Kortárs nővérek

Csehov: Három nővér - Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház; Katona József Színház, Kecskemét; Komáromi Jókai Színház

Ebben az évadban öt Három nővér látható magyar nyelvű színpadokon. Ezek közül három Csehov-produkcióról írunk: a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház zsámbéki előadásáról (rendező: Vidnyánszky Attila), a kecskeméti Katona József Színház Szász János rendezte produkciójáról és a Komáromi Jókai Színház új bemutatójáról (rendező: Martin Huba). Az előadásokat Sándor L. István elemzi.

Sándor L. István

 

Be kell-e tiltani a Három nővért?

 

Az ősszel furcsa vita bontakozott ki az egyik szakmai lap hasábjain. Kukorelly Endre immár többedszer mondta el (ezúttal sajátos tördelt nyelven), hogy a színházak által preferált klasszikusok elszívják a levegőt a kortárs művek elől. Miért van ennyi Csehov-előadás? - kérdezi többek között. „Annyi, hogy, Fodor Gézától lopom, a Három nővért egyszerűen be kéne tiltani..."[1]

Ugyanebben a számban egy Három nővérről szóló cikkben egy fiatal kritikus is visszautalt Fodor Géza mondatára: „Mostanában többször hallottam idézni... Fodor Géza szavait arról, hogy a Három nővért be kellene tiltani Magyarországon. Nem azért mondta, mintha nem ez volna egyik legkedvesebb darabja, de talán eleget láttuk már, tessék továbblépni."[2] Majd nagyrészt Kukorellyvel egyetértve érvelt tovább: „Ha a színház egyetlen monopóliuma más művészetekkel szemben az egyszeriség, valóban érdemes volna több kortárs szerzőt játszani..." „Ha leborulunk a Három nővér nagysága előtt - nagy darab, igen, de miért is? -, abból aligha lesz izgalmas előadás."

Az ellenérvek már egy másik lapban, az Élet és Irodalomban hangoztak el. Furcsa mód az idézett szakmai folyóirat főszerkesztője szállt vitába a saját lapjában gondosan, tematikusan egymás mellé szerkesztett két cikkel - anélkül, hogy utalt volna arra, hogy valójában az általa szerkesztett folyóirattal vitatkozik: „A Három nővér ellen a jelenkoriság nevében vezényelt össztűzre a színházi szakma előadásokkal válaszol... Ez a mi problémánk? - kérdezi a kortárs konfliktusok iránt érzékeny értelmiségi számonkérőszék. Mi közünk a Prozorov lányok naftalinillatú nyűglődéseihez? Ez bizony jogos, Csehovval nem fogjuk megoldani sem a gazdasági válságot, sem a pártfinanszírozást, sem a cigánykérdést... Persze nem kellene úgy csinálni, mintha Csehov slágerszerző lenne nálunk, mintha a színházak vele akarnák nyereségessé tenni a büdzsét, és a legnagyobb nézőterű budapesti színpadok hozzá hasonlóan elavult klasszikus kollegáival akarnák elaltatni a közönségben ellenállhatatlanul fölbuzgó kortársi igényt. Ne má', hogy az a két tucat klasszikus veszi el a levegőt a kortárs drámától! Marad még hétszáz bemutatóhely, amit eluralhat a kortársiság."[3]

Talán valóban érdemes lett volna elkezdeni beszélgetni a „vitában" felvetett problémákról, odamondogatás helyett meghallgatni egymást, elgondolkodni a másik igazáról. Arról, hogy Kukorellynek valóban igaza van abban, hogy az iskola minden ízében a klasszikusokhoz köti a művészeti befogadást, így arra egyáltalán nem szocializálja a közönséget, hogy kortárs művekkel is kapcsolatot találjon. De talán abban még inkább igaza van, hogy a színházak műsorterveinek szerkesztői rutinból választanak klasszikusokat, és arra nem fordítanak energiát, hogy kortárs darabokat is helyzetbe hozzanak. De igaza van Koltainak is, hogy nem ez a mai magyar színház legfőbb gondja. Nem a klasszikus-kortárs ellentétpárból fakad az, hogy vészesen fogy a színházművet körül a levegő Magyarországon.

És legfőképpen igaza van a fiatal Herczog Noéminak is, aki arról panaszkodik, hogy „van olyan generáció, amely csak felvételről nézhet igazán megrázó Három nővért." Pontosabban igaza lenne, ha észrevenné, hogy épp egy olyan előadásról ír kritikát (a Vidnyánszky Attila rendezte beregszászi produkcióról), amely egy újabb színházi korszak revelatív Három nővér-előadása lehetne. Amely potenciálisan tovább építhetné a darab színházi legendáját, amely megakadni látszik Ascher Tamás 1985-ös rendezésénél. Pedig azóta történt egy és más a Három nővérrel a magyar színpadokon. A legenda is tovább épülhetett volna, ha a magyar színházi kritika a napi fanyalgásokon túl a kiemelkedő színházi értékek kanonizálására is energiát fordítana.

 

Költői színház

 

Ugyanakkor a kortárs színház fogalmát sem érdemes ortodox (és csak irodalmi) értelemben használni. Ha kortárs előadásnak nem csak azt tekintjük, amelyek kortárs szövegeket visznek színre, akkor a beregszászi Három nővér igazi kortárs előadás, még ha klasszikus darabból is indul ki. De Vidnyánszky Attila rendezése nemcsak a Három nővérhez kapcsolódó konvenciókkal, a Csehov-játszás (magyarországi?) hagyományaival száll vitába, hanem magát a szöveget is újrarendezi, új funkcióval ruházza fel (s nem újraértelmezi). Víziót állít színpadra a darabból, alkotói és előadói személyességgel átitatott szuverén látomást, amely arra a világra reflektál, amelyben élünk.

Ugyanakkor az előadás értékei szempontjából az is nagyon fontos, hogy ez az előadás a repertoárjátszás művészi kényszereitől mentesen született meg (és alakult tovább). A beregszászi színház nem repertoár rendszerben dolgozó színházi műhely, itt nem kötött időkeretek között foglalkoznak egy-egy produkcióval, és ha megvolt a bemutató, akkor sem tekintik lezártnak az adott munkát. Itt el lehet rakni, majd újból elővenni egy darabot, a korábbi megoldásokat félre lehet tenni, akár el is lehet dobni, és új alapvetésekből új irányokba indulni. Ez azt is jelenti, hogy a beregszászi Három nővérnek nem egyetlen megjelenési formája van, a darab esztétikai értékeihez hozzátartozik maga a története is, amely az előadás folyamatos alakulását, fejlődését jelenti.

Vidnyánszky Attila színészpedagógiai stúdiumként vette elő a darabot még valamikor a 90-es évek végén. Már 2001-ben azt nyilatkozta, hogy társulatával hosszabb ideje a Három nővérrel foglalkozik: „Mondjuk bemegyünk a szobába, abba a pici térbe, ahol mi próbálunk, kirakok bizonyos tárgyakat, és végigmegyünk két és fél óra alatt szünet nélkül a darabon. Megvannak már a figurák, de még egyetlen térbeli elemet sem  fixáltam le. Hagyom, hogy egyszerűen csak létezzenek a színészek.  Bekevergetek zenéket, hogy valamifajta hangulat felé ösztönözzem őket, vagy valamifajta ritmust vigyek a játékba, esetleg belekiabálok, de alapvetően engedem, hogy úgy egyszerűen csak legyenek. Van, hogy leülünk körbe, néma csendben, és csak a szöveget mondjuk. Nagyon finom játékok vannak. Ez már megvan másfél éve, de még nem tudnék az előadásból semmit mutatni. Viszont már élnek a figurák. És nagyon személyesek, mert mindig magukból dolgoznak a színészek. Őszinték, mert nem játszanak." [4] A próbák tehát nem egy elképzelt előadást céloztak, inkább a színészek fejlődést szolgálták (a négyabb idejetékeihez hozzátartozik magta a k lezártnak az adott munkát. Itt at is_____________________________________________ ős taghoz akkoriban csatlakozott egy újabb színészgeneráció, akik a kijevi főiskolán sajátították el a színművészet alapjait).

A stúdiumok előadássá formálására a Zsámbéki Nyári Színház kérte fel a beregszásziakat. Ennek a szabadtéri változatnak 2003 nyarán volt a bemutatója. Akkor ezt írtam a produkcióról: „A társulat műhelyjellegű működését ismerve abban is biztosak lehetünk, hogy a most látott változat nem a végleges formája az előadásuknak. Ez csak a produkció születésének egyik fázisa, amelynek tanulságai beépülnek majd a későbbi munkába."[5]

És ez így is történt: a beregszásziak 2005 nyarán ismét eljátszották az előadás szabadtéri változatát (amelyről többkamerás felvétel is készült), majd 2005 őszén a Bárka Színházban rendezett COMET-fesztiválon egy teljesen új, színháztermi változattal álltak elő. Ez alapjaiban alakította át a szabadtéri változatot: nemcsak térhasználatában, játékötleteiben, hanem szerkezetében is. A legfontosabb változtatás az volt, hogy az előadást a darab 3. felvonásával, a tűzvésszel kezdték, majd ezt követte az 1., 2. és 4. felvonás. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan átalakult az előadás térkompozíciója is, így egy gazdag, szimultán, többszólamú játék jött létre. Ezt a színháztermi változatot eljátszották a beregszásziak 2006 nyarán a Határon túli Színházak kisvárdai Fesztiválján (furcsa módon semmifajta díjat nem nyerve vele), majd (nagy tömeg előtt, hatalmas sikerrel) bemutatták a kapolcsi Művészetek Völgyében is. 2009-ben Moszkvában is vendégszerepeltek az előadással (Vidnyánszky szerint 400 fős szakmai közönség előtt játszottak[6]), majd a rendező - többek között a Három nővérért - Mejerhold-díjat vehetett át.

A magyar kritika azonban nem követte a beregszászi Három nővér alakulását, fejlődését. Bár a 2003-as bemutatóról több elismerő írás jelent meg (ezek közül kiemelkedik Pap Gábor elemzése[7], amely számos olyan jellemzőt látott meg a produkcióban, amely igazán csak későbbi változatában vált nyilvánvalóvá). Az előadás igazi jelentőségéről azonban nem esett szó sem az ősbemutató kapcsán, sem az idei zsámbéki felújítás alkalmából megjelent írásokban (mert furcsa mód az idei két zsámbéki előadást ismét élénk kritikai visszhang fogadta).

A beregszászi Három nővér értékeit egyszerű megnevezni, de jóval nehezebb elemezni. Az előadás szemléletmódjának, építkezésmódjának leírására leginkább a költői színház kifejezés illik. A beregszászi Három nővér egyáltalán nem törekszik történetmesélésre, a Csehov által töredékesen adagolt sztori újrajátszására. Ezért nagyszerű megoldás a 3. felvonással kezdeni a darabot, a legviharosabb esemény, az éjszakai tűzvész felidézésével. Ezek után nem számíthat a néző arra, hogy komótosan felépített expozícióból lassan kibomló történetszálakat kell figyelnie. Ehelyett azonnal egy nagyon markánsan megragadott állapotban találja magát, amely kulcsot kínál ahhoz a világállapothoz is, amit a darab megjelenít. Egyszerű megoldásokkal tereli a beregszászi előadás a színházban rendszerint történetet kereső nézők figyelmét az állapotrajzok, a hangulatképek irányába. Vidnyánszky rendezése életképek helyett atmoszférát épít fel.

Ugyanakkor újragondolja a Csehov-szöveg funkcióját is. Miközben minden darabelemzés hangsúlyozza, hogy a Három nővérben mennyi az illogikus, abszurdba hajló, vitatható közlésértékkel bíró, már-már monológjellegű kijelentés, a magyar színházi hagyomány rendszerint szituációkba helyezi ezeket a mondatokat, és úgy próbál nekik értelmes jelentést találni. Ezzel szemben a beregszászi előadás költői szövegként prezentálja a darabot. Sokszor az az érzésünk az előadást látva, hogy a szereplők nem beszélgetéseket folytatnak, hanem bátran monologizálnak, mondják a magukét, pontosabban: folyamatosan építik a maguk lírai szólamát, amelyek - a szólamaik és nem a kijelentéseik - gyakran párbeszédbe lépnek egymással, erősítik vagy éppen ellenpontozzák egymást (variációkat teremtenek, futamokat építenek fel, vagy épp a kontrapunkt eszközeivel élnek). Ilyen előadást még nem láttam magyar nyelven, amely ennyire bátran azt állítja, hogy a Csehov-szöveg alapvetően költészet, így megközelítése is a líra eszközeivel lehetséges.

Az életképtől való elszakadás eredményeként a színpadon zajló események is költői jelleget öltenek. Nem valóságos helyzetekből kibomló akciókat látunk, hanem metaforikus értelmű cselekvéseket. Költői jellegű játékokat, amelyek tematikusan és motivikusan a Három nővérből építkeznek, de annak nem a legkonkrétabb szintjét kívánja megjeleníteni. Mert ugyan Natasa (Szűcs Nelli) azt mondja Andrejnek (Kristán Attila), hogy az orvos aludttejet rendelt neki, de a férj szinte az első pillanattól kezdve egy hatalmas befőttesüveggel járkál, bóklászik a térben, amiben ott kotyog az aludttej. Ez nem azt jelenti, hogy megfogadta a felesége tanácsát, hanem azt, hogy Andrej önkéntelenül is azonosul azzal a pépes, masszaszerű fehér folyadékkal, amelyet rendületlenül hurcolászik, amelyet szunnyadó létének valamiféle jelképeként cipel állandóan magával. Vagy ugyan a szöveg szerint a nővérek folyton Moszkváról álmodoznak, a szülővárosukba vágyódnak, de itt kockacukrokból ki is rakják a falra Moszkva sziluettjét: a Kreml tornyát a vörös csillaggal. Tehát inkább közös játékról van szó, s nem teljesíthető vágyképről. Aztán a kockacukrok lassan le is potyognak a falról („szétomlik" a vágykép), ráadásul a falánk Andrej föl is falja őket.

A sor folytatható lenne újabb és újabb emlékezetes példákkal, mert az előadás tele van az említettekhez hasonló nagyszerű játékötletekkeladásul a falán Andrej föl is falja ól ("szet, ___________________________________________________________________. Könnyű lenne kiragadni ezeket a részleteket, de szinte lehetetlen elemezni a gazdagságot, sokféleséget, sokszólamúságot, ahogyan ez megvalósul. Mert az is fontos változás a beregszászi Három nővérben az első, szabadtéri változathoz képest, hogy a két-három szereplős jelenetek is egy kollektív játékközegben történnek meg. Szinte állandóan szimultán történések zajlanak a színpadon, a jelenetben megjelenő fő szólam mellett mindig láthatók párhuzamos események is a színpad valamelyik szegletében.

És ez a folyamatosan érezhető erős kollektív közeg szintén nagyon fontos erénye a beregszászi előadásnak. Közösségi színjátszást látunk, amelyben egy nagy kohéziós erővel rendelkező társulat mutatkozik meg. Ugyanakkor ebben a közösségi erőtérben emlékezetes egyéniségek jelennek meg. De a beregszászi előadás szereplőit nem lehet a hagyományos színészi megközelítésmódokkal jellemezni. Nem lehet a figurákat pusztán szerepértelmezésekként leírni, mert az előadás elsősorban nem arra törekszik, hogy gazdagon árnyalt, többdimenziós alakokat teremtsen, inkább arra, hogy megmutatkozzon az a személyesség, amelyről Vidnyánszky Attila már a próbaidőszak első fázisa kapcsán is beszélt. Tehát realista figurateremtés helyett - amely idegen is lenne a költői színház kifejezésmódjától - elsősorban azt a személyes viszonyt figyelhetjük, amely a színészeket az általuk megjelenített figurákhoz fűzi. De ezt az előadást éltető bonyolult viszonyhálózatot, amely a színész, a szerep és a társulat kollektív létmódja között kialakul, szintén nagyon nehéz pontosan elemezni. (Ennek ellenére kiemelhető a beregszászi Három nővérből néhány emlékezetes alakítás. Mindenekelőtt Szűcs Nellli Natasája, aki a szerep történetében is egészen új megközelítést képes adni. Trill Zsolt szinte főszereplővé teszi Szoljonijt. Szívesen emlékezünk Kristán Attila, Kacsur Andrea, Vass Magdolna, Tóth László, Varga József, Rácz József játékára.)

Már a 2003-as szabadtéri előadásról is az volt a benyomásom, hogy alapvetően arról szól, hogy „a szétesés állapotába jutott a világ, amelyben már csak illúzió a kultúra megtartó ereje."[8] Ezt az értelmezést csak erősíti az, hogy a tűzvésszel indul az előadás, a pusztulás képeivel. A színpadkép is egy katasztrófa utáni állapotot mutat: a térben szétszórva, egyre nagyobb rendetlenségben különféle bútordarabok, tárgyak. Andrej egyszerűen odaszögezi a könyveket a polcra, hogy Natasa rendrakó mániájában ne tudja eltüntetni őket. De ez éppoly hiábavaló erőfeszítés, mint az, hogy Mása (Orosz Ibolya) odaszögezi Versinyin (Tóth László) kabátját, hogy ne tudjon elmenni ő is a dandárral együtt a városból. Az előadás záróképe szerint a végállapot mindenkit fenyeget: látjuk a párbajra készülő Tuzenbachot és Szoljonijt, amint egymás felé fordítják pisztolyaikat. De aztán odalép a többi szereplő is, és sorra mind: az első Szoljonij pisztolycsövéhoz nyomja a halántékát, a következő a feje mellé helyezi a fejét, és így tovább: a koponyák hidat képeznek a két pisztolycső között. Ha valaki meghúzná a ravaszt, mint a dominó, sorra dőlnének el a szereplők. A vég nem egyedi végzet, hanem közös létállapot.

 

„This is the end"

 

Szintén valamiféle végállapot lengi be a Szász János rendezte kecskeméti Három nővért is. Ez az előadás a most látható előadások közül kétségtelenül a legpontosabban, legrészletgazdagabban elemzett, értelmezett produkció, amely keresi azokat a színházi kifejezésmódokat, amellyel érvényes, kortárs élményeket lehet kifejezni Csehov darabjának segítségével.

A kecskeméti előadás a közelmúltba helyezi a történetet. Az öltözékek is tegnapiak: a színes női ruhák mellett orosz katonai egyenruhák és terepszínű gyakorlóöltözékek tűnnek fel. A díszlet pedig a polgári világ emlékeit kacattá tevő szovjet társbérletet idéz, ahol kényszerűen összezsúfolódik minden: tárcsás mosógép és centrifuga áll a tűzhely előtt, a sarokban junoszty televízió működik, a fotelek és a kanapé mellett a földre matrac fektettek.

Sokféle módon lehet közelíteni Csehovhoz, különösen a Három nővérhez - amely számos vonatkozásában igen csak szabálytalan dráma -, és Szász János előadása többféle közelítési módot is felvet. Egyrészt erős színházi irónia érezhető az előadást indító és a felvonásokat átkötő főcímeknél: miközben Sirkó László bársonyos hangon sorolja az információkat, színes kavargó esztrádlányok vetülnek az amúgy is túldíszített kecskeméti vasfüggönyre. Így a díszre festett díszként kivehetetlenné válnak a boldogság főcímben táncoló ikonjai.

Az egész előadást bejelentő főcím után - erős kontrasztként - a nézőtérről szólal meg egy hang a sötétben. A későbbi Andrej (Lengyel Tamás) a széksorokból áll fel, és közvetlenül a kecskeméti nézőkhöz intézi a negyedik felvonásból előrehozott szavait: „Városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, aki ne hasonlítana a másikra...  Csak esznek, isznak, alusznak és meghalnak... mások születnek, és azok is esznek, isznak alusznak, és nehogy elpusztuljanak az unalomtól, gonosz pletykával teszik változatossá az életüket, pálinkával, kártyával, pereskedéssel, a feleségek megcsalják a férjüket, a férjek meg hazudnak, és úgy tesznek, mintha semmit sem látnának, és ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket, és kialszik bennük az isteni szikra, és ugyanolyan szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek lesznek, mint apáik és anyáik."  Ezek a szavak - miután egyáltalán nem élesednek provokációvá - az előadás mottójaként hatnak. Erről szól Szász János Három nővére, hogy miért nem lehet igazi életet élni. Hogy hol enyésznek el azok a lehetőségek, amelyek értékessé, egyedivé tehetnék az egyes ember életét.

Szász nem ezzel mond eredetit a darabról, mert ez a Csehov-mű kézenfekvő olvasatának tűnik, inkább azokkal a részletekkel, árnyalatokkal, amelyek révén rendkívül gazdagon mutatja meg a silánnyá és hazuggá lett, megnyomorodott élet különféle változatait. Ehhez azt az utat választja, ami a magyar színházban a leginkább megszokott: markáns rendezői ötletekkel, karakteres színészi gesztusokkal történetté bővíti Csehov lírai drámáját, kibontja, kinagyítja a háttérben zajló, sokszor láthatatlannak tűnő eseményeket. A kecskeméti előadás legnagyobb erénye, hogy pontosan mesél, és ezáltal a Három nővér olyan színeit hozza elő, amelyek ritkán jelennek meg magyar színpadokon.

Például a kecskeméti előadásban Andrej (Lengyel Tamás) egyértelműen a kisöcs szerepét tölti be három nővére mellett. A kezdőképben oldalra húzódik, csendben pengeti a gitárját, míg a nővérek a nézőkkel szemben, középen ülve apjuk haláról beszélnek. Ekkor sípolni kezd a tűzhelyen hátul egy teáskanna, és mindhárom lány Andrejra néz. Ő tudja is a dolgát, de vigyázatlanul nyúl a forró kannához, és megégeti a kezét. A három lány úgy kacag, mint akik már várták, hogy valami hasonló történjen. Kicsit lenéző szeretettel bánnak vele. Néha meg is legyinthetik, mert például amikor a második felvonásban Mása valami keményet mond Andrejnek, akkor a fiú be is húzza a nyakát, mint aki bármikor pofonra számíthat. Andrej a kisöcs helyzete ellen is lázad, mikor megkéri Natasa kezét. Nővérei az üveg mögött fülelnek, a földre is huppannak, amikor Andrej rájuk nyitja az ajtót. És hogy megakadályozza nővérei mulatságát (Natasát egyébként is kikacagták már), valami meglepőt mond a lánynak: legyen a feleségem! (Előtte úgy csókolgatta, mint aki először tesz ilyet.) De Natasa (Bognár Gyöngyvér) is kisfiúként kezeli Andrejt. Amikor nem szólt időben, hogy ne jöjjenek az álarcosok, ő is ad neki egy taslit, egyébként is lekezelően bánik vele: hol túlnyájaskodja, hol megkeményíti a kapcsolatukat. Nem véletlen, hogy Andrej inni kezd: alávetettségéből nem tudja előküzdeni magát, és magának is hazudni kezd. Önáltatásait hazugságáriává bővíti, amikor - nyilván lelkiismeret-furdalásától űzve - vallomást tesz nővéreinek, hogy miért vett fel jelzálogot a házra, közös atyai örökségükre.

De nemcsak Andrej történetét bontja ki ilyen pontosan az előadás, hanem hasonlóan szépen felépített ívekben bontakozik ki a többiek sorsa is. Például az, ahogy Olga (Danyi Judit) majdnem beleszeret Versinyinbe (Fazakas Géza), hosszasan, gyengéden szorongatja a dandárparancsnok kabátját az első felvonásban, míg főzés közben meg nem hallja, hogy Versinyin házasember, és két gyereke is van. Olga hátrafordul a tűzhelytől, szomorúan néz a férfira, mint egy újabb elenyészett lehetőségre. Viszont eleinte Mása (Magyar Éva) nem törődik Versinyinnel, meg sem látja benne a férfit, mert szerelmes a férjébe, Kuliginbe (Dunai Tamás). Amikor megérkezik a tanár, hosszú, forró csókkal köszönti, az ölébe is ül (mint egy örök nebuló), csak azon szólalkoznak össze, hogy Másának nincs kedve találkozni a tantestület otromba tagjaival... A második felvonásban látjuk azt a pillanatot is, amikor Versinyin szerelmet vall Másának. Az asszony meglepődik és megszédül. De Versinyin nem tétovázik, megcsókolja, majd a matracra is dobja Mását. Ebben a vad ölelésben születik meg - mint egy robbanás - a szerelmük. Később, a negyedik felvonásban ugyanilyen vad az elválásuk is: Mása belecsimpaszkodik Versinyin lábába, és ahogy a férfi lépked, úgy húzza maga után az asszonyt a földön, de nem tudja lerázni. Más kapcsolatokban az összetartozásnak másfajta, gyengédebb, talán meg sem valósult árnyalatai is megjelennek. Például fontos az a pillanat, amikor Kuligin - már sejtve, hogy csalják - szerelmet vall Olgának. Hosszan és szépen beszél arról, hogy őt kellett volna választania. A lány meglepődve csak annyit tud mondani: „mi van?" Ez a hirtelen, a mélyről felszakadó kérdés azt jelenti: miért nem korábban mondtad ezt.

De Irina történetét és Natasa házfoglalását is hasonlóan pontosan meséli el az előadás. Ez utóbbiban ismét közelítésmódot vált az előadás. A negyedik felvonást nem vetített kép jelenti be, hanem egy gyors átdíszletezés. Jönnek a katonák, és kiürítik a színpadot. A dandár elköltözésének képzete közös színpadi képben jelenik meg azzal, ahogy Prozorovék otthona átalakul. És ahogy veti le díszeit a szoba, ahogy lecsupaszodnak a falak, tűnnek el a tárgyak a padlóról, szól a Doors zenéje: „This is the end". És a vég keltette üresség érzete gyönyörű színpadi képpé bővül: hátul áll egy magányos férfi, nincs semmije, csak egy búgócsiga a kezében. Az összes elenyészett reményből csak ennyi maradt, Irina boldog névnapjának emléke. Megpróbálja megpörgetni a padlón, ezzel mintegy utoljára megpróbál közel férkőzni a lányhoz. De Irina (Trokán Nóra) csak házasságot ígér, szerelmet nem. Még gyengédséget sem. Így hát a Tueznbach báró (Csémy Balázs) elmegy meghalni.

Aztán jön Natasa, és gyerekbútorokkal meg otromba játékokkal telepakolja a szobát. Ez már az ő birodalma. Itt már egy másik időszámítás kezdőik. (A koncepciózusan felépített előadás értékeiből némileg levon, hogy nem igazán erősek benne a színészi alakítások.)

 

Három remek nővér

 

Más úton keresi a hiteles kortárs kifejezés lehetőségeit Martin Huba, pozsonyi színész, rendező, főiskolai tanár, aki harmadszor rendezett Komáromban. Az ebben az évadban látható öt magyar nyelvű előadás közül sok szempontból ez az egyik legemlékezetesebb. Többek között azért, mert ennyire összetartozó, ennyire egységesen jó három nővért egyetlen másik előadásban sem lehet látni.

Mintha nem is előadás, hanem próba kezdődne el a Komáromi Jókai Színház színpadán. Holocsy Krisztina ül egy hosszú asztalnál, és a szövegbe mélyed, Olga darabindító szavait próbálja memorizálni, értelmezni. Hátrébb egy zongorára dőlve Bandor Éva ül, ő is a szöveget bújja, de fütyörészik is közben. Ezért hátraszól neki Holocsy Krisztina, hogy „ne fütyülj, Mása!" Később megérkeznek a többiek is, körbeülik a hosszú asztalt, amelyen már ott vannak a példányok. De már túl vannak a színészek az olvasópróbán, hiszen időnként félrerakják a szöveget, és játszani kezdenek.

Például Tar Renáta, miközben Irina szövegét mondja (amely arról szól, hogy reggel felébredvén rájött, hogyan kell élni), felpattan az asztalra, és fel-alá járva rajta egyre nagyobb hevülettel bizonygatja, hogy lehet hinni a munkában mint értelmes életcélban, sőt élethivatásban. Energiái meggyőznek minket, nézőket is, de a példányaikból kíváncsian feltekintő, majd a székeikről felálló kollégáit is az igazáról. („Bocsánat, Anton Pavlovics! - vált vissza a monológ végén a színésznő, mikor meglátja, hogy lelkesedésében végigtaposta a Csehov-példányokat.)

Az előadásban időről időre visszatérő próbahelyzet tehát kétféle alkotói szándékról árulkodik. Egyrészt a rendezőnek arról a törekvéséről, hogy folyamatosan értelmezett, pontosan értett szöveget mondjanak a színészek, másrészt arról a közös erőfeszítésről, hogy a figurákban és a helyzetekben megtalálják a személyes tartalmakat, és ezek segítségével építsék fel a szerepeket és a kapcsolatokat.

Később elsötétülnek a nézőtér elejét is megvilágító munkafények, a színészek civil öltözékére jelzésszerű jelmezek kerülnek, egy-egy felöltő, kabát, pongyola, de mindvégig nyitva marad a színházi helyzet: ki lehet lépni az előadásból, visszatérni a próbahelyzetbe, hogy fogódzókat találjanak a játszók a hitelességhez. A másik oldalról ez a nyitott forma azt eredményezi, hogy az előadásnak nem kell pepecselnie egy sor olyan összetevővel, amelyre egy realista felfogású előadásban sok energia megy el. Nem kell vesződni az életkép felépítésével, a hiteles tárgyi környezet megteremtésével, elég néhány jellemző tárgy és elszórva a térben néhány jellegzetes bútordarab: egy gyönyörűséges háromajtós szekrény, egy középen mozdulatlanul álló fekete zongora, néhány többszörösen funkciót váltó asztal, és időnként két szép ágy. Ez a tárgyi környezet a lényegre irányítja a figyelmet, mint ahogy a jelenetszervezés is a legfontosabb történésekre, illetve emberi mozzanatokra koncentrál. Nem egy folytonosan sokszólamú, burjánzóan többszálú színpadi eseménysort látunk, de amit megjelenít az előadás, abban gazdag emberi tartalmak jelennek meg - nagyon tiszta eszközökkel. Ráadásul úgy, hogy jónéhány szokványostól eltérő megoldással, helyzet- és figuraértelmezéssel is találkozunk az előadásban.

Remek például az, ahogy Kuligin (Tóth Tibor) megjelenik az első felvonásban: egy rezesbanda élén, cintányérral a kezében öles léptekkel körbemasírozza a szobát - mint egy cirkuszi bohóc. Aztán a tubás hetyke ritmusai festik alá szónoklatát, amelyet Irina felköszöntésére rögtönöz.  Nem jön zavarba, amikor Irina figyelmezteti, hogy adott már neki a tanintézetét bemutató kötetből, hanem határozottan átnyújtja a könyvet Versinyinnek (Mokos Attila), aki viszont rögtön zavarba jön attól, hogy rájön: megjött a férj. Zavara csak fokozódik, amikor a tubás neki is elkezd alájátszani, amikor Irinához lép, hogy gratuláljon neki. És megilletődöttségében, a bohócszám befejezéseként átnyújtja Irinának Kuligin könyvét.

Kuligin vidám, életteli belépője jut eszünkbe, amikor az előadás végén ismét egy bohócszámot mutat be: felveszi a diákjától elkobozott álszakállat. De ez már kényszerű, megkeseredett bohóckodás. Inkább önáltatás, mint pojáca életöröm. Mert közben Kuligin nagyon pontosan tudja, hogy mi történt a házasságával. Látta már az első pillanatban a Mása és Versinyin közt kialakulni kezdő viszonyt, és a mozdulatban, ahogy az alezredes kezébe nyomja a könyvet, benne volt a válasza is rá: megvédi, ami az övé. Erre utal például az a gesztus is, ahogy Kuligin a második felvonásban feltolja a bohócorrát a homlokára, mintha ez lenne a harmadik szeme. Kuligin és Versinyin kapcsolata (elsősorban nonverbális jelzésekkel) gazdagon kidolgozott a komáromi előadásban. Ritkán látni ennyire árnyalt viszonyrendszert a két férfi között: nemcsak a nőért való vetélkedés fázisait láthatjuk, hanem tulajdonképpen egy férfibarátság csíráit is.

Pontosan kidolgozott Versinyin és Tuzenbach (Hajdú László) vetélkedése is. Amikor az alezredes azt mondja: „filozofáljunk!", a báró azonnal ugrik, hogy maga is előadja „szómutatványait". (Egyáltalán: a legtöbb szereplő szívesen beszél, tulajdonképpen többet mondanak el, mint aminek igazságtartalmáról teljes egészében meg lennének győződve.) Versinyin azonban nemigen akarja szóhoz engedni a fiatal katonát, mert maga akarja „megdumálni" a nőt, a mosolyogva, már-már elbűvölve figyelő Mását. Tuzenbach azonban nem hagyja magát: kiharcolja a megszólalás jogát, bár az ő szavain egyáltalán nem csüng szerelme, Irina.

A beszédmániás férfiak ellenpontja Szoljonij (Ollé Erik), aki láthatóan belefeszül minden megszólalásba, ezért rendszerint hülyeségeket beszél. Ezzel ő maga is tisztában van. Szép az a jelenet, amikor magára maradva fennhangon ismétli a butaságait arról, hogy Moszkvában hány egyetem van. Közben pisztolyt vesz elő, kiveszi belőle a töltényeket, és csak egyet helyez vissza: döntse el a szerencse, hogy most lövi főbe magát, vagy későbbre halasztja az öngyilkosságát. De aztán váratlanul kiderül, hogy nincs egyedül, hisz ott áll hátul a szekrénynél Irina. Így az öngyilkossági kísérlet hirtelen átvált - véletlen menekülési kísérletként - szerelmi vallomássá: „Most először mondom ki az életemben, hogy szeretem, és máris úgy érzem, hogy nem is a földön vagyok, hanem egy másik csillagon." Szoljonij szinte beleborzong ebbe a számára is váratlan, mámoros érzésbe, ami szemlátomást hidegen hagyja Irinát. Ezért a férfi a homlokához emeli a pisztolyt. A lány nevetve elfordul, hisz azt gondolja, hogy ez a szerencsétlen úgysem meri meghúzni a ravaszt. De aztán rémülten fordul vissza, amikor üresen kattan a zár: épp nem volt golyó a forgótárban. Maga Szoljonij is megkönnyebbül, de a következő pillanatban rémülten rezzen össze, mert véletlenül mégis csak elsül a pisztoly. E megalázó-megalázkodó procedúra után teljesen nyilvánvaló, hogy Szoljonij nem hagyhatja életben a szerencsés vetélytársat, Tuzenbachot.

Számos remek megoldása és emlékezetes színészi alakítása mellett a komáromi előadásnak mégiscsak a három nővér a motorja. Ennyire egységesen erős női triót ritkán látni a Csehov-előadásokban. Nem csak önmagukban jók a figurák: pontosan értelmezettek, következetesen felépítettek, egyéni színekkel jellemzettek. Tar Renáta egy csupa energia, állandóan tettre kész Irinát játszik, aki a nehézségekből és csalódásokból is folyton új erőt merít. Új tettvágyat és új illúziókat. Bandor Éva szeretetéhségét érdességgel palástolja. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy szenved a férjétől, attól az élethazugságtól, amit a férje próbál rákényszeríteni. Ezért menekül bele egy bizonytalan mozdulatú, hadaró, kissé éneklő beszédű férfi karjaiba, aki a rögvalóság helyett mégis csak tétova álmokat kínál. Holocsy Krisztina Olgája szinte észrevétlenül veszi magára egy család összes terhét. De aztán az élet gondjai nem könnyebbülnek meg akkor sem, amikor Natasa (Holocsy Katalin) átveszi a háztartás vezetését, sőt a gimnáziumba „költözteti" a sógornőjét, mert Olgának most már egész sorsa hiábavalóságával kellene szembenéznie. Számára nincs semmiféle kompromisszum. Ez világos abból a szigorú elutasító gesztusból, amit Kuliginnak tesz, amikor az váratlanul megkívánja őt.

És nemcsak az egyéni alakítások teszik emlékezetessé a három nővért, hanem a köztük kialakuló remek összjáték is. Az egymásra utaltságnak, a finom testvéri együttrezdüléseknek, a családi összetartozásnak olyan intenzív élményét közvetíti Holocsy Krisztina, Bandor Éva és Tar Renáta játéka, amelyet ritkán látni a Három nővér-előadásokban.

 

 

 

Csehov: Három nővér

Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis produkciója

 

Díszlet: Alekszandr Belozub

Jelmez: V. Csolti Klára

Rendező: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Kristán Attila, Szűcs Nelli, Kacsur Andrea, Orosz Ibolya, Vass Magdolna,

Kacsur András, Tóth László, Ivaskovics Viktor, Trill Zsolt, Varga József, Rácz József, Szabó Imre, Sőtér István, Orosz Melinda, Katkó Ferenc, Béres Ildikó, Ferenci Attila

 

Szabadtéri bemutató: 2003. augusztus 15., Zsámbék

A színháztermi változat bemutatója: 2005. november, Bárka Színház

 

Csehov: Három nővér
Katona József Színház, Kecskemét

 

Fordította: Kosztolányi Dezső

Díszlet: Szász János
Jelmez: Vereckei Rita
Szcenikus: Szabó Csaba
Dramaturg: Upor László
Rendező: Szász János

Szereplők: Lengyel Tamás, Bognár Gyöngyvér, Danyi Judit, Magyar Éva, Trokán Nóra, Dunai Tamás, Fazakas Géza, Csémy Balázs, P. Györffy András, Ádám Tamás, Széplaky Géza, Báhner Péter, Kovács Gyula, Jablonkay Mária

Bemutató: 2009. szeptember 18.

 

Csehov: Három nővér

Komáromi Jókai Színház

 

Fordította: Kosztolányi Dezső

Díszlet:  Jozef Ciller m.v

Jelmez: Milan Čorba m. v.

Zenei munkatárs: Peter Mankovecky m. v.

Korrepetítor: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna

Koreográfus: Juraj Letenay m. v.

Dramaturg: Varga Emese

Rendező: Martin Huba m. v.

Szereplők: Fabó Tibor, Holocsy Katalin, Holocsy Krisztina, Bandor Éva, Tar Renáta, Tóth Tibor, Mokos Attila, Hajdú László, Ollé Erik, Ropog József, Majorfalvi Bálint, Olasz István, Németh István, Varsányi Mari

Zenei közreműködők: Ballán Tamás, Ganzer Róbert, Horváth Tamás, Lelkes János, Ravasz Tamás

 

Bemutató: 2009. november 28.


[1] Kukorelly Endre: Minden tisztességes és vértől csöpögő. Színház 2009. november 3. old.

[2] Herczog Noémi: Az utolsó (Csehov-)tekercs. Színház 2009. november 8. old.

[3] Koltai Tamás: Hatodik ujj. Élet és Irodalom 2009. november 6.

[4] Beregszász és Pest között. Beszélgetés Vidnyánszky Attilával. Ellenfény 2001/4.

[5] Sándor L. István: Száz év múlva. Csehov-fesztivál Zsámbékon Színház 2003. október 21. old.

[6] Az öröklét erdeje. Kornya István beszélgetése Vidnyánszky Attilával http://www.deol.hu/dbarch/11/37/11-37_12.pdf

[7] Pap Gábor: Menekülés a gyerekkorba Ellenfény 2005/1.

[8] Sándor L. István: Száz év múlva. Csehov-fesztivál Zsámbékon Színház 2003. október 22. old.

10. 01. 9. | Nyomtatás |