak sem utolsó, csakhogy nincs kapcsolatban a mával; a Balanchine-darabokból múzeumi tárgy lett, fontos, ámde kissé poros relikvia.

Egy dolog biztos: a merész grúz nyomában könnyebb elrugaszkodni a múlttól; ajtót nyitott a posztmodernre, igaz, ő maga már nem lépett át rajta.

 

 

Balanchine-est

SZERENÁD

Koreográfus: George Balanchine

Zene: Pjotr Iljics Csajkovszkij

Betanította: Patricia Barker

Karmester: Medveczky Ádám), Déri András

Balettmesterek: Pongor Ildikó (Kossuth-díjas, Kiváló művész) és Fajth Blanka

A jelmezeket a Pacific Northwest Ballet jelmeztervei alapján Szomolányi Zsóka kivitelezte

Világításterv: Horváth Péter Előadják: Volf Katalin / Somorjai Enikő

Boros Ildikó / Popova Aleszja (Kossuth-díjas, Érdemes művész)

Kozmér Alexandra / Pazár Krisztina

Oláh Zoltán / Arhangelski Vladimir

Szirb György / Apáti Bence

 

CONCERTO BAROCCO

Koreográfus: George Balanchine

Zene: Johann Sebastian Bach

Betanította: Judith Fugate

Karmester: Medveczky Ádám, Déri András

Balettmesterek: Volf Katalin  és Merlo P. Andrea

Világításterv: Horváth Péter

Előadják: Popova Aleszja / Pap Adrienn, Somorjai Enikő / Higgins Jaclyn Ann, Apáti Bence / Szirb György

 

WHO CARES?

Animációs technika: Bagossy Levente

A jelmezadaptációt a Pacific Northwest Ballet jelmeztervei alapján Velich Rita készítette

Jelmezkivitelező: Szomolányi Zsóka

Világításterv: Horváth Péter

Zene: George Gershwin

Karmester: Medveczky Ádám, Déri András

Balettmester: Végh Krisztina, Solymosi Zoltán

Betanította: Judith Fugate

Koreográfus: George Balanchine

Előadók: Bajári Levente / Szakács Attila, Kozmér Alexandra / Pap Adrienn, Boros Ildikó / Somorjai Enikő, Popova Aleszja / Radinya Dace

 

 

09. 03. 31. | Nyomtatás |