Pragmatika a balettszőnyegen

Isteni vidékek - Forte Társulat

 

Horváth Csaba rendező-koreográfus a Forte legújabb bemutatójában, az Isteni vidékekben az önkifejezés nehézségeire, olykor lehetetlenségére mutat rá, mely a közösség bizonytalanságával vagy hiányával a kommunikáció sikerét, sőt meglétét is elbizonytalanítja, legyen az egy hétköznapi (vagy csak annak tűnő) beszélgetés, fiktív filozofikus diskurzus vagy a retorikáról való beszéd.
Sors Vera
 

 A nyitóképben három nő és öt férfi lép be a térbe. Jelmezük (Benedek Mari) egy gondolatot követ: a szürke ruhákat a mélykék megjelenése teszi izgalmassá, a nők ruhájához kék sportkesztyű, a férfiak zakójához ugyanolyan kék póló társul. Hangtalanul állnak fel előttünk egy sorba - az agórán. Földeáki Nóra töri meg a csendet. Hangja platóni - Az állam azon helye hangzik el, mely az őrök neveléséről értekezik (Harmadik könyv). Megszólalása nem problémamentes, többszöri próbálkozás után sikerül csak az értelmes közlésig eljutnia. Szavanként halad előre, mert újra és újra elakad. Sokszor csak értelemmel kecsegtető halandzsát képes artikulálni elsőre, mely a hangsúly és a magánhangzók szerencsés felbukkanásától nyeri el látszólagos értelmét. A többi szereplő kommunikációja is defektes kezdetben, de aztán egyszavas, a társalgási nyelvből ismerős reakcióik, valamint Szókratésznek végül kimondásra kerülő mondatai párbeszéddé fejlődnek.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Az Isteni vidékeknek van egy komikus szála, mely vissza-visszatér. A komikum egyrészt az elhangzó szövegekből, másrészt a mozgásból, a táncból és a teatralitásból adódik. Az alaphangot már a nyitókép első hangjai megadják, amikor Földeáki Nóra „Az Alvilág rettenetességeinek kiszínezésével ne riogassátok a fiatalokat!" mondattal küzd. A költészet témáinak sorra vétele után a versformára térnek rá a szereplők: a ritmust az ütemes ejtés mellett a rá koreografált mozdulatok is lekövetik, és ez a mozdulatsor - bár először humorosan hat, mintha egy marionett bábu mozogna görcsösen bábosa kezében - ezután alapvető motívuma lesz a koreográfiának. A későbbiekben a komikumot ugyancsak a verbális részek határozzák meg. Egyrészről a némiképp dramatizált platóni szövegek, melyek alapvető (tartalmi) komolyságát ironikus mozgás követi le reakcióként; másrészről egy rövid részlet Ionesco A kopasz énekesnő című darabjából. A két szöveg(típus) - a józan platóni és az abszurd ionescói - a kommunikáció két végletét mutatja: egyik oldalon a tökéletes dialógus, Szókratész és aktuális beszélgetőtársainak együttgondolkodása, a platóni filozófia megfogalmazásának eszköze, a másik oldalon a nyelvi humorban realizálódó automatikus, igazi érzésektől, gondolatoktól mentes mondatok alkotta párbeszédek. Egyik sem reális, hétköznapi kommunikáció. Ez a rendezőelv kapcsolja össze ezeket a - bizonyos szempontból - nagyon is különböző szövegeket.

            A kommunikáció ténye feltételezi egy vagy több társ jelenlétét, melyből azonban még nem következik a kölcsönösség megléte. Az Isteni vidékekben a tizenegy szereplő közül mindig akad egy magányos, akinek nincs társa a beszélgetésben, bármennyire is szeretné, és így kívül marad a diskurzuson. Időnként megpróbál valamilyen módon odacsapódni mások csoportjához - verbálisan vagy tánccal kifejezve bizonytalan odatartozását. Ez legjobban a Sipos Vera/Simkó Katalin által játszott alaknál hangsúlyozódik ki. Az általuk (előadásonként felváltva) megjelenített alak erőteljes elhatárolódást vált ki környezetében: ha megszólal, a jelenlévők közül hirtelen mindenkinek más közlendője akad a mellette állóhoz. Amikor együtt szeretne lenni (tánc által) másokkal, tartozni valahová, észre sem veszik. A duót táncoló Blaskó Borbála és Kádas József közé helyezkedik, próbál velük együtt mozogni, de mire beéri őket, azok már tovább lépnek. Az elkeseredett próbálkozásnak az vet véget, amikor faképnél hagyják. Ugyancsak ő az, aki beszélgetést próbál kezdeményezni másokkal, de Vati Tamás és Krisztik Csaba alakjai végig sem hallgatják - úgy mozgatják, lökdösik egymás között, akár egy bábut, de ezt is csak addig, amíg meg nem unják.

            A kommunikáció végig hangsúlyos szerepet tölt be az Isteni vidékekben, legyen az kölcsönös vagy (a látszat ellenére) egyoldalú aktus. Az előadás második felében a retorika platóni értelmezése tárul elénk, melynek lényege a mai közéletben is folyamatosan visszaköszön. Talán ez az a rész, melyet a benne rejlő finom provokációval a legkönnyebben lehet aktualizálni. Az alkotók a retorika ókori tudományából azt a részt emelik ki, mely a szónok és a hallgatóság szerepében játszó tömeg - mely ítélkezni fog - alapvető kapcsolatáról elmélkedik. Szókratész lassacskán rávezeti társát, Phaidroszt annak igazságára, hogy nem a magasztos értelemben vett és a (görög) filozófiában (is) alapvető fontosságú igazságosság a lényeges, hanem az, amit a tömeg annak hisz - és ha a szónok képes erről meggyőzni hallgatóságát, feladatát jól, eredményesen teljesítette. Ez a rész kínálja fel az aktualizálás lehetőségét, de az előadás szerencsére nem tesz további gesztusokat ennek beteljesítésére, így az tökéletesen apolitikus marad.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Furcsa és tőlünk tökéletesen idegen formája a platóni dialógus a diskurzusnak: könnyen olvasható és könnyedén értelmezhető, ennek ellenére az Isteni vidékekben az előadásmód megnehezíti a néző feladatát. Szókratész (Zarnóczai Gizella) és a kétszólamú Phaidrosz (Lőrinc Katalin és Gantner István) zavaróan lassan beszélnek, emiatt a szavak és az egész értelmét csak nehezen lehet elkapni, amihez a jelenet képisége is hozzájárul: a három alak átlátszó műanyag székeken egy darabig szinte mozdulatlanul ül, nem néznek egymás szemébe, még akkor sem, amikor vetésforgószerűen helyet cserélnek. A látvány ingerszegénységéhez, illetve a beszédtempó feltűnő lelassításához funkció társítható: bár a retorika fontosságáról beszélnek, az - szándékosan vagy sem - alig tudja fenntartani a figyelmet, márpedig ha a beszéd (vagy a beszélgetés) nem teljesíti ezt az alapvető normát, épp célját, az értelemképzést lehetetleníti el.

            Ebben a részben kimondásra kerül, hogy a három szereplő közül ki kicsoda. Az előadás egészéről azonban nem mondható el, hogy az alakok kiléte hangsúlyos lenne. Azokban a jelenetekben, ahol meghatározásra kerülnek a szerepek, mindig a szöveg által válnak világossá. Elég csak Szókratész alakjára gondolni, akit kezdetben Földeáki Nóra, aztán Zarnóczai Gizella játszik több jeleneten keresztül - ami nem feltétlenül csak az idő múlását hivatott mutatni, hanem azt a tényt is, hogy a megjelenített személy kihangsúlyozása a szöveg értelméhez, mondanivalójához szorosan hozzátartozik. Az ókori görög jelenetekben a főszereplő végig Szókratész és Phaidrosz, akiket (talán) nem véletlenül a három rangidős táncos-színész játszik, ezzel utalva a megidézett korra jellemző hierarchiára. Szintén ők hárman azok, akik elmondják Csin harminchárom boldog pillanatát (Lin Yutang: Az élet sója). Megállnak előttünk, jobb kezüket, mint egy tengelybe, úgy illesztik párjuk kezébe: Lőrinc Katalin Vati Tamás, Zarnóczai Gizella Kádas József, Gantner István pedig Krisztik Csaba oldalán áll. Felváltva mesélnek el egy-egy boldog pillanatot, és közben, teljesen véletlenszerűen megpördülnek. Andrássy Máté alakja végig jelen van a jelenetben, különböző módon próbálja meg kizökkenteni, megzavarni őket - sikertelenül; ó, hát nem boldogság ez? Ő az, aki végül - miután teljesen lemeztelenített magát - ellöki a tengelyeket (a három férfit), így Csin három szólama egyedül marad: próbálkoznak, nem tudnak azonban már ugyanolyan lendülettel forogni. Ezután lassan tengerre szállnak: hasaló párjuk hátára, mint hajóorrba állnak, és egymás után kihajóznak.

            A Trafó színpadát, ahol a táncosok és színészek - bár ez a megkülönböztetés lassan végképp értelmét veszíti a Forte esetében - mozognak, egy fényes, nyolc egyenlő sávra felosztott balettszőnyeg határozza meg, rajta téglamintázatú paravánok, melyek aszerint értelmezik át a teret, ahogyan mozgatják őket. Ezek a csíkok végig az előadás folyamán fontos eszközként működnek, a legnagyobb jelentésmezővel bírnak: a szereplők önmaguk köré tekerik fel, belegöngyölődnek, majd visszagurulva kiszabadulnak. Ez alá néha önként, mint egy takaró alá fekszenek be, néha azonban oda kényszerítik és sötétséggel temetik be őket. Ezen alvilági helyszínre ugyanúgy csak utalás történik, ahogyan a nyitókép agórájára, a tengerre vagy a városfalra is. Ezek az utalások nemcsak építenek a néző kulturális tudására, kulturális emlékezetére, hanem azáltal képesek egyáltalán működésbe lépni. Ez A kopasz énekesnő-jelenetben sincs lényegét tekintve máshogyan, fontos különbség azonban a többihez képest, hogy a kispolgári hangulat, annak konnotációi a szöveg ismerőssége által teremtődnek meg - itt a helyszín azért nem jut hangsúlyosan szóhoz és azért nem történik rá konkrét utalás, mert nem bír meghatározó szereppel a gondolatiság szempontjából, következménye és nem része annak.

            Az említett földcsíkok a záróképben felfelé keskenyedő kúppá fejlődnek, közepükön egy-egy alakkal. A diskurzus ekkor a lelkek halhatatlanságáról, annak paradox mivoltáról folyik, végül, mintegy ezt a halhatatlanságot próbára téve és helyzetbe hozva nagyot puffanva-csattanva végzetesen elvágódnak a becsavart testek. Egyedül Szókratész az, aki máshogyan távozik, aki tovább él.

 

 

 

Isteni vidékek

Forte Társulat

 

Jelmez: Benedek Mari

Fény: Payer Ferenc

Hang: Kondás Zoltán

Dramaturg: Garai Judit

Koreográfus-rendező: Horváth Csaba

Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Gantner István, Kádas József, Krisztik Csaba, Lőrinc Katalin, Sipos Vera/Simkó Katalin, Vati Tamás, Zarnóczai Gizella

 

Helyszín: Trafó

 

 

 

09. 04. 30. | Nyomtatás |