Restauráció és pátosz

Szóló három hangra; Cseh balett szimfónia - Prágai Nemzeti Színház Balettegyüttese

Értem én, hogyne érteném: ha Csehország a Tavaszi Fesztivál vendége, akkor elképzelhetetlen, hogy Jiří Kylián szülőföldjének balettművészetét ne képviselje bárki is. De hogy ez legyen az egyetlen nyomos érv, ami a Prágai Nemzeti Színház Balettegyüttesének meghívása mellett szólt, sokat elárul a cseh balettművészet vezető társulatának jelenlegi állapotáról.

Králl Csaba

A negyvenes évei elején járó Petr Zuska hetedik esztendeje művészi vezeti a prágai társulatot: s mivel e mostani a vendégjáték két eltérő programú táncestje a már régóta Hollandiában alkotó Kylián korai szimfonikus táncműve mellett három friss Zuska-opuszt is tartalmazott - így nemcsak betekinthettünk a nemzetközi szinten is eredményesen mozgó koreográfus műhelyébe, hanem átfogó képet is kaphattunk nem éppen progresszív alkotói szemléletéről. Az maga a művészet halála, ha egy szerző mindenestül figyelmen kívül hagyja a kort, amelyben él. Na már most Zuska koreográfiái csak keletkezési dátumukat tekintve maiak, egyébként az első tánclépéstől az utolsóig a baletthagyomány már milliószor megtagadott manírjaiban tocsognak.

Ami némileg enyhített rossz szájízünkön, hogy volt azért a koreográfiáknak egy lankásan felfelé tartó íve - kiváltképp a második estet záró Sinfonietta miatt, bár megjegyzem, ez számomra még nem az a kiforrott Kylián-mű, amire bármikor vevő vagyok. A nézhetetlen határát súroló mélypont viszont egyértelműen Zuska közel száztíz perces kétfelvonásosa, a Szóló három hangra című neoklasszikus szenvelgéseposza volt. Egyes egyedül kötelességtudatból szenvedtem végig. Cenzúrázatlan véleményemnek csak kis részben oka, hogy merő figyelmetlenségből-e vagy sem, de elmaradt a koreográfiát felváltva kísérő Vlagyimir Viszockij, Jacques Brel és Karel Kryl dalok - oroszul, franciául és csehül elhangzó - szövegének, illetve az összekötő kommentároknak fordítása. Ami nem lett volna nagy mulasztás, ha a maguk korában bálványozott, nagy életfájdalmukat más-más rezonanciával kiéneklő, fiatalon elhunyt sanzonköltők dalaiban nem éppen a gyakran költői mélységű szövegek lettek volna a legfontosabbak. Képzeljük csak el Cseh Tamás dalait idegen nyelvű hallgatóság előtt feliratozás nélkül előadva - mi jönne át belőle? Noha, tudjuk jól: a zene nem ismer határokat. Csakhogy itt minden valószínűség szerint a dalszöveg bírt dramaturgiai funkcióval. Viszockij, Brel, Kryl - ez nagyjából az énekesek ismertségi sorrendje (bár utóbbi név hallatán talán csak nyugati szláv nyelvterületen nem húzzák össze csodálkozva a szemöldöküket).

 

Cseh balett szimfónia - Fotó: Felvégi Andrea

 

Zuska a terjengős dalfolyammal sodródó mély érzésű melankóliát és ólmos depressziót két szólista és egy nagyobbacska tánckar végtelenül vontatott, szenvelgésbe merült mozgásába zárja. Az előadás üresjáraton zakatol. Az előszínpaddal is megtoldott fekete tér közepén egy hatalmas, asztalszerű térelem: az énekeseket megszemélyesítő férfialak (Alexandre Katsapov) és a múzsaként, istennőként, szerelmesként egyaránt feltűnő allegorikus nőfigura (Nikola Márová) törzshelye. Kezük ügyében egy hófehér gitár - mely az istenek ajándékaként fentről száll alá, később viszont a pokol bugyraiba liftezik. Mályvavörös lánykar szalad-hajlong-suhan a lírizmus jegyében, félmeztelen, katonakabátos férfisereg lohol-dohog-keménykedik az agresszió igézetében. A koreográfia, meglovagolva a dalok érzelmi hullámzását, olykor még a pantomimikus playbackeléstől sem riad vissza. S mivel mindenáron demonstrálni kívánja a dalokon keresztül leszűrődő világfájdalmat, még a tánc elvontabb térformái sem tudnak megtisztulni az üres dagályosság és fennkölt semmitmondás himlőitől. A második felvonás tere annyival intimebb, hogy az asztal normál méretűre zsugorodik, háttérben egy fehér paravánnal, ami árnyjáték eszközéül is szolgál. Itt már nem csak a sokszor alkoholgőzben fogant dal-keserv árad, egyre többször idéződik meg a szerelem és a humor is. Noha Zuska humora a vaskosabb, úgynevezett nézőbarát fajtából való: még véletlenül sem több kínos idétlenkedésnél, bárgyú poénkodásnál. Csúcsa az a jelenet, amikor a rivaldáig támolygó, részeget játszó férfialcsoport túlkarikírozott gesztusokkal képletesen az első sor ölébe hány. De akad jelmeztervezői (Lucie Loosová) antibravúr is: a magukat talán szpartakiádra képzelő, vörös sportszerkóba öltözött táncosok ruháján ötágú sárga csillagok díszelegnek: kettő a lányok melltájékán, egy a fiúk gatyaközepén.

S ha ez még mindig nem elég: a show - másnap is - folytatódik, a Mária álma című felettébb groteszknek szánt grand pas de quatre-ral. A művet a romantika balettcsillagának, Marie Taglioninak egy 1847-ben feljegyzett álma (?) és egy ikonikus műrészlet, a hattyú halála ihlette. Mindezek bizarr keresztezéséből születő darab központi momentuma az a divertissement, amit egymással versengő balerinák helyett most négy kigyúrt izmú, inkább fitnesz-, mint balett-teremben edzett, tütüben puccoskodó férfitáncos ad elő teljes erőbedobással. Négyőjük felszínes marháskodását, csetlését-botlását, helyenként alpári humorát persze örömmel fogyasztja a közönség. S bár Zuska valamelyest hozzáértően szövögeti össze tömpe, puttószerű figuráinak komikumát, ilyen esetben mégis az az érzésem, hogy megint hülyére vettek. Kinek jut ma eszébe egy ilyen agyrém-librettó: hogy a tóparti padnál ténfergő férfiaknak megjelenő hattyú partot érvén elszenderül, míg álmában e négy deli legény kanhattyúvá változva vég nélkül zrikálja egymást? És hogy le ne maradjunk a csattanóról: a szendergő hattyú bővérű vampá vedlik át, miközben a négy humorzsák - immár tüllszoknya nélkül - meztelen farpofákkal pipiskedik ki a színpadról. Vicces, nemde?

 

Cseh balett szimfónia - Fotó: Felvégi Andrea

 

A Cseh balett-szimfónia nevet viselő második est nyitódarabjának, a D. M. J. 1953-1977 című egyfelvonásosnak a narratívája (?) nemkülönben zagyva. Már maga a cím is az. A koreográfust egy fiatalon elhunyt lány sírfelirata (?) inspirálta alkotásra (innen a két évszám), a monogram viszont nem az ő nevének kezdőbetűit rejti, hanem azokét a cseh zeneszerzőkét (Dvořák, Martinů, Janaček), akiknek muzsikája a darabban - arányos harmadokban - felcsendül. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a koreográfust egyfajta - idézet a színlapról - „kegyelmi állapot" megragadása vezette munkája során, ahol „megtapasztalhatjuk a tökéletes csendet, az univerzum lüktetését az ereinkben, megérezhetjük Isten közvetlen jelenlétét és szembesülhetünk önmagunkkal", bárki könnyedén megjósolhatta volna, hogy újfent pátosszal és érzelgősséggel megkent darabot fogunk látni. Érdekes különben, hogy a balettkar szimultán párostáncainál olykor meg-megvillan Zuska szakértelme, de az erőltetett tánckar plusz szólista-pár felosztásnál utóbbiaknak (Adéla Pollertová, Alexandre Katsapov) jószerével csak érzelgős affektálás jut. A teret ruhásszekrény méretű, szinte szünet nélkül mozgásban tartott fekete téglatestek tagolják. Elől egy sírhelyet szimbolizáló vajszínű kocka, melyre az emlékezés vörös rózsaszála kerül. De rózsaszálak himbálódznak a talán túlvilági helyszínt sugalló - olykor esetleg temetőt jelző - tér fölött is. A szólószerepet táncoló balerina pedig akár annak a fiatal hölgynek a megszemélyesítője is lehet, akire Zuska a darab címében utalt.

Manapság ritka, hogy a néző ilyen fokú anakronizmussal, végső soron a romantika restaurációjával találja szembe magát. Azzal a romantikával, amelyet annyi, de annyi újító táncos nemzedék kikezdett, túlhaladott és talán el is felejtett. Erről azonban Zuska - és az általa (menthetetlenül félre)vezetett cseh nemzeti balett-társulat - egyszerűen nem hajlandó tudomást venni.

Ezért jelentett - minden előadói esetlegessége és plasztikai tompasága ellenére - mégiscsak üdítően kellemes színfoltot zárásképp Jiří Kylián Sinfoniettája, ez a muzikalitásban fürdőző lendületes táncfolyam, mely bár túlontúl tiszteli a tradíciót, utolsó tételének crescendója már érzékelteti a mester igazi nagyságát.

 

Szóló három hangra

 

Zene: Vlagyimir Viszockij, Jacques Brel, Karel Kryl

Díszlet: Jan Dušek

Jelmez: Lucie Loosová

Fény: Petr Zuska, Pavel Kremlík

Hang: Zbynĕk Perla

Ötlet, koreográfia, rendezés: Petr Zuska

 

Előadás: 2009. március 31.

Helyszín: Művészetek Palotája Fesztiválszínház

 

 

Cseh balett szimfónia

 

D. M. J. 1953-1977

 

Zene: Antonín Dvořák, Bohuslav Martinů, Leoš Janaček

Jelmez: Roman Šolc

Fény: Petr Zuska, Pavel Kremlík

Koreográfia, jelmez: Petr Zuska

 

Mária álma

 

Zene: Camille Saint-Saëns, Cesare Pugni

Jelmez: Roman Šolc

Fény: Petr Zuska, Daniel Tesař

Koreográfia: Petr Zuska

 

 

Sinfonietta

 

Zene: Leoš Janaček

Díszlet, jelmez: Walter Nobbe

Fény: Kees Tjebbes

Koreográfia: Jiří Kylián

 

Előadás: 2009. április 1.

Helyszín: Művészetek Palotája Fesztiválszínház

 

 

09. 04. 10. | Nyomtatás |