Folyamatos műhelymunka

Beszélgetés Vidovszky Györggyel

Vidovszky György

Vidovszky György (1968) az egyetem elvégzése után a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán kezdett előbb filmet, majd drámát tanítani. Az egyik legjobb diákszínjátszó rendező lett, előadásaival számos fesztiváldíjat nyert. 1998-től 2006-ig tagja volt a Bárka Színháznak (2001-2006 közt produkciós vezetőként is működött). Itt kezdett el profi színházi körülmények között rendezni úgy, hogy előadásainak főszereplői továbbra is diákszínjátszók voltak. Három előadás után (Pál utcai fiúk - 2001, A Legyek Ura - 2004, Iskola a határon - 2006) megszakadni látszott a sorozat. Ezután a Kolibri Színházban (Kócsag - 2007; Lila története - 2009) és Debrecenben (Pál utcai fiúk - 2007) készített hasonló jellegű munkákat. 2008 őszén a Bárkán is új előadással jelentkezett (Istentelen ifjúság), amit idén ősszel újabb bemutató követett, a Zendülő ifjúság. Vidovszky Györggyel Sándor L. István beszélgetett.

Sándor L. István

 

 

- Minek nevezzük azokat az előadásokat, amelyeket te csinálsz? Nevezhetjük őket ifjúsági színháznak?

- Jobb híján lehet így is nevezni őket, elsősorban azért, mert jórészt a fiataloknak szólnak. Már a felkérésnél, a darabválasztásnál is ez az egyik legfontosabb szempont, bár a közönség, amelyik végül eljön az előadásokra, eléggé vegyes. (Például a Pál utcai fiúkat, mindkét változatában, a Bárkán és Debrecenben is, inkább gyerekközönség nézte. De a többi előadást sok felnőtt is látta, az Iskola a határonra például nagyon sok idős ember is jár.) Talán amiatt is ifjúsági előadásoknak nevezhetők a rendezéseim, hogy alapvetően fiatalokkal készülnek, és ez a kőszínházi rendszerben újdonságként hat. Fiatalok eddig leginkább musicalekben szerepeltek - most nem akarom minősíteni őket, de az nyilvánvaló, hogy azokban a gyerekek teljesen másfajta felelősséggel (és színészi feladattal) vannak jelen. A mi előadásaink jelentős részben a fiatalokra épülnek, az ő színészi munkájuk a meghatározó bennük, felnőttek inkább mellékszereplőkként jelennek meg.

- Talán az is összeköti az eddigi előadásaidat, hogy - legalábbis azt tételezem fel róluk - valamiféle műhelymunkában készültek.

- Valóban lehet ez előadásaim közös jellemzője, hiszen a felkérések általában két szempontra vonatkoznak: egyrészt fiatal „színészekkel" végzett tréningre, másrészt a fiatalokat megszólító produkciókra. Nem tudom, hogy érdemes-e megemlíteni, de a szóban forgó munkákhoz picit hozzátartozik még két rendezésem, amit nem Magyarországon készítettem, hanem Dublinban, de hasonló rendszerrel, szisztémával, mint itthon. A Nemzeti Diákszínház (National Youth Theatre) keretében jött létre a két produkció 2007-2008-ban. Az volt a cél, hogy gyűjtsünk össze színházzal foglalkozó tehetséges ír fiatalokat - körülbelül ugyanazt a korosztályt, a 16 és 21 év közöttieket, akikkel itthon is dolgozom. Tartottunk egy nagy léptékű castingot, azért, hogy egy négyhetes együttélés után létrehozzunk egy olyan produkciót, amit aztán a Dublini Nemzeti Színházban (Peacock Theatre) játszunk egy ideig. A projekt célja részben az, hogy a fiatalok megmutathassák a tehetségüket, másrészt az, hogy részt vegyenek egy színésztréningen, amely segítségével újabb tapasztalatokat szerezhetnek. Annyiban különbözött ez az itthoni munkáimtól, hogy nem tematikus volt az alapanyag kiválasztása, azaz nem ifjúsági közönséget céloztunk meg. Inkább egy itthoni főiskolai vizsgaelőadáshoz hasonlítható az, amit csináltunk, bár végeredményben Dublinban is főleg fiatalok látták az előadást. Az egyik a Kaukázusi krétakör, a másik a Szentivánéji álom alapján készült.

 

Iskola a határon (Bárka Színház)

 

- Csak nálunk kevés az ifjúságnak szóló előadás? Máshol a világban hogy tapasztaltad?

- Nem tudom. Németország ebből a szempontból nagyhatalom, ott sok az ifjúságnak szóló előadás, ezzel a nézőréteggel nagyon koncentráltan foglalkoznak a színházban. De ha mondjuk Írországgal hasonlítjuk össze Magyarországot, akkor mi vagyunk színházi nagyhatalom, mert Írország ezen a területen nem különösebben erős: sokkal kevesebb színház működik, jóval kevesebb produkció tartható fönt, és ilyen értelemben ifjúságnak szóló előadások gyakorlatilag nincsenek. Dublinban egyetlen gyerekszínház létezik - amit egyébként Bárkának (The Arc) hívnak -, de ez inkább a Marczibányi téri Művelődési Háznak a gyermekprogramjaihoz hasonló tevékenységet folytat. Viszonylag kevés színházi előadást tart, de nagyon sokféle gyerekfoglalkozás, szabadidős vagy kreatív tevékenység folyik a falai között.

- Akkor most beszéljünk Magyarországról! Milyennek látod az ifjúság színházi ellátottságát?

- Tragikusnak látom. Ez már régi problémám, mert még tanárként rendszeresen megkerestek különböző színházakból közönségszervezők, hogy vigyem el a gyerekeket, és kedvezményes jegyekkel „vattázzuk be" a nézőteret. Lehet, hogy ez a szó nem hangzik el, de ilyenkor az ember rögtön tudja, hogy erről van szó. Nincsen elég néző, ezért a komoly, nagy színházak is versengenek a „vattázásra" alkalmas közönségért, a fiatalokért. Nemcsak a bérletekben adnak így el előadásokat, ezért minőségileg egyáltalán nem kontrollálható, hogy mire jutnak el tömegesen és csoportosan a fiatalok. Innentől kezdve nincs semmi értelme az „ifjúság színházi ellátásáról" beszélni, mert kifejezetten nekik szóló előadások egyáltalán nem, vagy alig születnek. Nincsenek olyan formanyelvű kőszínházi produkciók, amelyek figyelembe veszik azt, hogy adott esetben ifjúsági közönség is látni fogja őket. Természetesen nem arról beszélek, hogy le kellene butítani a felnőtteknek szóló előadásokat, hanem arról, hogy a fiatalokhoz mással, máshogy kellene szólni.

Egészen máshogy kell készülnie egy előadásnak, ha az alkotók tudják, hogy ifjúsági közönség is be fog rá ülni. Akkor bizonyos fokig a fiatalok ízléséhez kell igazodni, és nem csak az alkotók intellektuális vágyaihoz. Akkor nem folytathatja a rendező más színházi előadásokkal vívott esztétikai harcát, akkor nem lehet az az ambíciója, hogy az adott előadással egy bizonyos színháztörténeti sorozatba illeszkedve tegye le a saját kézjegyét. De ezt egy kicsit tágabban is mondhatom: Magyarországon - de a tapasztalataim szerint máshol is - általában olyan előadások születnek, amelyek teljes mértékben figyelmen kívül hagyják azt, hogy az elkészült produkció egész pontosan milyen közönségnek fog majd szólni. Maximum az igazgatók fejében áll össze az, hogy az adott színház számára megfelelő-e bizonyos rendezők látásmódja és darabválasztása. De arra a szempontra már ők sem igazán figyelnek, hogy milyen közönséghez fognak szólni. Tapasztaltam a Bárkában is, amíg ott dolgoztam, hogy a színházba látogató nézők (csoportosan szervezett fiatalok) nem mindig a nekik megfelelő előadást kapták, emiatt nem is tudtak vele mit kezdeni. Ha a diákok kényszerítve érzik magukat, hogy csoportosan megnézzenek egy előadást, ami nem mond nekik semmit, sőt valamilyen értelemben még röhejes is, akkor az inkább visszataszító élményként marad meg bennük. Ezzel egy életre elmehet a kedvük a színháztól.

Ebből a szempontból tartom tragikusnak az ifjúság „színházi ellátását". Hiszen a kaposvári biennálé is azt mutatta - de a különböző egyéb fesztiválok is -, hogy az ifjúságnak alig-alig szólnak előadások. Bár az utóbbi években készült néhány olyan produkció, amelyek könnyen megtalálják a hangot a fiatalokkal, de ezek többnyire struktúrán kívüli társulatok munkái. Ez némileg ellentmondásos, mert az alternatív előadások azok, amelyekre ez a korosztály a legkevésbé jut el csoportosan, hiszen az őket színházba vivő tanárok ezt a területet egyáltalán nem ismerik.

 

Istentelen ifjúság (Bárka Színház)

 

- Hosszú évekig tanítottál középiskolában, tehát sokat éltél a fiatalok között. Ők miben más nézők, mint a felnőttek? Hogyan kell másképpen szólni hozzájuk a színpadról?

- A fiatalok sokkal kevésbé akarják elfogadni azt, amikor valamit nem értenek a színpadon, vagy amikor nem igazán tudják követni az előadást. Számukra ez még kimondható, főleg akkor, ha olyan a közeg, hogy megbeszélhetők és elmondhatók a problémák. Pontosan rávilágítanak az előadások homályos pontjaira, mert nincs bennük az a sznobéria, amely elfedi a számukra érthetetlen dolgokat, és ami miatt a felnőtt nézők többsége azt mondja magának, hogy ez biztos jelentett valamit, csak én nem tudom, hogy mit, de ennek ellenére nagyon szép volt. Tehát a diákok sokkal őszintébben és pontosabb reagálnak az előadások homályos megoldásaira. A szimbólumokat a színpadi  használatuk révén értik meg, és nem a kulturális tudásuk alapján. Pedig egy csomó előadás készül úgy, hogy bizonyos jelképeknek a megértéséhez kulturális háttérismeretekre van szükség. Ezekkel az előismeretekkel a diákok nem feltétlenül rendelkeznek. Ez például nagyon nagy különbség a diák- és a felnőtt közönség között. Ezért ezekre a felnőtt konvenciókra náluk nem is érdemes hivatkozni, mert nem indítanak el bennük semmit. Ilyen értelemben a diákok sokkal primé-rebben szemlélik a színházat, elsősorban azt a színpadi akciót látják, ami a szemük előtt lezajlik. De ez persze nem azt jelenti, hogy nem képesek az elvonatkoztatásra.

Másrészt nagyon érdekes számomra az is, hogy a középiskolások meglehetősen konzervatív ízlésű nézők, sokkal kevésbé mernek még nyitottak lenni, mert csekélyebb a színházi tapasztalatuk, hisz jóval kevesebbet láttak, s ebbe a szűk spektrumba próbálják visszahelyezni az attól eltérő előadásokat is. Ha ezeknek a hagyományosabb elvárásoknak nem felel meg egy előadás - mert szétfeszíti a hagyományos színpadi kifejezés határait -, akkor nem biztos, hogy tetszik a középiskolásoknak. A középiskolások számára még van „rendes színház" és „nem rendes színház". Náluk még léteznek efféle fogalmak. A „rendes színház" az, ahol nézőtéren ülünk, és szobafalakat látunk a színpadon, és rendesen eljátsszák nekünk a darabot. Még drámatagozatosok is évekig cipelik magukkal ezeket az esztétikai fogódzókat. „Nem rendes színház" az, ahol egy fekete terembe megyünk be, olyan furcsán közöttünk mászkálnak a színészek, és nincsenek rendesen fölöltözve. Ez számukra nehezebben elfogadható, mint egy felnőtt néző számára Izgalmas az a játék, hogyan lehet egy előadás megnézése után ezeket a fogalmakat tágítani a diákok gondolkodásában.

Nagyon érdekes, hogy a kisebbek jóval nyitottabbak, a gyerekszínházban még tágabbak ezek az esztétikai határok. Aztán a felnőtt korban ismét tágulnak azoknál, akik színházszerető, színház iránt érdeklődő emberekké válnak, és rutint szereznek a színházi előadások be- és elfogadásában. A középiskolások ilyen értelemben átmeneti helyzetben vannak, ezért éppen hogy nem kéne elengedni a kezüket, nem kellene nem nekik szóló előadásokkal bombázni őket, hanem végig kellene vezetni őket azokon az előadásokon, amelyek nekik szólnak.

- Mintha most magadról is beszéltél volna, hogy milyen nehéz középiskolásoknak színházat csinálni. Hogy vetted magadnak mégis a bátorságot, hogy nem rendes előadásokat csinálj nekik?

- Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak, tulajdonképpen arról is beszélni kellene, egyáltalán hogyan keveredtem a színház közelébe. Én tulajdonképpen nem szerettem a színházat, a „rendes" előadásokat, nagyon sok lehangoló élményben volt részem ezen a területen, mert sokat jártam színházba középiskolás koromban. Nem alakult ki kötődésem a színházhoz, nem is érdekelt igazából, többnyire nagyon unatkoztam a nézőtéren. Talán ezért sem akarok „rendes" előadásokat csinálni.

Másrészt viszont úgy gondolom, hogy az előadásaimban tényleg kifejezetten közérthető akarok maradni, még akkor is, ha vannak bizonyos pontok, ahol kicsit feszegetem a határokat, és esetleg némi fantázia vagy asszociációs készség kell ahhoz, hogy követhető legyen az, ami a színpadon történik. Az egyensúlyt keresem ebben: a közérthetőségben és a konvenciók tágításában. Megpróbálom elfeledtetni a nézőkkel azt, hogy valamilyen szempontból nem rendes színház, amit látnak. De ha belegondolsz, az előadásaimban végül is vannak jelmezek, bizonyos korok, korhangulatok fölidéződnek. Lehet, hogy a térnek nincs három szobafala, de valamiféle érzéki hatásra próbál törekedni a díszlet is. Tehát arra a fajta érzéki hatásra, ami fogható a középiskolásoknak.

 

Istentelen ifjúság (Bárka Színház)

 

- Tehát igyekszel konzervatív maradni?

- Nem tudom, hogy ez mit jelent pontosan. Megpróbálok érthető és hatásos előadásokat csinálni, de bizonyos szempontból figyelembe kell vennem azt, hogy milyen nézők a középiskolások. Ezt is inkább csak érzem, mert sok időt töltök közöttük, és sokszor hallgatom meg a véleményüket különféle előadásokról. Valószínűleg ezeknek a beszélgetéseknek az élményeiből állnak össze azok az ösztönös döntések, amelyeket egy-egy előadás készítése közben hozok.

- Te vetetted fel: egyáltalán, hogy keveredtél a színház közelébe?

- Teljesen véletlenül. Mondtam, hogy nem szerettem a színházat, kivéve talán a kaposvári előadásokat, mert a 80-as évek második felétől elég sok mindent láttam tőlük. Engem a film érdekelt, és most is alapvetően az érdekel. Filmet mentem tanítani a Vörösmarty Gimnáziumba. Illetve egész pontosan úgy alakult, hogy a Keresztúri Jóska hívott, megismerkedtem vele egy születésnapi bulin, és szinte kényszerített (már-már erőszakosan), hogy nézzem meg az egyik előadását. És annyira erőszakos volt, hogy nem lehetett nemet mondani neki. Pedig egyáltalán nem akartam megnézni, nem is tudtam elképzelni, hogy diákokat minek nézzek a színpadon. Ennél nagyobb sületlenséget el sem tudtam képzelni. Mégis megnéztem a Szentivánéji álmot, amit Jóska csinált, és ez a legnagyobb döbbenetemre revelatív erővel hatott rám. Pontosan nem is tudom, hogy mi fogott meg benne, talán a tisztasága, az őszintesége, ami átsütött az előadáson. Megérintett, és ettől kezdve nem volt kérdés, hogy ez engem érdekel. És bár drámatanárként csak egy évvel később kezdtem el dolgozni a Vörösmartyban, szinte gyorstalpalóval szedtem föl magamra mindent, ami a diákszínházi munkához kell. Aztán a diákszínjátszó fesztiválokon a zsűri véleményeit hallgatva próbáltam meg valahogy belőni, hogy mi is ennek a műfajnak az esztétikája. Aztán abból is visszakövetkeztettem sok mindent, amit esztétika szakon megtanultam. Mindebből valahogy összeállt bennem valami, de lépésről lépésre haladtam.

- Azt mondta, hogy egyre több ifjúságnak szóló előadás készül. Szerinted melyek a pozitív példák?

- Például a KoMa társulat Plazma című előadását fontosnak tartom. Vagy a Perényi Balázs rendezte Szorongás orfeumot. Vagy a Klamm háborúját a Kolibriben. Időről időre készül néhány olyan produkció, amely azon a színházi nyelven szól, amelyen meg lehet szólítani a fiatalokat, ugyanakkor szélesíteni lehet azt a nyelvet is, amelyet esetleg gyerekként megismertek a fiatal nézők.

 

Don Quijote (Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemezeti Színház)

 

- Abban is különböznek a te előadásaid a magyar kőszínházi hagyománytól, hogy nemcsak megszólítják az ifjúságot, hanem tulajdonképpen velük, fiatalokkal készülnek. Hogy találod ezeket a tízes éveik végén, a húszas éveik elején járó szereplőidet? Válogatod őket, „castingoltok"? És hogy dolgoztok együtt? Nyilvánvalóan más munkamódszert kell alkalmazni, mint ha végzett színészekkel dolgoznál. Gondolom, itt valamilyen színésztréningre is szükség van, ahogy ezt a dublini példában említetted.

- A szereplőválogatásokkor nem hagyományos értelemben vett „casting" zajlik, hanem valamiféle játékos ismerkedés, tehát különböző játékokon keresztül tudunk meg néhány dolgot a jelentkezőkről.

- Föladtok egy hirdetést, hogy szereplőválogatás lesz?

- Nem, én megyek el - ismerősökön keresztül - megfelelő helyekre válogatni.

- Hova?

- Bizonyos iskolákba. Talán a legkiterjedtebb válogatás A Legyek Ura előtt volt. Azóta a legtöbb előadásból átkerülnek bizonyos szereplők a következőbe, tehát a főbb karaktereket olyan fiatalok játsszák, akikkel már dolgoztam. A többi szereplőt pedig innen-onnan válogatjuk. Például színjátszó fesztiválokon szoktam felfigyelni emberekre. De valóban nem könnyű dolog a válogatás. Például most nagyon gyorsan kell találnom egy fiút a legközelebbi Kolibri-darabhoz, és nem tudom pontosan, hogy ki legyen, mert nem szeretném azok közül kiválasztani, akik játszottak az eddigi darabjaimban. Szeretnék valaki újat találni, mert úgy érzem, hogy karakterben nem stimmel a figura egyetlen „színészemmel" sem. Bizonytalan vagyok, hogy merre keressem, de az biztos, hogy hirdetést nem adok föl.

A lényeg az, hogy valóban műhelymunka folyik az előadás készítése közben. Nagyon erőteljesen építek arra, hogy ők mit gondolnak. Talán ezért is szólhatnak ezek a produkciók a középiskolásoknak, mivel ők készítik el az előadás bizonyos szintjeit. Tehát én nem úgy rendezem őket, hogy megmondok nekik mindent, hogy mi történjen, hanem megpróbálok velük közösen alkotni. A legtöbb esetben a munkát megelőzi egy tábor. Az Iskola a határon és A Legyek Ura esetében is egész hosszú tábor volt, de ha erre nincs lehetőség, akkor is van egy néhány napos együttlét. A tábor vagy az együttlét után, odaadva nekik a szövegkönyvet, ők maguk látnak munkához. Például a hétvégi házunk kertjében - hol fára mászva, hol az utcán egymást kergetve - játszanak el bizonyos részleteket, így nagyon izgalmas performance születik először az alapanyagból. Ez sok szempontot, ötletet ad ahhoz, hogy aztán az előadást miképp lehet a szereplők személyiségére formálni. És emiatt, hogy az ő személyiségükre illeszkedik a játék, nem fog nagymértékben eltérni attól, ahogy egy középiskolás gondolkodik.

 

 

Részlet egy hosszabb beszélgetésből, mely teljes terjedelmében az Ellenfény aktuális számában olvasható.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

 

 


 

 

09. 05. 11. | Nyomtatás |