Valami vidámabb vidékről

Trey McIntyre Project

Ami egyértelműen látszik: legyen az akár komolynak szánt közlés, az Amerika távoli partjairól érkező társulat minden mozdulatát csupa derű és lankadatlan frissesség járja át.

Lőrinc Katalin

Trey MacIntyre egy interjújában elmesélte: gyerekként meglógott egy balett óráról, s helyette haverjainak kombinált, koreografált az utcán. Balettmestere meglátta ezt az ablakból, behívta, ám leszidás helyett megkérte, tanítsa be saját évfolyamtársainak is, amit az imént figurált odakint... Szerencsés indulás, annyi biztos - nem minden tehetségnek adatik ilyen balettmester. A felnőtt MacIntyre darabjain is ez él tovább: a játék, a csaknem „felelőtlen" játék a klasszikus balett alapelemeivel. (Az általa vezetett balett gyakorlatra belesve is ez a legszembeszökőbb: a „pimasz" kis torzítások, a nem túlságosan mély tisztelete a kánonnak...)

Bár a társulat névadó vezetője már jó tizenöt éve aktív és népszerű koreográfus (Huston Ballet, American Ballet Theatre, New York City Ballet s a Stuttgart Ballett jegyzik őt repertoárjukon), saját társulatot csak nem kevés unszolás nyomán, néhány évvel ezelőtt alapított. Bevallása szerint félt a felelősségtől, amit ez jelentett volna. Végül azonban nem tették rosszul, akik rábeszélték: a táncművészet palettáját feltétlenül színesíti ez a társulat, elsősorban azért, mert sajátosan egyéni „figurák" adnak elő olyan repertoárt, mely egy NYCB vagy egy párizsi operabalett táncos testein biztos másképp hatna. Itt kicsi, nagy, idősebb, fiatalabb, sötét és világos bőrszínű együtt röpködik be a színpadot virtuóz közös nyelvükön.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A "Leatherwing Bat" (kissé szabadon: "Bőrszárny denevér") a gyerekkornak állít emléket, jókedvű country dalai (Peter, Paul and Mary nóták) eleve mosolyt csalnak a néző-arcokra. Jópofa gyerekszáj-szövegek erősítik azt a szándékot, melyet McIntyre mozgása kevéssé jelez, nevesen azt, hogy betekintést kapjunk a gyerekkor korántsem olyan felhőtlen világába. Azok a teljesen normális szorongások, melyek az apa-gyerek / anya-gyerek kapcsolat problémái mellett a gyermekben szülei kapcsolatát szemlélve is felmerülnek, szellemes kettősök, triók formájában azért többnyire lekövethetők. Érzékeny finommechanikával működnek ezek a partnermunkák: minden organikusan illeszkedik bennük. A szólók erősebben építenek a klasszikus balett elemeire, bár az alkotó itt is rendre megtöri azokat szellemes játékossággal. A zene is invitálja a koreográfust arra, hogy felszabadultan tobzódjon a folk-elemekben, ezek illeszkedése a balett technikához pedig szintén olajozott, zökkenőmentes...

Ez a kombinációs kreativitás önmagában is elszórakoztatna, még akkor is, ha nem emlékeztetne minket a dalszövegek világa, a vissza-visszaszálló papírrepcsi s a személyi kapcsolódások egyértelmű sora az előirányzott témára. Szinte nincs is kedvünk sztorikat követni, amikor ennyire gazdag a mozdulatinvenció. A vége felé azért lassacskán megadjuk magunkat, olyannyira, hogy jól bele is gondolunk a témába, s elkezdünk építkezni a lélektani réteg elkapott elemeiből. Olyasmivel is eljátszottunk a legvégén: mintha az apa figurája egyelővé válna a gyermekkorra visszaemlékező férfiéval...

A második darab aztán "komoly" („serious": így, kisbetűvel kezdve) - ám csak a címében, mert McIntyre-t soha, egy percig nem hagyja el játékos kedve. A végtelenül szellemes zongora muzsikára (Henry Cowell) három táncos végigjárja az összes létező kombinációs lehetőségét annak, hogy hányféle köze lehet egymáshoz három embernek. Lenyűgöző mozgásfantázia segíti azt, hogy a variációk ne fúljanak közhelyekbe, rengeteg humor (mozgásból és nem narratívából eredő humor!) jellemző az egész etűdre. Akkor is, amikor valódi konfliktusok éleződnek, összecsapásokra kerül sor (hányféle baja lehet egymással három embernek!...) Irónia és líra finoman keveredik, az érzelmest bátran hozza össze élesre pontosított, bár mindig íveken csapódó mozdulatokkal. A három táncos egymást hajtja, serkenti, míg közben-közben gátolja is útja során. Izgalmas, és persze éppannyira „komoly", amennyire játékos...

A hosszabb lélegzetű (bár jó félórájával szerencsére épp kellemes időtartamú) felvonás egy három éve bemutatott sikerdarab. Hogy is ne lenne az, ha a Beatles együttes számaiból sorol egy csokorra valót; csaknem lemezbemutató... A legjobb útlevél ahhoz, hogy egy fiatal tánctársulatot bevezessen a köztudatba, hogy azután megengedhessenek maguknak olyan, picit elmélyültebb munkákat, mint az imént látott kettőt: az idei évad terméseit.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Az "A Day in the Life"-ban a Beatles mellett be van dobva minden kellemes, szellemes és látványos, ami egy - a jó ízlésre ügyelő - kortárs balettszínpadon előfordulhat: fények, szellemes ruhák, spicc-cipő, izgalmas térformák, frappáns muzikalitás. Végül is utóbbi, a zenei alap (és nem a dalszövegek!) jelentette az alkotó számára a valódi szellemi izgalmat: erre építi fel az egész szvitet. Egyik szöveget sem illusztrálja (hiába látjuk Desmond-ot a piacon az "Oblady-oblada" szövege szerint, ennek hál'istennek semmi nyoma a színpadon, de a többi verbális közlésnek sincs), viszont minden egyes ritmusképletet „behasznál". Humora is a zenéből, a ritmus elmés frazírozásából fakad; ez itt a legfőbb játékszer. Továbbra is jellemző a koreográfusra a vegyes táncnyelv: a különböző hatások szabad „begyúrása" a klasszikus balett matériába; a csoportok esetében a játékosságra, a szólistáknál a bravúrra kihegyezve. Amúgy ez az ellentét is fontos eleme ennek a munkának: a dalszövegektől lényegileg függetlenül kiszakad egy szólista a csoportból, aki gyakran a csoport ellenében mozdul, s viszont.

Alapjában férfiaknak kedvez ez a stílus: az ő bravúrjaik, erőnlétük dominálja a 9 tagú csoport által előadott sziporkát (a Julia az egyetlen valódi „női" szám), de nem is baj ez: jól is jön Amerikában Balanchine - a nők koreográfusa - ellenében egy dezertőr utód.

Amúgy McIntyre biztosra megy: valószínűleg éppúgy nem jelentett számára rizikót ez a darab, mint ahogy szellemi kihívást sem a nézőnek.

Egy szabad ember kreatív játékai ezek a darabok a nyelvvel: talán így határozható meg leginkább  az az alkotói attitűd, amely az amerikai koreográfus mindhárom művére jellemző. Az előadók - ahányan, annyiféleképpen, de -  uralják ezt a nyelvet (nyelveket). A férfiak - imént említett exponáltságuk folytán - karakteresebben, a nők finoman. Ami azonban biztosan nyomot hagy bennünk, közép-európai nézőkben (mivelhogy igencsak hiányt szenvedünk az ilyesmiben), az az előadást egységesen belengő jókedv.

 

Trey McIntyre Project

 

Zene: Peter Paul and Mary

 

zene: Henry Cowell

 

zene: The Beatles

 

Koreográfus: Trey McIntyre

A társulat táncosai: Aia Cirio, Chanel Dasilva, Dylan G-Bowley, Jason Hartley, Brett Perry, Virginia Pilgram, Antali Rose, John Michael Schert, Ashley Werhun

 

Helyszín: Művészetek Palotája, Fesztiválszínház

Időpont: 2004. március 24., 25., 26.

 

 

További írások az interneten:

Halász Tamás: Gyerekkor, film, Bitlisz

Horeczky Krisztina: Kisvárosi délibábok

Juhász Dóra: Magabiztos mainstream

 

 

 

Interjú Trey McIntyre-rel

Hogyan tűnnek el e gleccserek?

 

 

Videórészletek

Trey McIntyre Project 2007 Tour

Trey McIntyre Project Montage

Trey McIntyre Project at Jacobs Pillow

A Day In Life excerpt

09. 04. 3. | Nyomtatás |