Kőtenger

Egy előadás vázlata

A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ a huszadik század egyik legfontosabb drámaíróját, Edward Bondot látta vendégül decemberben Budapesten. A Stop Acting! címmel rendezett hétvégén maga Edward Bond is előadást tartott. Az alábbiakban a beszédének előre megírt vázlatát közöljük.

Edward Bond

 

Megpróbálok elmagyarázni néhány összetett dolgot. Muszáj megtennem, mert enélkül nem érthetjük meg a dráma iránti szükségletünk fontosságát - halálos komolyságát. Amikor az alapok érthetővé válnak, akkor minden mást is könnyebb lesz megérteni.

Miért van jelen a dráma minden társadalomban? Mi közük az embereknek a drámához? Manapság magunkról a génjeink termékeiként gondolkodunk. Az általuk megszabott terv szerint fejlődünk. Ez nem így van. Minden embernek vannak génjei, amelyek lehetővé teszik, hogy beszéljen. De azt, hogy franciául vagy magyarul beszél, nem a gének határozzák meg. Ez attól függ, hogy hova születik. A nyelvet egy nagyobb kulturális egység részeként sajátítjuk el. A kultúrák változnak. Volt olyan idő, amikor emberek feláldozása vagy megevése is a kultúra része volt. Nem a gének írták elő, hogy ezt tegyük. Ezt a kultúra tette lehetővé. Minden kultúrában vannak feszültségek.

Mindannyian megteremtjük az énünket, és ez lehetővé teszi, hogy beilleszkedjünk egy kultúrába. Ezt nem könyvekből tanuljuk. Az első napoktól kapott pofonokból, csapásokból és biztatásokból ered. Stressz és feszültség határozza meg alakulását. Másképp megfogalmazva: a dramatizálás folyamata során alakítja ki minden egyes ember az énjét. A géneket tekinthetnénk a színpadnak, amin a különböző tapasztalataink hatására hozzuk létre karakterünket, hasonlóan ahhoz, ahogy egy színész próbák során megteremt egy karaktert. Csakhogy mi nem próbálunk, hanem minden valóságos, és a drámához hasonlóan feszült és veszélyes. Nevezhetjük ezt az egzisztenciális énnek.

De muszáj foglalkoznunk egy másik énünkkel – a társadalmi énnel. Minden társadalmat felfoghatunk egy kollektív énként, aminek ki kell alakítania a stratégiáját, hogy miként marad életben a saját korában, körülményei között. A kultúrának meg kell határoznia a viszonyunkat a világhoz, annak érdekében, hogy tudjunk benne élni. Ezeknek alkalmazkodniuk kell a tárgyi világ törvényeihez, hogy tudjunk növényeket termeszteni, építkezni, fegyverkezni, szervezni stb. Ezek a törvények nem az egzisztenciális én törvényei. (A tárgyi világnak nincs képzelete – az egzisztenciális énnek van; ha nem lenne, akkor nem tudna beilleszkedni a tárgyi és a társadalmi világba – tehát a képzelet az emberségünk egyik alapja).

Nem lehetünk emberek anélkül, hogy kialakítanánk a társadalomhoz való viszonyunkat. Ilyen értelemben az egzisztenciális én és a társadalmi én összeolvad, egyik a másikat tükrözi. Másképp megfogalmazva: én a kultúrám részévé válok, az pedig az egzisztenciális énem részévé, mélyre hatolva az öntudatomba ágyazódik, és ezzel az énem egy darabja lesz. Ez mit jelent? Az egzisztenciális énem folyamatosan késztet valamire – arra késztet, hogy emberi legyek. Van moralitásom, együttérzek másokkal, szánok embereket. Azt gondolom, hogy ezek a tulajdonságaink lehetőségként az első napoktól kezdve bennünk vannak, ha nem lennének, akkor emberileg nem fejlődhetnénk, a génjeink okos állatokká változtatnának minket. De a tárgyi világ nem emberi, nincsenek morális megfontolásai, az evolúció nem igazságos, kegyetlenül alakít. (Érdekes persze, hogy a tárgyi világ történései párhuzamba állíthatók emberi karaktervonásokkal, egy vihar tükrözheti a dühömet, a tavasz a reményt, a fiókáit etető madár a gondoskodást vagy együttérzést. De ezek a tárgyi dolgok nem állnak össze egy teremtménnyé – ahogy bennünk összeállnak, és egy karaktert hoznak létre.) Mindez a társadalom színterén működik. Így hát, annak érdekében, hogy a társadalmi ént befogadhassam az egzisztenciális énembe, a társadalmi ént emberivé kell tennem – különben káosz alakulna ki bennem. Semmilyen módon nem tudok megszabadulni az emberi egzisztenciális énemtől. Ha korrumpálom az emberségét, akkor ennek komoly következményei lesznek, kihat az egzisztenciális énre – éppen ez a dráma fő témája. Arra van szükségem, hogy a társadalmamnak emberi kultúrája legyen – hogy a ráció, az igazságosság és jóindulat legyenek a fő szervezőelemei. Elképzelhető, hogy diktatúrában élek (ahogy Magyarországon is nem olyan régen) – de akkor is látnom kell benne a változtatás lehetőségét, hogy a saját emberi szükségleteimet rá tudom vetíteni a társadalomra, a tárgyi világra, és hogy ezzel meg tudom változtatni azt. Ilyen módon minden társadalom középpontja emberi – a diktatúrák, még Hitler is, azt gondolta, hogy az emberiség jobbításáért tesz.

A középpont az emberség nélküli tárgyi világgal foglalkozik, a termelés lehetőségeivel, a növekedéssel, készítéssel, szervezéssel. Miközben mindezt teszi, önmaga is egyre emberibbé válik, példának okáért eltöröltük a rabszolgaságot. Ez az emberi létezés történelme és politikája. Annak érdekében, hogy emberként létezzek, a társadalom középpontját integrálnom kell, és annak érdekében, hogy integrálni tudjam, ennek a középpontnak emberinek kell lennie. Példaként csak egy elemet emelnék ki, az ember igazságosság iránti szükségletét: a középpontnak annyira emberinek kell lennie, hogy intézményesíteni próbálja az igazságosságot. Emberként létezni folyamatos kutatást jelent. Igyekszünk emberibbé tenni a létezésünket, a változó társadalomban és magunkban kutatjuk az emberségünket.

Azért fejtem ki ezt ilyen részletesen, mert fontos, hiszen ha mindez nem így volna, akkor nem lenne drámánk. Ez a folyamat időtlen idők óta zajlik, de most úgy látom, hogy változnak a dolgok, és ezért tartom érdekesnek beszélni róla. Tételezzük fel, hogy egy távoli bolygóról zombik érkeznek, és átveszik a hatalmat társadalmunk középpontja felett. Ha biztosítanák társadalmi jólétünket és biztonságunkat, működtetnék a rendőrséget, észrevennénk-e, hogy változott valami? És mindezt magunkba fogadva – az egzisztenciális énünk ezt a társadalmat integrálná – emberek tudnánk-e maradni? (Ha egy olyan társadalomban élnénk, amely őrült, és annak tagjaként mi is őrültek lennénk, akkor nem is tudhatnánk róla. Ha egy gonosz társadalomban élnénk, és annak kultúráját magunkévá téve mi is gonoszak lennénk, tudnánk-e, hogy gonoszak vagyunk?)

A zombik nem emberiek. A természetes tárgyi világ szabályai szerint szervezik az életet, s ahogy a szikláknak vagy a tengernek nincsenek morális kételyei, nekik sincsenek. Társadalmunk felett átvették a hatalmat a zombik, ők a középpont: a zombik a pénz. A pénz nem emberi szabályok szerint sokasodik, képződik, hanem a természet törvényszerűségei alapján, a sziklákhoz, tengerhez, erdőhöz hasonlóan létezik. Mechanikusan működik – vagy inkább hibrid-mechanikával, mert emberek intézkednek körülötte. De ez a középpont, és a maga útját járja. Pénz-logika szerint működik, és rohamosan tenyészti ki magát.

Annak ellenére, hogy a pénz emberi találmány, a természet törvényeit követi, a természet része. Tud úgy működni, ahogy a természet más elemei, a gőz, az áram, az olaj – de velük ellentétben folyamatosan nő a hatalma. Végletes fogyasztást teremt, és észre sem vesszük az embertelenségét, azt, hogy egy életre kelt eszközzel van dolgunk. Amikor átveszi a középpont feletti hatalmat, akkor emberi mérce szerint a középpont sterillé, halottá válik. Annak a gondolatát már megszoktuk, hogy emberek izolálódnak, diszfunkcionálissá válnak – de most a társadalmunk középpontja vált diszfunkcionálissá, izolálódottá – izolálódott a társadalom tagjaitól. Ez egy történelmi hátraarc. Régebben az érmék, bankjegyek kulturális, politikai ikonok képmásait viselték, politikusok, királyok arcképeit. Ma a pénzen a halál jelének kellene szerepelnie, a koponyának. Legalább ez figyelmeztetne minket arra, hogy a pénzért emberségünkkel fizetünk. Az egzisztenciális én nem tud viszonyt kialakítani a középponttal, nem tudja azt a saját struktúráinak, tudatának részévé tenni, mint ahogy a múltban tette. Ehelyett a rend fenntartása érdekében használt rendőrséghez és a fogyasztáshoz viszonyítva alakítjuk magunkat. De ez nem az igazságosság mércéje, és azt nem is tudjuk továbbfejleszteni és kiterjeszteni ezekre. A rendőrségtől és a fogyasztástól nem leszünk emberibbek. A piac kiéget minket. Emlékezzenek vissza: az egzisztenciális énnek ki kell nyúlnia a társadalmi énbe, és azt saját magába kell integrálnia – olyan, mint egy emberi híd, az egzisztenciális énnek és a társadalmi középpontnak egyaránt emberinek kell lennie. De ha halott a középpont, és azt próbáljuk meg integrálni (miközben emberibbé próbáljuk tenni magunkat), akkor azt a halottságot visszük magunkba. Nem fizikailag válunk halottá – hiszen továbbra is fogyasztunk és őrizzük a rendet –, de emberség szempontjából mindenképpen azzá leszünk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a társadalmi középpont halottsága az a parazita, ami megszáll minket. De fontos-e ez egyáltalán? Ha nem pusztán fogyasztunk, hanem többet fogyasztunk, mint korábban, és sikerül valahogy elkerülnünk a fogyasztás okozta ökológiai katasztrófát…

Ezen a ponton érünk a drámához. Nyilvánvaló, hogy az egzisztenciális énnek vannak a fogyasztáson túlmutató szükségletei. Ahhoz, hogy emberi tudatunk legyen, tudatában kell lennünk társadalmunk emberségének. Még ha halott is társadalmunk középpontja, nem tehetjük-e emberibbé szűkebb közösségeinket, környezetünket? Az emberségen osztozkodnunk kell, de ezt megtehetjük helyi közösségekben is. Ha a helyi közösség határán kívül valaki éhezik, vagy embereket kínoznak, akkor kitolhatjuk a határokat. És mi van azokkal, akik ezeken az újabb határokon esnek kívül? Ezért foglalkozik az emberségünk mindig a szélsőségekkel. Ennek az eredete mindannyiunkban életünk első napjaihoz vezet vissza. Ezt gyakran félreértik, pedig ha nem lenne igaz, akkor nem tudnánk drámát csinálni. Az emberként való létezés szükséglete közös, emberi közösséget teremt. Ez vezetett ahhoz, hogy a vallások felismerték Isten egyedülállóságát – az Istennek mindenki Istenének kell lennie, ez történelmileg felismert tudás. Ehhez hasonlóan minden ember ugyanannyira emberi. Ez a történelmi folyamatokban is tükröződik – emberi dolog a rabszolgaság eltörlése. A bennünk lévő emberség arra törekszik, hogy a világot emberibb tegye – ez ellentétes a természeti világ és a pénz törekvéseivel. Ezen a szinten már az sem érdekes, hogy kié a pénz. Az a politika. Ennél mélyebb kérdésről van szó: arról, hogy mi miért vagyunk politikus lények. Ha ezt nem értjük meg, akkor már aktív bennünk a parazita.

Amikor egy tragédiában úgy dönt valaki, hogy meghal, akkor az emberség mellett dönt. A tragikus hős mindig ártatlan, mert magában hordozza közös emberségünket. A társadalom, a rend törvényei szerint ez egy paradoxon, hiszen nem élünk igazságos társadalmakban. De a tragikus hős nem tud kompromisszumot kötni az embertelenséggel – elképzelhetetlen lenne, hogy Antigoné meggondolja magát, vagy Oidipusz vállat vonva úgy dönt, hogy mégsem vakítja meg magát. Ha ez nem egyértelmű, akkor nem érthetik azt, hogy miről beszélek. Miért folytathatjuk tovább a fogyasztást és rend őrzését? Az egzisztenciális énünk miatt. Emlékezzenek csak vissza, be kell fogadnunk a társadalmit annak érdekében, hogy önmagunk, hogy emberek lehessünk; különben minden gyerek saját nyelvet teremtene. A saját emberségét úgy tudja az ember megteremteni, ha ad önmagából a társadalomnak. És amikor az egzisztenciális én próbálja felismerni az emberséget a társadalomban, keresgél a fogyasztáson és a rendfenntartáson túl, amikor látja, hogy a társadalmának a középpontja halott, s ott egy virulens, termékeny, egyre szaporodó tetemet talál, amiben hullaság tükröződik, és magába fogadja ezt az izolált idegenséget, akkor mi történik? Akkor a társadalmi én és az egzisztenciális én konfliktusba kerül egymással. A tudatosságból káosz és érzelmi rendellenességek lesznek. Ennek a tünetei az egyre növekvő társadalmi erőszak, az ámokfutók lövöldözései.

Két drámát érdemes alaposabban vizsgálnunk. Az egyik az Antigoné. Antigoné el akarja temetni a testvérét. Kreón, a hatalom, a középpont hangja (az ő arcképe rajta lehetne az érméken) megtiltja ezt. Kreón a törvényt képviseli, Antigoné az igazságot. Korának ideológiája szerint fogalmazva azt mondja, hogy az istenek akaratát teljesíti. Mi látjuk, hogy Antigoné saját egzisztenciális énjének az emberségét fejezi ki – próbál emberi választ kapni a középponttól. Hegel tévesen állítja azt, hogy Antigonénak és Kreónnak egyaránt igaza van. Hegel azért téved, mert bármelyik diktátor használhatta volna Kreón érveit, Hitler vagy Sztálin is hivatkozhat arra, hogy szükség van rendre. Hegel komoly politikai károkat okozott ezzel és más gondolataival. Hegel azt állítaná, hogy a társadalom emberi rendszer, de nem tud természetes módon emberi lenni, az emberségét az egyénektől nyerheti. Ennek éppen ellenkezőleg kellene lennie. De legalább Antigoné vitába szállhat Kreónnal, konfliktusba kerülhet vele, mert a középpont még él. Ez a közelmúltig így volt. Ma már nem Antigoné világában élünk.

Így egy másik darabhoz, a Médeiához fordulok. Médeia szembeszáll férjével. Iászon el akarja hagyni, hogy az uralkodó osztály tagja lehessen, Kreón lányát akarja feleségül venni. A kor ideológiájához idomulva Euripidész azt sejteti, hogy Médeia féltékeny, de más dolgokra is céloz: arra, hogy Médeiát emberi méltóságában bántják meg, és hogy ez a hatalom középpontjával való szembekerülésével áll összefüggésben.  De ő mégsem képes Antigonéhoz hasonló módon fellépni, mert a róla szóló darabban Médeia Antigoné halott testvérének a helyét veszi át – csakhogy neki életre van szüksége, nem pedig temetésre. Ez a mai helyzetünkkel állítható párhuzamba. Médeia korában élünk. Ugyanúgy frusztrálja az ő egzisztenciális emberségét a társadalom, mint ahogy a miénket a társadalmunk középpontjának halottsága – amely beférkőzik a mi emberségünkbe is. Olyan, mintha egy kőtengert kellene átúsznunk – vagy ha kultúránk kivágná a nyelvünket, majd dicshimnuszok éneklésére kényszerítene minket. Mivel nem értjük önmagunkat, nem vesszük észre, hogy elpusztítjuk – talán már el is pusztítottuk – azt, ami alappillére emberségünknek. Dramatizáló faj vagyunk – Médeia Iászonnal közös gyermekeinek elpusztításával dramatizálja saját helyzetét. A fogyasztás nem tesz minket emberivé. Az ember számára vannak fontosabb dolgok. Antigoné a halált választja. Ha Médeia meghalna, vagy öngyilkos lenne, akkor mindenki megkönnyebbülne, és az embertelenség tovább virágozna. Annak ellenére, hogy ezzel magának nagyobb fájdalmat okoz, mint Iászonnak, Médeia megöli közös gyermekeiket, hogy megszégyenítse Iászont – ő ezt tartja fontosabbnak a fogyasztásnál. Az ő célpontja nem Iászon, a szerető, hanem Iászon, a társadalom egyik korrupt vezetője. Antigoné meghal, hogy az istenek emberekre kiosztott parancsait teljesítse, ugyanezek az istenek mentik meg Médeiát a büntetéstől, és viszik védett helyre. Ez egy dráma – nem az a célja, hogy követendő mintát kínáljon. Azért teremt szélsőséges helyzetet, hogy meghatározza, cselekvővé tegye az emberit. Médeia drámája látszólag személyes ügy. Sokkal inkább, mint Antigonéé. A mi korunkban válik láthatóvá, hogy Médeia drámája valójában a társadalomról szól, sokkal inkább a mi társadalmunkról, mint Antigoné társadalmáról. Médeia a mi drámánk.

Régebben ezzel tisztában lett volna a dráma. A felismerés az én és a társadalom viszonyrendszeréből származott volna. Minden dráma ennek a kettőnek a határán zajlik, és a viszonyukról szól. A mi társadalmunkat mindennél jobban telíti a filmekből, tévéből és elektronikus médiából áradó színház. Ők mind Kreón oldalán állnak, mert a pénz így propagálja önmagát – a fogyasztást. Ők a tőke szolgái. Összezavarják, tovább rontják a helyzetet. Emberségünket nem örököljük, nem a génjeinktől kapjuk – az embertelenség problémáit dramatizálva teremtjük meg, egyénileg magunkban, és közösségileg a színpadon.

Kétféle színdarab van. Az egyik szórakoztat. Ez rendkívül sokféle módon történhet, látszólag meglehetősen különböző műfajoknak lehet hasonló funkciójuk – a horrorfilmek ugyanazt teszik, amit a szentimentális és romantikus darabok. A szórakoztatás eszképizmus – ha ég a házad, süss benne egy pirítóst. Megfutamodnak az emberség dramatizálása, létrehozása elől – ehhez szembe kellene nézni az embertelenséggel. A dráma a menekülés ellentéte, maga a keresés, haladás valami felé. Történelmünk során a dráma az emberség változó formáit kutatta. Tulajdonképpen ez a valóság megváltoztatását jelenti. Van természeti valóság – a tárgyi rend –, de ebbe egy másik valóságot illesztünk bele. Ez a másik valóság az, amitől emberek tudunk maradni egy embertelen rendben. Ez annyira mélyen van bennünk – a külső valóság az egzisztenciális valóságunkba hatol –, hogy öntudatunk részévé válik. Tehát a dráma fikciói megváltoztatják a valóságot. Lehetővé teszik, hogy emberek legyünk. Ezért kutatja a dráma a szélsőségeket – emberségünk nem lehet lukacsos, az vagy önmagában teljes, vagy nem létezik. Nem biztos, hogy továbbra is tudjuk dramatizálni a helyzetünket, elképzelhető, hogy a szórakoztatás kábítószerét választjuk. Ez esetben megéljük Médeia káoszát, de anélkül, hogy az ő emberi rációja megszólalna bennünk, hiszen a társadalmunk középpontja halott. A dráma az emberséget kutatja – ezért a dráma alaptörténetei logikusan elkerülik a döntés lehetőségét az extrém, végső szituációkban (Antigoné nem változtathatja meg a véleményét, Médeia pedig nem végezhet magával, mert ez korrumpálná a közönség emberségét); keressük az egzisztenciális és társadalmi létünket, önmagunkat keressük. Az emberi valóságot keressük.

Ezért vagyok most itt. Amikor utoljára Magyarországon voltam, ez az ország még szovjet megszállás alatt állt. Még most is érzem a hideget a csontjaimban. Magyarország szembenézett az elmúlt évszázad legnagyobb sorscsapásaival. Ismeri a vereséget és a megszállást, és a szabadságot is. Önök bizonyára értik, hogy miért beszélek embertelenségről. Európának új drámára van szüksége, és ennek sürgősségét talán Önök értik meg leginkább.

 

Fordította: Bethlenfalvy Ádám

 

 


 

 

10. 01. 14. | Nyomtatás |