Ellenfény Offline - Archívum - 2009 - 2009/2-3. - Nagyítás - Bozsik Yvette: Lány, Kertben - Éppen Az én életem...

Éppen az én életem...

Bozsik Yvette-tel beszélget Sándor L. István

 

Bozsik Yvette (1968) Szolnokon született. Itt kezdett el három éves korában balettot tanulni. Tízéves korában felvették az Állami Balettintézetbe, ahol 1988-ban kapott diplomát. Közben 1984-ben Árvai György képzőművésszel megalakította a Természetes Vészek Kollektívát, amellyel számos akkoriban újszerűnek és döbbenetesnek ható előadást hoztak létre. 1992-ben önálló alkotói útra lépett, Imre Zoltán hívására több koreográfiát készített a Szegedi Balett számára. 1993-ban leszerződött a Katona József Színházhoz. Ugyanebben az évben megalapította saját társulatát, a Bozsik Yvette Társulatot. A Katona József Színház és a Bozsik Yvette társulat idei közös bemutatója a Lány, kertben-ről beszélgetett a koreográfus-rendezővel Sándor L. István.

Sándor L. István

 

- Miért gondoltad úgy, hogy a gyerekkorodról csinálsz előadást?

- Nagyon sokan írtak könyvet a gyerekkorukról. Nemrég olvastam például Chaplinnek a gyerekkoráról és az életéről szóló könyvét... Én még nem írtam könyvet...

- Tervezed?

- Nem. Nem tervezek könyvet írni. Ez anyukám terve. Ő mindig is gondolt ilyesmire. Anyukám kicsit a társalkotója volt ennek a darabnak. Sokat írt hozzá az anyaghoz, régi történeteket hozott, és ott volt a próbákon is, akárcsak apu. Ez nekem nagyon fontos volt. Valahogy a darab kapcsán most összejött a családunk. Nem az történt, hogy a szüleimet kellemetlenül (vagy kellemesen) szembesítettem önmagukkal, hanem valahogy együtt dolgoztunk a darabon. Ez azért is volt számomra fontos, mert az ember - miközben belemélyed a munkájába, csinálja a darabjait - egy idő után rádöbben arra, hogy ennél azért fontosabb dolgok is vannak világon: például élni, figyelni a körülöttünk lévő emberekre. Ez a munka ezt is eszembe juttatta.

- A Lány, kertben egyfajta számvetés is. Úgy érezted, hogy eljött ennek is az ideje?

- Erre nem gondoltam ilyen tudatosan. Egyszerűen kaptam néhány képet, egy ismeretlen férfi adta a kezembe a fotókat, amelyek rólam készültek egy kertben nyolc éves koromban. Ebből lett a darab. Amikor ezt választottam alapanyagnak, nem adtam neki nagyobb jelentőséget, mint bármelyik más témának, amiből kiindulok. Csak egyfajta kuriózumnak tekintettem, hogy ezek a képek éppen az én életem történetét nyitják meg. De ez nem volt számomra fontosabb - és nem is hatódtam meg tőle jobban -, mint amikor mondjuk Kafkához nyúlok vagy  megcsinálom bármelyik más darabomat.

 

 

Balázsy Károly felvétele

 

- Tehát szinte véletlen, hogy magadról csináltál előadást?  

- Ez éppen az én életem, de lehetne más valaki élete is. Lehet, hogy pont attól érdekes az előadás, hogy nem kezdtem azon gondolkozni, hogy lehet-e, kell-e ilyet csinálni. Szabad-e egy alkotónak megmutatni a saját életét? Ha elkezdenék ezen gondolkodni, akkor már rég nem mernék előadásokat csinálni. A kapott képek egyszerűen egy érzetet váltottak ki belőlem, egy olyan erős érzetet, amely minden darabnál szükséges ahhoz, hogy elinduljak. Ebből kialakul egy folyamat, elkezdődnek a próbák, és egy idő után már nem is tudod, hogy hova fogsz kilyukadni, mert akkor már belépnek a képbe a szereplők is, ott vannak a próbákon a színészek. Ők is hozzák a saját világukat, tehát az egész elkezd valahogy magától alakulni. És tulajdonképpen közben jövök rá arra, hogy jé, ilyen volt az életem. De számomra minden egyes darabom valamiféle ráismerést jelent: jé, most ilyen vagyok, vagy éppen így érzem magam.

- Az előadás előtt a Kamra előterében is ki vannak rakva azok a képek, melyeket Balázsy Károly szülész-nőgyógyász nyújtott át neked. 18 éves volt, te pedig nyolc, amikor Hajdúszoboszlón csinálta rólad ezt a néhány felvételt.  

- Nem emlékeztem se Balázsy Károlyra, se Hajdúszoboszlóra, se a fotózásra. Semmire nem emlékeztem. Ahogy elég kevés dologra emlékszem a gyerekkoromból. Inkább a rossz és a jó emlékek maradtak meg.

- Hogyan készítettél mégis egy előadást a gyerekkorodról, ha semmire nem emlékszel?

- Azért működik a fantáziám. Különben is pszichológia órán tanultuk, hogy az ember általában álemlékeket gyárt. Tehát végeredményben nem tudom, hogy mennyi igaz abból, ami a darabban megjelenik. Azért az alapelemek igazak. Tényleg volt a családban egy rokon, aki szerette a kislányokat fogdosni, aki aztán tényleg ki lett tiltva tőlünk. Apukám tényleg ivott, és olyankor nem lehetett ráismerni. És a szüleim is elváltak korán. Tehát az alaptörténetek igazak. Sőt azt hiszem, hogy ennél sokkal furcsább és színesebb dolgok történtek meg az életünkben. Sokkal durvábbak is, amelyek nem kerültek be az előadásba. De amikor elkezd egy darab alakulni, akkor már nem az a legfőbb szempont, hogy ami a színpadon megjelenik, az tényleg úgy történt-e a valóságban, mert akkor ebből nem születhetne izgalmas előadás. Munka közben inkább már az volt az érdekes, hogy például milyen a ritmusa a játéknak. Én mindig úgy dolgozom, hogy több verziót csinálok mindenből, és menet közben nagyon sokat változtatok. Így alakul minden darabom: máshová érkezünk, mint amerre elindultunk.

- Attól, hogy a rólad készült gyerekkori képek jelentették a kiindulópontot, személyesebb lett az előadás? 

- Szerintem nem, mert eddig is személyes volt minden egyes darabom. Mindegyik a saját életemről szólt, csak ezt nem vállaltam ennyire nyíltan fel, mint most. De mindennek, amit eddig csináltam, köze volt az életemhez. szerintem Az alkotóknál ez valahogy így szokott lenni.

 

 

Bozsik Yvette

 

- Tehát nem az történik, hogy egy eddig rejtőzködő művész most megmutatja az ismeretlen arcát. 

- Nem. Szerintem eddig sem voltam rejtőzködő. Az ember a színpadon sokszor olyanokat csinál meg, amit az életben nem tudna megtenni. Bizonyos elfojtások, traumák a műalkotásokban jelennek meg. Ha belegondolok például, hogy a szexualitás milyen fontos szerepet játszott eddig is a munkámban, akkor ehhez most a gyerekkori traumákat kapcsolom hozzá. Mert pedofillal nemcsak a családban találkoztam, hanem a balettintézet kollégiumában is. Szerintem nagyon sok családban vannak hasonló történetek, csak erről nem szoktunk beszélni. Én meg most beszéltem róla, mert nagyon kemény, mégis fontos téma. Ez tényleg maga az élet, és bátorság kell hozzá, hogy az ember ilyesmit szóba hozzon. De ezt a bátorságot én tulajdonképpen minden darabomnál átéltem, csak mások nem tudtak róla, hogy milyen kényes problémákról beszélek. Most meg ki vannak rakva a fotók, tehát mindenki tudja, hogy ez megtörténhetett velem. De ezért semmiféleképpen nem kell sajnálni engem. Rossz, ha valaki számára ez derül ki, mert én humorral próbáltam meg ábrázolni mindent.

- Furcsa kettősséggel néztem az előadást. Mert ha úgy tekintettem rá, mint egy személyes vallomásra, akkor az jutott folyton eszembe, hogy nem lehetett könnyű gyerekkorod. Ha viszont műalkotásként nézem, akkor egy különös alakokkal, nehéz helyzetekkel és kusza viszonyokkal teli világot látok, amelyben rá lehetett ismerni a 70-es évek szűkösségére, amikor is mindenki kicsit több szeretett volna lenni, mint amekkora mozgásteret adott neki a maga kis élete. Úgy éreztem, valamennyire mindenki szenved a saját sorsától.  

- Ez nagyjából ma is így van. De valóban fontos volt számomra a 70-es évek világa, amikor én lényegében a szolnoki színházban nevelkedtem. A szüleim állandóan ott voltak, mert segédszínészként gyakran játszottak. Tehát teljesen véletlenül belekerültem egy nagyon súlyos világba, ahol mentek a különböző bulik (hogy ilyen enyhítő kifejezéssel illessem őket). Kislányként, kívülállóként néztem, ami történik, és lehet, hogy még jól is éreztem magam ott, miközben súlyos lelki traumák érhettek. Gondolok például a nudista partikra és a hasonló „rendezvényekre". Ez volt az az „alap", amin túl kellett lépnem, hogy megtaláljam a saját életem. És ezen szerintem sikeresen túl is léptem. Ezért tudtam nagyon sokat nevetni a próbákon. Rengeteget nevettem, miközben készült ez az előadás.

- Magadon is? 

- Hát persze. Magamon is. De a saját magam ábrázolása nagyon nehéz kérdés volt. Az utolsó két hétig nem is tudtam, hogy menni fog-e. Állandóan bizonytalan voltam abban is, hogy Hasznos Dóri meg tudja-e csinálni a szerepet. Már arra is gondoltam, hogy talán nekem kell megcsinálni. Bár vicces lett volna, hogy negyven évesen alakítom a kislánykori önmagamat. Bár ha belegondolok, elég groteszk lett volna. De a darab nem errefelé ment, ezért az csak afféle mentőöv lett volna. Aztán végül is Dóri meg tudta csinálni a szerepet.

- Szerintem nagyon szépen.

- Így van. De nagyon nagy küzdelem volt, hiszen neki saját magával is meg kellett küzdenie, mert ő ilyet még soha nem csinált. Nem volt még színészként a színpadon, és a jelenlétet nem tanítják a balettintézetben. Tehát valahol az ő története is ez a szerep. Mintha kicsit az én történetem ismétlődött volna meg nála, hiszen ő is a balettintézetben végzett, táncolt a főiskolán is, de utána nagyon sokáig nem találta a helyét. Aztán egyszer csak jelentkezett nálam, hogy szeretne táncolni a Varázsfuvolában.

 

 

Hasznos Dóra, Szabó Győző - Fotó: Dusa Gábor

 

- Miért Hasznos Dórát választottad a címszerepre?  

- Mert van valami hasonlóság köztünk. Meg az alázata miatt is. Úgy éreztem, hogy emberileg ő az, aki erre a szerepre alkalmas, akivel meg tudom azt csinálni, amit magammal megcsináltam. Mindig nagyon kemény voltam magamhoz is. És nagyon keményen harcoltam, küzdöttem a dolgokért. És ezt vele azért tudtam megcsinálni, mert ő is olyan alázatos típus, akárcsak én voltam. Effektíve tényleg kivertem belőle ezt a szerepet. Nagyon sokat küzdöttünk. Még ennyit nem is küzdöttem magamért sosem, mint amennyit érte. Őérte, a darabért...

- És honnan van benned az alázat? 

- Nem tudom. Az biztos, hogy a nagyszüleimnek meg a szüleimnek is mindenért meg kellett küzdeniük. Nagyon szegény családból származunk, a szüleim első generációs értelmiségiek voltak. Még Tápiószelén találkoztak, ott éltek mindkét ág nagyszülei. Az apám hihetetlenül tehetséges ember, de nem lett művész, miközben nagyon erőteljes és egyedi világlátása van. De ezt nemigen tudta kamatoztatni, mert a húsiparban dolgozott mint üzemmérnök. De mellette táncolt meg segédszínészkedett ő is a szolnoki színházban. Anyukám pedig mindig is színésznő akart lenni, de nem vették fel a főiskolára, bár háromszor jelentkezett. Ehelyett a szolnoki irodalmi színpadon, a Híd Együttesben játszott, illetve amatőr színházi rendezőként tevékenykedett.

- Nem tudom, hogy van-e mit megbocsátani a szüleidnek, de azt látom az előadásból, hogy ezt végül is megtetted.

- Ennek az egésznek tényleg az az abszurditása, hogy a mai napig akkor vagyok boldog, ha együtt látom őket. Anyukám ezen mindig jót nevet, hogy most is, amikor van már gyermekem, van egy házam, azt szeretném elérni, hogy ott együtt legyen apu meg anyu. Tehát én még mindig kislányként akarom látni őket. Közben meg tudom, hogy a boldogságunk és a boldogtalanságunk lehetősége ott van megágyazva a gyerekkorunkban. Persze az ember sok mindent tehet azért is, hogy ez ne afféle fátumként nehezedjen rá. Például azzal, hogy bizonyos traumákat megpróbálunk kibeszélni magunkból. Nekem ezt a lehetőséget a művészet adja meg. De nagyon sok mindent még így is magamba zárok.

- A Kamra előterében kiállított képek egy részén balett-pózokban állsz. Hogy kezdtél el táncolni?  

- A keresztapám, aki egyébként nem rokon, csak a színházban találkoztak vele a szüleim, azt mondta, amikor anyu terhes volt, hogy a gyerek Yvette lesz, balett-táncos és világhírű. Így én abba születtem bele, hogy nekem balett-táncosnak kell lennem. A keresztapám, Mozsonyi Albert, aki valóban több száz gyereket tanított meg balettozni Szolnokon, három éves koromtól naponta többször vitt balett órákra. Tíz éves koromban ő hozott fel a balettintézetbe. Amikor felvettek, nagyon súlyos időszak következett. Kollégista lettem a Gellért-rakparton, amitől nagyon sokat szenvedtem. Az egy nagyon zárt világ volt, persze az iskola még zártabb. Minden második héten mehettünk csak haza, így tíz éves koromban meg kellett tanulnom magamról gondoskodni. A szüleim elváltak hat éves koromban, de akkor még Szolnokon laktak. Aztán később édesanyám Békéscsabára költözött, a Magyar Rádió tudósítója lett. De az a szellemi háttér, amit tőle kaptam, valahogy átsegített ezeken a nehéz éveken. Emlékszem, hogy nagyon sokat mesélt nekem Grotowskiról, a butoh színházról, a wroclawi fesztiválról. És azok a kötetek is nagyon fontosak voltak, amelyeket a könyvespolcán találtam. Dosztojevszkijt, Kafkát, Sartre-ot olvastam tizenegy néhány évesen a kollégiumi wc-ben villanyoltásig.

- A Lány, kertben rendezőjét kiről mintáztad?  

- Árvai Gyuriról. Meg egy-két férfiról az életemben, akik mindig formálni akartak. Tehát az első férjem is benne van a figurában, a mostani is. Árvai is egy szerelem volt, miközben együtt is dolgoztunk.

- A vele való találkozás döntően megváltoztatta a pályádat. 

- Hát igen. A balettintézetben igazából nem éreztem jól magam, miközben elég sokáig reménykedtem benne, hogy balerina leszek, mert imádtam a klasszikus balettet. De később, amikor találkoztam Árvai Gyurival, akkor lehetetlenné vált, hogy ez így legyen. Akkor Tolnai Lea volt a barátnőm, az évfolyamtársam, és állandóan jártunk a jazzklubba vagy filmklubba, Bergman-filmeket meg Bunuel-filmeket néztünk. Tehát így igazából elkezdtem azzal szembesülni, hogy amit mondjuk a királylány szerepébe csinálok, azzal nem tudom kifejezni azt a fájdalmat, amit az életben látok. Valahogy ezért kellett a saját utamra lépni.

- Mivel a Lány, kertben saját történeteidből indul ki, nyilván másképp is kezdtétek a munkát.

- Valóban rendhagyó volt az indítás, mert egy családállítással kezdtük. Ez egy terápiás, pszichológiai módszer. Az első próbán egy pszichológus vezetésével megcsináltam a saját családállításomat. Megkértem a színészeket hogy most kezdjük így a munkát. Máskor úgy fogunk hozzá a próbákhoz, hogy elmondom, mit gondolok, mit akarok, de a színészek tudják, hogy ennek a fele sem igaz, mert menet közben nagyon sok minden megváltozik. Az elején még nem is látok mindent pontosan, nem tudom, hogy hova lyukadunk majd ki, inkább csak képek vannak bennem, és sok mindent együtt fogunk majd kialakítani a színészekkel és a táncosokkal. Egy előadás elkészítése számomra egy keresési folyamat, amelyben együtt dolgozunk az előadókkal. Persze én vagyok a külső szem. De a próbán lehet rosszat is csinálni. És a sok rosszból meg butaságból születik meg az, aminek már helye van az előadásban. A Lány, kertben is így született: nagyon sok mindent kipróbáltunk.

- Lehet, hogy a munkamódszeredből is adódik, hogy nálad mindig nagyon érdekesek a színészek.  

- Én nem vagyok rendező, nem végeztem semmit, nincsen róla papírom. Egyszerűen csak jó hangulatban próbálunk, és felszabadítom a színészeket, mert hagyom őket dolgozni. A legtöbb prózai előadásban különféle koncepciók mentén kell dolgozniuk, amitől szerintem bemerevednek. Én meg hagyom őket próbálni, mert előre sose lehet tudni, hogy mi lesz a jó. Azt is élvezik a színészek, hogy részesei lehetnek egy előadás alakulásának, és hogy valóban játszhatnak. Hagyom őket, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Aztán már látom, hogy mi az, amiből vissza kell venni, mi az, amihez hozzá kell tenni. Szerencsére ezt nagyon finoman tudom elmondani. Szerintem ennyi a titok.

- Mikor dőlt el, hogy ennyire izgalmasan sok műfajú előadás lesz a Lány, kertben, hisz vannak benne színházi jelenetek, koreografikus-táncos részek, vannak benne paródiabetétek, vannak benne a Kabaréból ismerős énekes-táncos részletek.  

- Eleve zenés produkcióra gondoltam, amiben vannak musicalszerű részletek. De aztán maga alakította az előadás magát. De sok minden ki is maradt belőle. Volt például egy Mesél a bécsi erdő-részlet is, mert Szolnokon apu meg anyu táncolt az előadásban, és a keresztapám koreografálta. De az egész úgy, ahogy volt kimaradt, és átment némafilmbe.

- Hogy fogadta az előadást a közönség? 

- A közönség szereti, már nem lehet rá jegyet kapni.

- Minek tulajdonítod a sikert? 

- Az emberek fantáziáját izgatja, hogy itt be lehet kukucskálni valakinek a magánéletébe. Meg talán annak is híre megy, hogy jók a színészek.

- Talán az is hozzátartozik a sikerhez, hogy nagyon sokat lehet az előadáson nevetni. Szerintem ez az egyik leghumorosabb rendezésed. Miközben vallomásszerű az előadás, mégis a legnagyobb önirónia van benne.  

- Örülök, hogy ezt mondod, mert ez volt a célom. Igazából a humor nem olcsó dolog, csak Magyarországon van rossz helyen kezelve. Amikor elkezdtem a darabot, és amikor rossz passzban voltam munka közben, akkor otthon mindig Woody Allent meg Chaplint néztem. Ők adtak erőt a folytatáshoz. Emlékszem, hogy gyerekkoromban milyen jókat nevettem Chaplin filmjein. Most meg felnőtt fejjel látom, hogy milyen rejtett kódok vannak benne, mekkora mélységek. Ráadásul hihetetlenül komoly technikai tudással készültek. Chaplin is mindig a saját életéről beszél, akárcsak Woody Allen a maga összetéveszthetetlen iróniájával. Ők győztek meg arról, hogy lehet ilyen előadást is csinálni, még ha nálunk nem is szokás. 


 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 

 

09. 04. 21. | Nyomtatás |