Úton

Hangképek - Közép-Európa Táncszínház

Prométheusz – Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár

Élményekkel, tanulságokkal teli és minden bizonnyal nehéz időszak áll a fiatal rendező-koreográfus, Katona Gábor mögött; idén ősszel Budapesten két előadását is bemutatták, melyet Katona két különböző társulati közegben, eltérő színházi nyelveken hozott létre. A Hangképekben a fiatal koreográfus a KET újonnan szerveződő tánctársulatával dolgozott együtt, a Prométheusz rendezőjeként pedig a színészeivel, akik először próbálhatták ki magukat mozgásszínházi helyzetben.

Barta Edit

 

Vetélkedő táncképek

 

Fél év telt el azóta, hogy a Közép-Európa Táncszínház fennállásának huszadik évét ünnepelte a Trafóban. Egy korszak lezárása mindig egy újabb megnyitását jelenti, s valóban: a társulathoz - ahogy az utóbbi években már megszokhattuk - új táncosnemzedék érkezett. Vagy tán nem is annyira újak, hisz többségüket már ismerjük a MU Terminálból. Az alkotók között feltűnt egy régi, jól ismert arc is: október végén Katona Gábor új koreográfiájával debütáltak az újdonsült KET-táncosok.

 

A címbéli többes szám többrétegűségként értelmezendő Katona koreográfiájában. A Hangképek egy mozdulatvilágában és zenei anyagában változatos koreográfia, mely apró jelenetekből, képekből építkezik. Ez a sokszínűség pedig azt feltételezi, hogy alkotójának van mondanivalója, s hogy a különböző szólamok megférnek egymás mellett a koreográfus fejében. Az esztétikai pluralizmus azonban veszélyes játékot űz a befogadóval, mert az eltérő olvasatok között a néző könnyen elbizonytalanodik, mi is az, amit tulajdonképpen olvasnia kell?


A Hangképekben találunk abszolút kortárs formai elemeket: mint a gázálarcot viselő táncosnő kihangosított lihegése, vagy Gulyás Oszkár izolációs mozgássoron alapuló szólója. Marie Chouinard faunja többször is megidéződik az este során, amint a lánytrió behajlított lábbal menetel fel-alá a színpadon, vagy Hargitai Mariann az orgonasípok erdejében lejtett szólója a térdére és csuklójára rögzített hegyes fémdarabokkal. A modern tánc lágysága és finomsága köszön vissza a csoportjelenetben, amellyel a koreográfia indul, Eller Gusztáv verbunkos szólója pedig szimpatikusan ötvözi a néptánc és a kortárs elemeit.

Katona kihasználja a tér adta lehetőségeket, az elfüggönyözött színteret képes líraian bevonni az előadásba, táncosait felviszi a karzatra is. A lendületes karmunkán és forgásokon alapuló csoporttáncokat látva azonban többször is az az érzésem támad, hogy ez a tér nem elég tágas Katona koreográfiájának. Egy nagyobb térben jobban érvényesülnének kompozíciói. A tér mérete mellett zavaróak a Kiss Julcsi által tervezett jelmezek is, a harsányzöld és élénkkék overallok idegenül hatnak a KET barokkos terében. Mindezek következtében megfontolandó, hogy a zenei-hangulati-érzelmi kavalkádot, a különböző mozgásstílusokat és táncművészeti áthallásokat elbírja-e összességében a koreográfia? A darab második felére ránehezednek ezek az apró, de mégis zavaró elemek, s az előadás első felében oly szépen kirajzolódó alapok kibillennek. Az előadás egyenetlenségeit a szombat esti előadáson a táncosok sem képesek áthidalni, pedig a tehetség, az odafigyelés és a nyitottság megvan bennük - ahogy ezt a múltban és (nagy valószínűséggel) a jövőben is tapasztaljuk majd.

 

A párkák szótlanul figyelnek

 

A 4. Bárka Fesztiválon bemutatott Prométheusz Katona első mozgásszínházi rendezése, mely folytatja azt a - Horváth Csaba által elkezdett - hagyományt, amely írásos emlékeink kanonizált, klasszikus történeteit a szöveg és a mozgás közös nyelvén szólaltatja meg. A Prométheusz a temesvári színészek számára kísérlet és találkozás; kísérlet egy hazánkban is viszonylag új színházi műfajra, a fizikai színházra, és találkozás a Katona Gábor-koreográfiák mozgásvilágával.

Prométheusz története sokakat késztetett újraértelmezésre a kulturális emlékezet évszázadai során, ez az egyik oka, hogy Katona Gábor rendezésében legalább három Prométheusszal találkozunk (Asztalos Géza, Faragó Zénó, Kiss Attila). A hármas szereposztás lehetőséget ad, hogy a rendező kibontsa a jellembeli eltéréseket, amelyek a különböző olvasatokon keresztül a titán alakjához kapcsolódnak. Ezzel párhuzamosan pedig megismertet az eltérő válaszokkal, amelyek a Zeusz haragját elviselni kénytelen Prométheusz sorsában rejlenek. Így Aiszkhülosz bátor titánja mellett Shelley makacsul ellenálló és Gide megbánást tanúsító Prométheusza is megjelenik a színpadon.

Sőt, feltűnik egy negyedik is, Tokai Andrea személyében. „Mindenkinek kell egy sas" - állapítja meg bölcs narrátorként már a darab kezdetén. A karakán kiállású Tokai megkerülhetetlen és lehengerlő jelenség a színpadon, kétségkívül ő az előadás (és a társulat) legerősebb személyisége. Érzi ezt a rendező is, mert Tokaira három markáns szerep jut: Prométheuszként rezignált, a sorsosztó Zeuszként fölényeskedő, Hermészként ironikus és pimasz. Prométheusz-társai közül Asztalos Géza alakítása a legemlékezetesebb, a játékidő nagyobbik részében ő a „fő-Prométheusz", aki kiáll döntése mellett (hogy ti. az emberek kedvéért ellopta a tüzet), és nem tűri némán sorsát.

Nem kevésbé rendhagyó az előadás dramaturgiája sem (a darab dramaturgja Gyulay Eszter, Horváth Csaba jónéhány előadásának dramaturgja); a mítosz teljes története lejátszódik az este során, de több nézőpontból láthatjuk annak eseményeit; így szinte mindenki főszereplővé válik egy-egy monológ vagy szólótánc erejéig. A szereplők vallomásából kiderül, hogy mind végtelenül esendőek: nemcsak Ió, a lóvá változtatott lány (Páll Anikó Katalin) kiszolgáltatott Zeusz akaratának, hanem Ethon, a sas, (Szilágyi Ágota) - aki a titán máját marcangolja minden nap - és Héphaisztosz (Molnos András Csaba), Prométheusz láncának kovácsa is.

A többszörös szereposztással és a váltott nézőpontú dramaturgiával Katona nem könnyíti meg a saját munkáját, de színészeit sem kíméli. A koreográfia mozgásanyaga nem „kalóriaszegény változat", a térkombinációk bonyolultak, egy táncegyüttesnek is bőven megfelelnének. Az előadásban sok az egyidejű jelenet: miközben valaki beszél, a többiek a háttérben mozognak. Az este végéhez közeledve pedig felszaporodnak a diffúz jelenetek: a párbeszédek mozgással párosulnak. Itt tűnik ki leginkább, hogy a színpadon nem képzett táncosokat látunk, a színészek, minden igyekezetük ellenére fáradnak, s ez - az amúgy kiváló - színészi képességeik rovására megy.

Az előadás szinte minden eleméből - a díszletből és zenehasználatból, a dramaturgiából -, kitűnik, hogy Katona rendszerben gondolkodik, de paradox módon épp ez a komplexitásra való igény rogyasztja alá építményét. Hasonlóan a Hangképekhez, a mérleg egyik oldalán lelkesedést, gondolatokat, a megformálandó anyag iránti alázatot találjuk, másik oldalán viszont eklektikusságot, egyenetlenséget és túlkapásokat.

Jó hír viszont, hogy az arany középszer elérhető, s az őszi előadásokból áradó, rokonszenves rendezői hozzáállásával Katona alkalmasnak tűnik arra, hogy ezt megtalálja.

 

Hangképek

 

Jelmez: Kiss Julcsi

Fény: Fogarasi Zoltán

Hang: Kondás Zoltán

Zene: Csodafarkas

Koreográfus: Katona Gábor

Előadók: Asztalos Dóra, Eller Gusztáv, Gulyás Anna, Gulyás Oszkár, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Katonka Zoltán, Kelemen Krisztián, Mádi László, Palcsó Nóra

Bemutató: 2009. november 14.

 

 

 

Prométheusz

 

Díszlet: Albert Alpár

Jelmez: Kiss Julcsi

Zene: Cári Tibor

Dramaturg: Gyulay Eszter

Koreográfus-rendező: Katona Gábor

Szereplők: Aszalos Géza, Baczó Tünde, Faragó Zénó, Kiss Attila, Magyari Etelka, Tokai Andrea, Molnos András Csaba, Szilágyi Ágota, Páll Anikó Katalin,

 


 

 


09. 11. 19. | Nyomtatás |