Közönségnevelés

A Nemzeti Táncszínház Beavató színházi sorozata

A tánc az a művészeti ág, amelynek értésére, szeretetére nem igazán nevel az iskola. Nem jelenik meg tantárgyként az oktatásban, nem épülnek köré foglalkozások. Tehát a tánc az a művészeti ág, amelynek magának kell kinevelnie a közönségét. Ezért fontos minden olyan törekvés, amely fiatalokat próbál meg megszólítani, és megismertetni velük a táncművészet értékeit. Ilyen például a Nemzeti Táncszínház Beavató színházi sorozata. Erről - három előadás kapcsán - Vazsó Vera számol be.

Vazsó Vera

 

 

A beavatás három szintje

 

A középiskolásokat szólítják meg a beavató színházi előadások. Azokat, akik már járnak előadásokra, talán szívesen is töltik szabad idejüket a színházban, de nem biztos, hogy a táncművészethez is közel kerültek már. Ennek az útjait keresi ez a sorozat.

Valójában a beavató színházi estek két (illetve három) részből állnak. Egy bevezető kiscsoportos foglalkozásból, amely legfeljebb osztály nagyságú közösségekben zajlik, és nagyrészt drámapedagógiai módszerekre épül. Ezeknek a bevezető foglalkozásoknak kettős céljuk van: egyrészt az érdeklődést kívánja felkelteni a diákokban az adott téma iránt, ugyanakkor olyan kulcsokat is kínál, amelyek közelebb vihetik a diákokat a látott előadáshoz.

A program második része magának az előadásnak a megtekintését jelenti. A produkciók között vannak nagyszínházi bemutatók és kamaratermi előadások is. A kínálat jobbára a modern és a kortárs együttesek repertoárjára épül (nyilván olyan előadásokra, amelyek különösebb táncművészeti iskolázottság nélkül is befogadhatók). Ugyanakkor ez a sorozat (és a hozzá kapcsolódó új közönség) azt is biztosítja, hogy repertoáron tarthatók (vagy éppen felújíthatók) olyan értékes produkciók, amelyeket egyébként már nem játszanának. (A Nemzeti Táncszínháznak egyébként is kimondott, kimondatlan törekvése, hogy meghosszabbítsa a táncelőadások életét: időről időre felbukkannak műsorán olyan produkciók, amelyek bemutatója évekkel korábban volt.)

A beavató színházi est harmadik része az előadást követő beszélgetés, amely már nem kiscsoportban, hanem a közönség egészének bevonásával zajlik, ezeket az eszmecseréket moderátor vezeti (többnyire Novák Péter), részt vesznek benne az előadás alkotói és szereplői, és a közönség is szabadon kérdezhet. Szerencsés esetben ezek a beszélgetések valóban bevezetést jelenthetnek az előadás világába, az alkotók gondolkodásmódjába, a produkcióban megjelenő szemléletbe, sőt még az előadók sajátos nézőpontjához is közelebb juthatnak a kamasznézők.

Az elmúlt néhány hónapban a beavató színházi sorozat három előadását is láttam, és végighallgattam a produkciókat követő beszélgetéseket is. Talán érdemes ezek tanulságait is összefoglalni.

Szerencsésnek érzem azt, hogy az általam látott három előadás jellegében hangsúlyozottan eltért egymástól, mintha a befogadás különböző szintjeit is lehetséges módjait is érzékeltetni kívánták volna a diákokkal (akik hangsúlyozottan egy sorozat résztvevői, azaz nem egyetlen előadást, hanem három-négy produkciót látnak).

 

Szerelmi kavargás

 

Tulajdonképpen a legtradicionálisabb táncszínházi befogadást a Szegedi Kortárs Balett Szentivánéji álom című előadása kívánta meg (amelynek eredeti bemutatója 2004-ben volt). Az alapja ugyanis egy dráma, amellyel szerencsés esetben a középiskolában is találkoznak a diákok. Így követhető története is van a belőle készült előadásnak, vagy ha ez nem is fontos - mert természetesen Juronics Tamás koreográfiája nem történetmesélésre törekszik -, akkor is azonosítható szereplők és felismerhető emberi szituációk jelennek meg a táncjátékban. Ráadásul olyan téma áll az előadás középpontjában, amely bizonyára nagyon közel áll a kamaszokhoz: a szerelem és a szexualitás problémái, a vágy és hűség feszültségei, az embert uraló természeti és társadalmi késztetések ellentmondásai.

 

 

Szentivánéji álom - Szegedi Kortárs Balett

 

Juronics táncszínházi változata ugyanis egyértelműen ezt állította a középpontba. Az előadás Théseus (Fekete Zoltán) és Hippolyta (Palman Kitti) vad szexuális küzdelmével indul. Földön, ágyon kergetőznek, hemperegnek. Ennek a szerelmi kavargásnak újabb változatai jelennek meg a fiatalok felbukkanásával. Lysander (Haller János) egy videókamerával rögzíti Hermia (Szarvas Krisztina) mozdulatait, aki erotikus táncot lejt kedvese előtt. Összetartozásukba csak a lány apja ver éket: a karót nyelt Égeus (Tarnavölgyi Zoltán) ellenzi ezt a kapcsolatot, a kopasz, trikós srác helyett egy öltönyös fiút látna szívesen vejének. Demetrius (Kalmár Attila) azonban elveszetten bolyong a térben. Nem találja a helyét, akárcsak a szolid iskolás lánynak öltözött Heléna (Fehér Laura), akinek magányos szólója az előadás egyik legszebb részlete.

Aztán az előadás második részében utat tör magának a természet, elszabadulnak az ösztönök. Megjelenik a tündérpár, Oberon (Finta Gábor) és Titánia is (Hajszán Kitti), akik előbb egy nemtelen tündér-gyerekért (Tóth Andrea) vetélkednek, majd a földiek életét is összekavarják: Titánia Égeusszal kezd nászi táncba (miután a mesteremberek szálát teljesen kiiktatta az előadás, Zuboly szerepét Hermia apja veszi át), majd a tündérkirály viszi ágyba mindkét földi lányt, akik a „varázslat" hatására teljesen átváltoznak. De a fiúkra sem lehet ráismerni: mindenki másképp viselkedik és más iránt vonzódik, teljes lesz a szerelmi kavargás, lassan a káosz zárja magába az összes vágyat, amelyből csak a másnap hajnali kijózanodás szabadít ki.

Az előadás után Juronics Tamás nagy kedvvel beszélt az előadás születéséről. Nem titkolta, hogy elsősorban a férfi-nő kapcsolat változatai, a szerelem és szexualitás problémái izgatták a Szentivánéji álom kapcsán. De a diákok furcsa módon (és teljesen érthetően) nem erre kérdeztek rá. Sokkal jobban érdekelte őket, hogy miképp készült a zörejeket és a különböző stílusokat egységes folyamattá összekapcsoló zene, amely valóban az előadás egyik legerősebb összetevője. De arra is rákérdeztek a fiatalok, hogy miért csendül fel az előadás végén a Boogie nights című szám. Juronics ezt viccnek szánta, valamiképp szerette volna kizökkenteni a nézőket az előadás nagy részét uraló melankolikus hangulatokból. (No és hát ez a modern bergamaszka tánc - teheti hozzá a felnőtt néző.)

És sokat kérdeztek a diákok a hatalmas lakásbelsőt idéző díszletről is, amely széles ajtajával a burjánzó kertre nyílik, amely az előadás második felében be is növi indáival, fűcsomóival a teret. (A díszlet valóban az előadás egységes képi világának kulcsa). Érdekelte a fiatalokat az is, hogy miképp működik az ágy, amelyben a tündérek képesek eltűnni majd újra előbukkanni. Aztán arra is rákérdeztek, hogy mi van a díszlet falaira írva. Két lány végig is járta a teret, és megpróbálta kibetűzni a grafiti haikukat.

 

Személyiségek

 

Némileg bonyolultabb befogadói feladat elé állította a fiatalokat a Bozsik Yvette Társulat előadása. A Csoportterápiának ugyanis nincs hagyományos értelemben vett története, és linearitást sem érdemes keresni benne, hiszen inkább variációk sorozatát látjuk, amelyeket csak a közös téma kapcsol össze s nem valamiféle folyamatos építkezés. Ugyanakkor az is egyértelműen nehezíti a befogadást, hogy táncszínházi produkcióról van szó, amelyet a mozdulatok nyelvén kell olvasni és a nem a színházi helyzetek vagy az emberi szituációk alapján.

 

 

Csoportterápia (Bozsik Yvette Társulat - Vati Tamás)

 

Láthatóan a diáknézőknek nem okozott gondot az előadás követése, élvezése. Nyilván segítette őket az előzetes kiscsoportos „felkészítés", ahol megismerkedtek a csoportterápia lényegével, és ennek több elemét (például a steril környezetet, a résztvevők körformáit) örömmel fedezték fel az előadásban. Bozsik Yvette az előadást követő beszélgetésben elmondta, hogy az előadás készítése közben valóban részt vettek csoportterápián a társulat tagjai, az egyik pszichológus, akivel találkoztak Csernus Imre volt, aki akkoriban még nem volt médiaszemélyiség. Arra a kérdésre, hogy miért van ilyesmire szükség, Bozsik Yvette azt válaszolta, hogy egy ilyen társulatnak, amelyik számára ennyire fontos a személyesség a színpadi kifejezésben, mindig keresnie kell azokat az eszközöket, amelyek ezt biztosíthatják.

Valaki megjegyezte, hogy a csoportterápia egyik legfőbb alkotórésze, a vezető személye mégis hiányzik az előadásból. Bozsik Yvette erre azt válaszolta, hogy ebben a darabban nem akart szerepelni. Különben is ez megoldhatatlan lett volna, hisz még 2003-ban terhesen készítette ezt az előadást, és a bemutató másnapján meg is született a kisfia. Ennek kapcsán felmerült az a kérdés is, hogy a „csoportterápia" mennyire adaptálható más „páciensekre", hiszen az eredetileg a Trafóban bemutatott produkciót most szinte teljesen új szereposztással újította fel a társulat a Nemzeti Táncszínházban. Ennek kapcsán Bozsik Yvette beszélt arról, hogy mi maradt és mi változott. Az előadás koreográfiai része szinte változatlan maradt, de a személyes részek és a színpadi játékok módosultak.

Erre valaki megjegyezte (egy felnőtt), hogy valójában jelen van az előadásban a vezető, igaz csak virtuális módon, mert az a koreográfiai nyelv, amelyet az előadás alkalmaz, egyértelműen Bozsik Yvette-re jellemző. Nem hagyományos táncanyagról van szó, hanem a különféle stilizált mozdulatokból összeálló gesztusnyelvről, amely sok szempontból Pina Bausch táncszínházi fogalmazásmódját idézi.

Ennek kapcsán felmerült az a kérdés, hogy mennyire nehéz Bozsik Yvette-et táncolni. Az előadás minden szereplője jelen volt ezen a beszélgetésen, és szívesen beszéltek is erről a kérdésről. Kicsit mindenki másképp közelített a problémához, de abban egyetértettek, hogy nem a mozdulatok megtanulása nehéz, hanem az - ami alapkövetelmény a Bozsik Yvette Társulatban -, hogyan lehet mindezt a személyiség erejével a színpadon hitelessé tenni.

 

Formabontó színház

 

A nézői befogadást tekintve az Artus hozta a legnehezebb helyzetbe a diákközönséget, hiszen a Don Quijote mauzóleumban nemcsak hagyományos történetet nem találni, de tulajdonképpen még hagyományos színházat sem: a kamaraterembe belépő diákok nem találnak székeket, ahova engedelmes nézőként leülhetnének, ehelyett tulajdonképpen egy képzőművészeti térben sétálgathatnak, ahol különféle élő installációkat nézegethetnek, sőt működtethetnek. Mert a gramofonos éneklő lány (Dombi Kati) csak akkor szólal meg, ha valaki tekeri a verklit. De az elragadtatott prédikátor (Lipka Péter) is közvetlenül a nézőket győzködi, hogy keressük fel az őrület lovagjának sírját. De meg lehet nézni a magányos kerékpárost is (Szász Dániel), aki a pedál tekerésével szüntelenül álmainak ugyanazt a néhány perces filmjét vetíti a falra. Vagy lehet figyelni a szkafanderes űrhajóst (Gold Bea), aki csillagokat gyűjt az égről.

Bizonyára sokat segített a diákoknak az előzetes kiscsoportos foglalkozás, ahol megismerték Don Quijote történetét (mert az derült ki a foglalkozás vezetője számára, hogy a mai diákok nincsenek tisztában az európai kultúrának ezzel az alapmítoszával). De az előzetes ismeretek segítettek abban, hogy megértsék, hogy valójában az élő-mozgó szobrok különféle Don Quijote variációkat testesítenek meg. Goda Gábor is arról beszélt - többek között - az előadást követő beszélgetésen, hogy ők maguk is abból indultak ki, hogy mit jelent számukra ez a mítosz, ki milyen személyes utakat talált Don Quijotéhez. Ennek a megjelenítései az installációk is.

A beavató program diákközönsége teljesen természetesen fogadta, hogy nem hagyományos színházzal találkozott. A beszélgetésből is az derült ki, hogy az sem okozott meglepetést, amikor a képzőművészeti színház koncertbe váltott át, és Csató József mai Don Quijote-dalokat énekelt. Majd időről-időre Bakó Tamás jelent meg a tér közepén kijelölt négyszögben, és mozgásváltozatokat mutatott be a főhős újtára, amelyet a falra vetített virtuális közönség éljenzett és fújolt.

Szerencsére a diákok valódi közösségként viselkedtek. Játszótársakként vettek részt a formabontó előadáson, és érdeklődő beszélgetőtársakként az eszmecserén.

 

*

 

Fontos feladatot vállal magára a Nemzeti Táncszínház, hogy a táncművészet számára közönséget nevel. Kérdés, hogy költségvetésének drasztikus csökkentése után mennyire tudja a továbbiakban is megvalósítani ezen célkitűzéseit.


 

10. 01. 26. | Nyomtatás |