Ellenfény Offline - Archívum - 2009 - 2009/2-3. - Fókuszban - Háy János Drámái - „A Lajos Bácsi Nincs""

„A Lajos bácsi nincs""

(Lapok a nevetés és a felejtés könyvéből)

Háy János: A Gézagyerek - Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához” – mondja Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében. Háy János megteszi: A Gézagyerek minden egyes szereplőjét odaszögezi az örökkévalósághoz. A zalaegerszegi előadás rendezője, Bagó Bertalan odaszögezi a nézőket is.
Ölbei Lívia

 Háy János sajátos mitológiát épít, amelynek egymásra mutató, azonos szereplőkört mozgató darabjaiban ugyanúgy a sors, a létezés nagy kérdései forognak kockán, mint ókori (görög) elődeinél; ha jól megnézzük, még a mindennapi mondattörmelékekből építkező verses forma is megvan: a létezés ritmusát A Gézagyerek – nem csak a címszereplő – mondataiban a mindig (mindig!) megkettőzött gondolatfoszlányok lassú lüktetése adja vissza. Csak itt az áldozati oltárt kocsmapultnak hívják, és a tóga meg a diadém helyett az elrongyolt kardigán meg a kötött csíkos sapka is megteszi. De hogy a múltban ki és milyen bűnt követett el voltaképpen – lehetetlen kideríteni.

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház 2003-ban mutatott be először Háy János-drámát, a vendég Pinczés István rendezésében: A Herner Ferike faterja kórusában is ott van – a koszlott magyar vidék háttere előtt – Banda Lajos, Herda Pityu,  Krekács Béla, Marika meg Vízike, akik egy rugóra járó életük mozdulatlan mozgatóját szeretnék végre megtapintani. Már akkor (2003-ban) pontosan látni lehetett, hogy Háy János világa „jól áll” a zalaegerszegi színészeknek. Bagó Bertalan aztán a Háy-mitológia alaptörténetéhez tért vissza, A Gézagyerekhez, amelynek 2001-es debreceni ősbemutatója vezette be a szerzőt (mindjárt sikerrel) a színházi köztudatba. (A Háy János-drámákból – és a drámák novellavariánsaiból – 2004-ben megjelent kötetnek szintén ez a címadó darabja.)

A Gézagyerek nem csak azért számít alapműnek a Háy-mitológiában, mert az „első”. A drámában több szinten megragadható ciklikus-mitologikus – a kezdet és a vég helyett a megszakíthatatlanság köreire koncentráló, törvényeket fölmutató – gondolkodás és világkép egyfelől kiemeli bizonyos, szociografikusan jól körülírható rétegek jelenkori kilátástalanságát és reménytelenségét, másfelől pedig magának a létezésnek az értelmét-értelmességét firtatja lenyűgöző erővel. Bagó Bertalan rendezése a szöveg lényegét tapintja ki – és az apró részletekre is odafigyel. Háy János drámája önmagában alapos elemzést érdemelne. A legapróbb motívumok is a helyükön vannak: a látszólag semmitmondó, épp semmitmondásuk okán megkettőzött mondatfoszlányok például – mintegy mellékesen – minden porcikájukkal az önmagára záruló végkifejlet, pontosabban a végkifejletet megelőző többértelmű robbanás felé mutatnak. „Egyszer még fölrobban a Karesz, az lesz vége”, mondja Herda mindjárt az első jelenetben. Aztán, Banda Herdának: „Különben meg ne hajolj a pofámba, mert olyan a leheleted, mintha felrobbant volna a gyomrodban egy propánbután palack.” Koszlott a busz, koszlott a szállítószalag, koszlottak az emberek, koszlott az egész élet. A „megyek lefelé az utcán”, a lejtőn leguruló busz, de még a más Háy-drámában (A Pityu bácsi fia) kulcsszerepet játszó, itt szintén megidézett kettes metró is a szállítószalag végtelenített mozgására rímel: a létezés többszörösen megerősített metaforájává válik. És ha mindig ugyanaz van, van-e valami egyáltalán? Néha egy-egy robbanás, félresiklott lázadás – kinn és benn, a lélek maradék zugaiban –, aztán mindig, minden visszazökken: ugyanúgy, ugyanoda. „Most olyanra nem emlékszik az ember, ami mindig úgy van” – mondja egy alkalommal Herda Pityu, a kocsmapultnak támaszkodva.

Háy János drámavilágában – és a zalaegerszegi előadásban – szépen és kitapinthatóan megmutatkozik, miképpen felel meg egymásnak (és a mitológiai gondolkodásmódnak) a kő-lét, a kutya-lét és az emberi létezés (miközben mindenki – talán önvédelemből – hülyézi a másikat); miközben mindent szó szerint is belep a közeli (szobi) kőfejtőből ideszállongó fehéres, szürkés por: a felejtés pora. Közben – főleg eleinte, gyanútlanul – sokat nevetünk.

Az előadás nyitóképében megjelenő hajnali buszmegálló még egyáltalán nem az örök visszatérés egyszerre könnyű és súlyos jelképe, fokozatosan, folyamatosan válik azzá: a buszra váró Banda Lajos és Herda Pityu – Szegezdi Róbert és Szakács László – első pillantásra akár az Önök kérték valamelyik „örökzöld” minibohózatából is előléphettek volna. Megjelenésében is tökéletes vígjátéki páros: a magas vékony és a kicsi köpcös; se veled, se nélküled kapcsolat. Szakács László úgy ejti ki a szavakat, mintha örökösen kavicsok pattognának az aszfalton, üres-üveges, sehova nem néző két szeme is olyan, mint két szürke kis kődarab. Ők lesznek a nevetés és a felejtés egyszerre valóságos és álomszerű, durván faragott, de majdnem-gyöngédségre is képes karcos emberei: semmibe vesző dialógusaik hintájában csapódnak ide és oda; oda és ide. Ezek a furcsa, fáziskéséses párbeszédek is ugyanarra a rugóra járnak: kijelentés, megerősítés, visszakérdezés, válasz, visszakérdezés, válasz – közben vékonyodik, tűnik el a nehezen kibukó gondolat. („Herda: – De úgy, érted, ahogy megyünk, érted, ahogy a kövek a szalagon, érted, hogy amikor lép az ember, olyan, ahogy a kövek a szalagon… Banda: – Ja, pont olyan, olyan pontosan. Herda: – Milyen? Banda: – Mint a kövek a szalagon, olyan. Herda:– Milyen kövek? Banda: – Nem tudom.”)

A nyitókép hajnali várakozásába kerekezik bele („biciglivel”!) harsányan Rózsika néni – Ecsedi Erzsébet. (…és a főnök Laci majd akar a Rózsika néninek valamit mondani.)

Az első meglepetés akkor következik, amikor kiderül, hogy a díszletet-jelmezt Mészáros Róberttel együtt jegyző rendező a nézőket fölültette a forgószínpadra: a játéktér körbeveszi a nézőteret. Benne vagyunk a mitologikus körforgásban. Az első megindulás-megtorpanás még csak érdekes, de egyszer csak rájövünk, hogy szó szerint körben – és/vagy helyben – járunk, megszabott rendben érintve újra meg újra a falu szűkös univerzumának meghatározó helyszíneit (közben fordul egyet az év is): a buszmegállót, a kocsmát, a boltot, a Gézagyerekék konyháját, a kerítésnek támaszkodó Janiékat (és folyton ugató kutyáikat). Meg persze a szobi kőfejtőt – ahol Banda és Herda dolgozik; és ahova váratlanul a csökkent szellemi képességű, a gyereklétben megrekedt, a maga módján tiszta és ártatlan, autisztikus Gézagyereket (a falu bolondját) is fölveszi a német tulajdonos: ahogy a főnök Laci mondja, biztonsági okokból; kőnézőnek. Addig otthon nézte-nézte-nézte a konyha fekete-fehér kövezetét – ezentúl a szállítószalag fölé ültetve teszi ugyanazt. Őrködik, mint az isten. Megnyomhatja a piros gombot – megállíthatja a szalagot –, de csak akkor, ha „történik valami”. (Mint az isten?) Ebben a világban a „történik valami” azt jelenti: baj van.

Az a tény, hogy a Gézagyerek „autisztikus férfi” – és nem más –, döntő jelentőséggel bír a dráma szempontjából: a mitologikus körben járás (örök visszatérés), a dermesztő szabályozottság gondolatát nagyítja föl a végtelenségig. Azt, hogy kiút nincsen. (Szép, amikor Rózsika néni a reggeli készülődésben – a második rész elején – türelmesen újra csörgőre állítja a korábban lenyomott vekkert, hogy a fia fölkelhessen. Ha nincs csörgés, fölkelés sincsen.) Kiss Ernő szépen, tisztán, takarékosan – és muszáj kimondani: hitelesen – játszik. Paradox módon az ő kataton, szögletes, folyamatosan zsolozsmázó, a megszokásaihoz, mindennapi rituáléihoz a végletekig ragaszkodó figurája mutatja meg, hogy de hiszen körülötte mindenki „autista”. A Gézagyerek látszólag egyedi („hibás”) sorsában az egész falu (az egész világ?) sorsa tükröződik. Bagó Bertalan kihasználja a Háy-dráma nyelvi struktúrájában, ritmusában rejlő lehetőségeket: finom, alig érzékelhető, mégis mintha valahonnan nagyon mélyről fölhangzó, időtlen kántálás jellemez minden megszólalást.

A szereplők rendszerében különleges helyet foglal el a Gézagyerek és Banda Lajos félszeg, csökevényes, mégis apró finomságokkal teli kapcsolata. Egyáltalán nem direkt módon, de Banda Lajos mintha deformált apapótlékként működne. A Gézagyerek első munkanapján, a hajnali buszvárásban azonnal és ösztönösen Banda karjába kapaszkodik; és ha egyszer megtette, így lesz ez már mindig. Szegezdi Róbert alig észrevehetően szabadulni szeretne, aztán megadja magát. Van úgy, hogy kifakad; máskor – láthatólag a gyöngédség kicsi gesztusával – ő veszi föl az örökösen ismétlődő párbeszéd fonalát: „Mit hoztál uzsonnára?” (Mindenki mindig ugyanazt, mindig. Mindig.)

Banda Lajos az, aki a Gézagyerek félresikerült „beavatási szertartásait” kezdeményezi: nő és munka – ezek a felnőtt férfiélet rendes kellékei.

A férfivá avatáshoz mindenki koszlott Vízikéjét béreli föl az állandó kocsmai társadalom; a pultnál Banda és Herda mellett a munkanélküli Krekács Béla – György János – szolgáltatja  a harmadik szólamot. Tisza Anita Vízikéje gyönyörű, telített esettanulmánnyal ér föl: üde fiatalságát eltakarva adja az „elöregedett kocsmai asszonyt”, egyszerre kelt viszolygást és furcsa együttérzést. A Gézagyerek „mindenkit szeret”, de bármiféle intim kapcsolatra képtelen. Miért, a többiek képesek? Tovább gazdagítja az előadást a szomszédék – Balogh Tamás és Mester Edit – a kocsmapult helyett állandóan a kapunak támaszkodó, gyakorlottan civakodó kettőse. Két figura nem illik a képbe: Karesz, a buszsofőr szerepében Szilasi Attila a civilségével lóg ki (ő az ügyelő és a rendezőasszisztens is); Laci bácsit, a kőfejtő főnökét Tucsni András úgy játssza, mintha jobb híján odalökték volna. (Persze, ők ketten nem tartoznak szorosan a Gézagyerekék világához – lehet, hogy a kiáltó különbség innen van.)

Paradox módon a Gézagyerek ismeri föl, pillantja meg a kőnézés – mint munka – hiábavalóságának tükrében a saját létezésének értelmetlenségét. De a mitológiai renden sebet ejtő bányarobbanás, aztán a robbanás nyomán a Gézagyerekért, egyszersmind az ő rovására véghez vitt tréfa balul üt ki: az a véres kutyatetem a kövek között, a szalagon, Banda Lajos gönceiben a Gézagyerek számára most már végérvényesen Banda Lajos marad. A gombnyomás is hiábavaló: valami történt (baj van), mégse történt semmi. A kör visszazárul.

Az előadás jelmezei és kellékei a szöveghez hasonló finomsággal jelenítik meg a dráma alapkérdéseit: a konyhakövek változatlan szürke-fehér sakktábláját ismétli meg Vízike steppelt dzsekijének kapucnibélése, de kockás inget visel a Gézagyerek, Banda Lajos és Herda Pityu is. Rózsika néni nejlon otthonkája kockamintás, fölötte a kötött mellény rácsozata szintén négyzeteket ad ki. Kockás a konyhaasztalon a viaszosvászon terítő is.

„A Lajos bácsi nincs” – hozza meg a Gézagyerek a végső ítéletet. És tényleg. Mintha ebből a nincsből született volna meg az egész előadás. A záróképben lassú forgásnak indul a nézőtér, mint valami furcsa szellemvasút egy szomorú vidámparkban: az elvonuló helyszíneken mozdulatlanok a szereplők, Háy János és Bagó Bertalan panoptikumának viaszfigurái. A Banda, a Herda, a Krekács, a Vízike, a Janiék, a Rózsika néni… Meg a Gézagyerek, ez a mai Sziszüphosz, aki már nem is görgeti, hanem csak nézi a követ. Nem boldog. Nem boldogtalan. Van. Nincsen.

 

Háy János: A Gézagyerek

 

Díszlet, jelmez: Bagó Bertalan, Mészáros Tibor

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Kiss Ernő, Ecsedi Erzsébet, Szegezdi Róbert, Szakács László, György János, Tucsni András, Balogh Tamás, Mester Edit, Jurina Beáta, Tisza Anita, Szilasi Attila

 

 


 

 

09. 04. 21. | Nyomtatás |