Régi dolgok

True Stories - Bangarra Táncszínház

Az ausztrál társulatot Carole Johnson alapította 1989-ben. Bangarra wiradjeri nyelven annyit tesz: tüzet gyújtani. Az ősi tevékenység fémjelzi az együttes által felvállalt táncnyelvet, melyben a Torres Strait-szigeti őslakosok hagyományai ötvöződnek a kortárs irányzatok kifejezésmódjával. A budapesti vendégjátékon két koreográfiát mutattak be: Frances Rings X300 című darabját és Elma Kris Emeret Lu című munkáját.

Lénárt Gábor

Elma Kris koreográfus maga is ausztrál őslakosok leszármazottja. Emeret Lu (Nagyon régi dolgok) című munkáját a régmúlt idők archaikus kultúrája ihlette. A színpad hátterét egy bambuszliget határolja. A derengő fényben lassan kivehetővé válnak a vadászatra készülő harcosok. A színpadi történés a törzsfőnök rituális táncával indul, majd előlép a többi szereplő is. A férfiak az elemek színeivel felvértezetten indulnak a természet elleni harcba. A színpadi mozgás az ősi bennszülött rituálékat mintázza. Ezen a nyelven fogalmazódik meg előttünk a vadászat, halászat imitációja. A jól végzett munka után a nők élete következik: a gyűjtögetés. A játék folytatásaként újból a férfiaké a tér. Az ég felé mutatva talán az esőt várják, észre sem veszik, hogy egy társukat maguk mögött hagyják.

A vágy képei következnek. Az álomszerű szerelem emberpárját mintha a víz hullámai, örvényei közelítenék és távolítanák egymástól. A nő arctalan, „felismerését" hajkoronája akadályozza meg, mely mintha szintén az ölelő víz egy hulláma lenne. A férfi ágyékáról leoldott kék kendő járja át a testét. A tárgy mint a vágy béklyója sokszor átveszi a kezek szerepét: ez öleli a nőt a karok helyett. A harcos tulajdona a nő: az izmok gyengéd akaratában feloldódik a lágy hullámok nyelvén megfogalmazott megadás. A tünékeny kép azonban szertefoszlik, lehet, csak egy álom volt a sivatag tengerében. Az utolsó kép (tűzgyújtás?) a törzs tagjainak össztánca. A természettel való összhanggal, és a közösségben egymással élők harmonikus összeolvadásával ér véget a koreográfia.

Az előadás hiányosságaként róható fel a formanyelv túltengése. A szerelmi allegória kivételével a rítusok és az őslakosok életére jellemző mozzanatok kortársi bemutatásában merült ki a színpadi történés. Ez a szinte dokumentarista utánzás egyfajta „múzeum-jelleget" adott a látottaknak, mely technikailag magas szinten valósult meg, de igazán maradandó élményekkel nem segítette a befogadást.

 

Fotó: Felvégi Andrea

 

A Bangarra Táncszínház vendégjátéka Frances Rings koreográfiájával folytatódott. A címben megjelenő X300, az ausztráliai Maralinga Tjarutja fedőneve volt, melyet a hidegháborús időkben - tévesen - lakatlannak nyilvánítottak. A területen az 1950-es években kísérleti atomrobbantásokat hajtottak végre, nem törődve az ott élő maralinga törzs sorsával. Az ő embertelen szenvedésüket mutatja be a koreográfia.

Mintha egy másik táncnyelven és közegben, de folytatódna az előző darab történése. Az egészt szimbolizáló testetlen tömegből válnak ki a mozdulatok. Az összetartozás játékát idegen elemként szakítják meg a rock and rollt járó fiatalok, akik a közéjük tévedő magányos férfit sem veszik észre. A buli végeztével csak ez a szereplő marad a színen. A sugárzásmérő recsegő-vibráló hangjára felfedi sebeit. A sötétben fejlámpás orvosok jelennek meg védőruhában és megpróbálják eltűntetni a halálos fertőzés jeleit. Közben, narrálva az eseményeket, közli a rádió, hogy a robbantásoknak nincs egyetlen áldozata sem. Ezzel elkezdődik a testi felbomlás.

 

Fotó: Felvégi Andrea

 

Kezdetben két pár harcol az elkerülhetetlen ellen, majd három egymásra hanyatló, egymásba bújó figura küzdelme következik. A harmadik fázis a földdel egyenlővé vált emberé, akiről minden mozdulatnál por hullik a légbe. Tánca már szétesett, amorf mozdulatai az utolsó rángások talán. Meglepő a felbomlás negyedik szakasza: aszimmetrikus fényfolyosóban csak testrészeket látunk. Lábak és törzsek külön villanása ez, mely mentes az emberitől. Mégis ekkor fogalmazódik meg egy halvány remény: újra benépesül a színpad. Férfiak és nők kettősei láthatók ismét, mintha valami új születhetne a mérgezett földből. Ez a remény azonban gyorsan szétfoszlik - a nők radioaktív csíkot vonaglanak ki magukból hosszú sávokban, miközben kisgyermekhangok szabdalják a zenét. A párok lassan a sötétbe húzódnak, mintha valami barlangban keresnének menedéket. Végül az utolsók is eltűnnek, hogy újra kezdődjön a rémkép: az újabb robbantás előtti visszaszámlálás.

Frances Rings munkája dramaturgiailag jól felépített egész lehetne. Az egyes részekben azonban a táncnyelvi ismételgetés miatt olyan üresjáratok vannak, melyek felhígítják a végeredményt. Az időnként ellaposodó majd új erőre kapó koreográfia így nem teszi átélhetővé a bűnt: az ember ismét megölhetőnek tartotta társait.

 

 

True Stories

 

Művészeti vezető: Stephen George Page

Balettmester: William John Pengelly

Technikai vezető: Neil Fisher

Koreográfia: Frances Rings, Elma Kris

 

Előadók: Waangenga Blanco, Perun Bonser, Jhuny-Boy Borja, Deborah Brown, Yolande Caroline Brown, Tara Gower, Elma Gada Kris, Daniel Riley Mckinley, Leonard Mickelo, Katina Olsen, Sidney James Saltner, Jasmin Sheppard, Smilar Sinak, Patrick Richard Thaiday

Helyszín: Művészetek Palotája Fesztiválszínház

Előadások: 2009. április 3-4-5.

 

 

09. 04. 11. | Nyomtatás |