Amcsik, magyarok, dilisek meg az Isten

Vinnai András: Vakond - Katona József Színház, Kamra

Annyi bizonyos, hogy Vakond egy kataton ápolt a Brown doktor vezette kórházban. De az is lehet, hogy Vakond maga az Isten. Mert amikor végre beszélni kezd... bár az is igaz, hogy voltaképpen nem tud beszélni, mert nem elég, hogy kataton, még nyelve sincs. Nem járnék messze a valóságtól, ha azt írnám, nagyjából ennyire egyértelmű minden, ami első ránézésre annak tűnik Vinnai András darabjában.

Urbán Balázs

A korábban színészként is dolgozó, az utóbbi években leginkább Bodó Viktor rendezéseinek szövegkönyvírójaként (vagy a Bodó által színre vitt darabok írójaként - nézőpont kérdése) ismert Vinnai ezúttal is a maga jellegzetes, egyéni hangján szólal meg. A Vakondban szinte minden cselekedetnek, történésnek van mögöttes jelentése, a történet egésze nem a hétköznapi ráció világában értelmeződik, ám a mindent behálózó misztikum, a sűrűn használt jelképek ellenére sem válik áhítatosan emelkedetté, filozofikussá a szöveg, hiszen a másik fő komponens a folyamatosan adagolt, hol groteszk, hol kifejezetten blődli ízű humor, mely nem hagyja, hogy a befogadó túl komolyan vegye az olvasottakat/látottakat. Pontosabban: megengedi, hogy a befogadó a maga egyéni ízlése alapján értelmezze a történteket, melyeket nem mellesleg hol vakszálak közbeiktatásával, hol a metaforák halmozásával, hol a sztereotípiák szinte parodisztikus egymásra zsúfolásával, hol pedig ezek kiforgatásával igyekszik összezavarni. Így aztán az olvasó éppúgy gondolhatja a címszereplőt katatonnak, mint az isteni üzenet közvetítőjének, a cselekmény egyes fejezeteit értelmezheti reáliaként vagy rémálomként, s azt is eldöntheti, mennyire hajlandó magát a műegészet komolyan venni. Vagyis azt, hogy próbál-e belelátni mélyebb alkotói üzenetet, vagy egyszerűen jópofa blődliként fogja fel a darabot.

E verziók persze a szélső pólusokat jelentik; az ideális befogadói interpretáció valahol középúton képzelhető el. A forma maga is részét képezi a tartalomnak; a lehető legsztereotipikusabb alaphelyzetek egyikéből (kisvárosba érkező idegen, akit furcsa figurák vesznek körül, s akinek munkája új és új titkokra derít fényt) kiindulva, a történet szálait fokozatosan összezavarva Vinnai olyan világot ábrázol szellemesen, ahol semmi sem biztos, ahol nyárspolgári életforma, zárt intézeti őrület és misztikum természetesen keveredik, ahol hirtelen minden a visszájára fordulhat, ahol bárki pillanatok alatt kiírhatja magát az élők sorából, de akár fel is támadhat. Ez a világ térben és időben tetszőlegesen megrajzolható; a cselekmény éppúgy játszódhat a hetvenes évek Amerikájában, mint a mai Magyarországon (ezért kézenfekvő a különböző korokhoz, illetve a „magyaros" és „amcsi" életérzéshez köthető sztereotípiák vegyítése is). Ez így, elemezve lényegesen közhelyesebb, mint megírva vagy eljátszva, ráadásul a szerző ezúttal is irodalmi asszociációk és filmes allúziók sorát vegyíti a jelenetekbe, ezáltal is gazdagítva a textus szövetét.

Igaz, a szándékos ambivalenciák hosszú sora mellett a szöveget mintha egy vélhetően nem szándékos ambivalencia is jellemezné, amelyet legszabatosabban talán úgy írhatnék körül, hogy a Vakond inkább autonóm dráma, mint a Bodó Viktorral közösen készített előadások szövegkönyvei voltak, de a kortárs magyar irodalmi tradícióhoz képest kevésbé az. Ez persze első ránézésre lényegtelen kérdés, hiszen a kortárs színház több jelentékeny (s nem feltétlenül azonos eszközökkel dolgozó, egy irányba haladó) alkotója hoz manapság létre nem szükségképpen irodalmi értékeik, pláne nem kompakt voltuk miatt értékes, hanem az előadást szilárdan tartani képes, annak alapjait, stiláris és tematikai irányait kijelölő drámaszövegeket. Ám ezúttal nem a szerző, illetve a szerzővel hosszabb ideje együtt dolgozó alkotótárs a rendező, hanem egy általában tradicionális módon megírt drámákat színre vivő, markáns rendezői stílusjegyekkel bíró alkotó, aki valamilyen formában szükségképpen interpretálja a szöveget. Gothár Péter utóbbi években a Kamrában létrehozott előadásai (Trakhiszi nők, Ivanovék karácsonya) ugyan mind a rendező groteszk iránti vonzódását, mind kivételes vizuális érzékenységét pregnánsan mutatták, de azért ezek az előadások is más nyelven szólaltak meg, mint Vinnai és Bodó korábbi közös vállalkozásai. Ha Gothár szabadon, csupán az alapmű szellemét szem előtt tartva dolgozhat, egyértelműen nyersanyagként kezelve a szöveget, könnyen létrejöhetne valami egészen sajátos, abszurd őrület a Katona színpadán. Ha pedig az alapmű határozottabban törne a kohézióra, tradicionálisabban értelmezhető, kompaktabb drámának mutatná magát, azzal egyértelműbben jelölné ki a rendezői interpretáció sarokpontjait. E köztes állapotot figyelembe véve azonban mintha Gothár kissé „fésülni" kezdte volna a darabot (Fodor Géza és Morcsányi Géza dramaturgiai segédletével), jobb-rosszabb kompromisszumokat kötve tartalom és forma, ambivalencia és mondandó, írói és színpadi világ, befogadói elvárásoknak való megfelelés és szándékos meg nem felelés között. Megváltozott a darab címe, Gromov helyett az egyetlen jelenet kivételével gyakorlatilag néma Vakond lett a címszereplő, ami rögvest erősíti a játék szimbolikus rétegeit. A dramaturgiai beavatkozások, átírások, kihagyások távolról sem mondhatóak ugyan túlzónak vagy könyörtelennek, de finoman a kerekítés útjába hatnak: kiiktatódik egy-két szereplő, velük együtt néhány vakszál is, valamelyest világosabb a szerkezet, több kapaszkodót kaphat a befogadó a történet racionális értelmezéséhez. Amit azért nem erőltet a rendező, sőt, pontosan megteremti mind az enyhén szürrealisztikus, távolról Kafkát, közelebbről Lynchet és a kortárs amerikai film fontos ágát idéző hangulatot, mind a blődlifolyam sorát. Csak mindkettőt tompítja valamelyest. Magával a díszlettel is; a színpadra állított, szektorokra bontott nézőteret üveglapok tagolják, négy részt hasítanak ki a kör alakú (porondra is asszociáltató) színpadból, más-más funkciót vesznek fel, éppúgy, mint a térbe begördülő tárgyak. Ez a tér voltaképpen sem realisztikusan, sem szürrealisztikusan nem értelmezhető, hanem egyértelműen teátrális elem, mely gyakorlatilag meghatározza a játékmódot is; azt a szín helyett a fonákot mutató, mindent a lehető legtermészetesebb módon idézőjelbe tévő színészi technikát indukálja, mely a Katona fiatal generációjának voltaképpen anyanyelvi sajátja. Ezt erősítik az önmagukban gyakran szellemes játékötletek, a nem egyszer morbid humorral megtervezett kellékek (már rögtön az első jelenetben  a „halott Angelica"), a kellő iróniával adagolt dalok. Az optimálisnál kerekebb, jópofább, konvencionálisabb és teátrálisabb lesz így a játék, melynek sava-borsát az inkább rutinos, technikás, mintsem eredeti színekkel operáló színészi alakítások teremtik meg. Így is jó nézni persze a változatos, gazdag karakterek sorát: Elek Ferenc és Kocsis Gergely infantilis, hibbant, alkalmanként brutális rendőreit, Lengyel Ferenc több alakban visszatérő, kedvesen vadállati Angelicáját, Pálmai Anna ellenállhatatlannak tűnő, de végül mégsem egészen annak bizonyuló, bájosan amorális ápolónőjét, Kovács Lehel sokféle traumával küzdő, sokszorosan felszarvazott férjét, Pelsőczy Réka csupa elfojtásból érdes modort barkácsoló igazgatónőjét, Jordán Adél infantilis bosszúvágyból és vészes érzékenységből igen hatásosan konstruált lányalakját, Rezes Judit sznob irodalmi magazinokból kilépett feleségét, Dankó István és Tenki Réka más irányban, de hasonlóan konvencionálisan és értelmetlenül lázadozó kamaszait. Csaknem valamennyi alakítás következetesen játszik rá arra, hogy maguk a megjelenített figurák a legcsekélyebb önreflexiót is mellőzik - így a színészek minden látványos eszköz nélkül, az éles stilizálást mellőzve reflektálhatnak a szerepekre. Nehezebb a helyzete a főszereplőknek, hiszen az ő esetükben valami ív is körvonalazódik, ám nem nyer markáns kontúrokat. Így Fekete Ernő Gromovként a permanens sejtetést választja a figura alapszínének; mindvégig hatásosan érzékeltet olyan titkokat, melyeknek jó része azután nem derül ki. A Jeffet alakító Hajduk Károly pedig az idegenben vakon tapogatódzó szemorvos alakjához tapadó klisékkel játszik el rutinosan. A címszerepet adó Fullajtár Andreára a szuggesztíven megvalósított „isteni jelenésen" túl leginkább a boldogtalan kataton titokzatos mosolyának megmutatása marad. Ám egyszer csak váratlanul, arcán földöntúli derűvel, vágyakozással simogatja meg a föléje hajló Jeffet. Fájdalmasan lírai, csaknem szentimentális pillanat ez, meglehetősen idegen a játékos, ironikus, könnyed színészi rutinból építkező, inkább szellemmel, mint téttel bíró előadás egészétől. És mégsem csodálkoznék, ha a nézők nem kis része leginkább ezt a képet raktározná el magában. Igaz, nem kizárt, hogy ez sem idegen az alkotói szándéktól...

 

Vinnai András: Vakond

 

Dramaturg: Fodor Géza, Morcsányi Géza m. v.

Díszlet: Gothár Péter

Jelmez: Herédi Mónika m. v.

Zene: Giacomo Puccini, Irving Berlin, Fekete Gyula, Grósz Artúr

Dalok: Lovasi András, Szabó Attila

Rendező: Gothár Péter

Szereplők: Hajduk Károly, Rezes Judit, Dankó István, Tenki Réka, Fekete Ernő, Jordán Adél, Fullajtár Andrea, Pelsőczy Réka, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Kovács Lehel, Lengyel Ferenc

 

09. 08. 1. | Nyomtatás |